Freskó

Szabó Magda első regényéről annyit tudtam csupán, hogy  rengeteg düh és indulat rejtőzik a lapjain, tehát ez sem lesz egy habkönnyű olvasmány (de Szabó Magdától nem is ezt szoktam meg), mégis úgy éreztem, ideje végre megismerkednem a Freskóval is.

A regény az 1950-es évek egyetlen szeptemberi napjának története. Csak néhány év telt el a II. világháború óta, a mindennapokat pedig az egyre terjedő kommunista nézetek hatják át.
Egy alföldi városban elhunyt a ma már nyugdíjas református pap felesége, akinek halála régi családi titkokkal szembesít és sebeket szakít fel.

Annuska, az elhunyt kisebbik lánya, kilenc éve szökött el Pestre, hogy festőnek tanuljon, és Franciska néni elmondása szerint, azóta elzüllött.
A szökés annyira felháborította az apát, hogy a parókián azóta is tilos kiejteni a tékozló leány nevét, amelyet mégis egyfajta misztikum övez.

Annuska előző nap érkezett vonattal, szállodába ment, és a délutáni temetés előtt felkeresi egykori otthona mindenesét, Anzsut (becsületes nevén Joó Mihályt), aki azóta a város másik részén él, és akinek otthonában felfedezi azt a régen festett freskót, amelyen mindenki helyet kapott:

   Nagyon mereven állt, kihúzta magát, nézte az egysíkú, bizantin jellegű, különös képeket. Ott volt Jázon kutya, nagy, fekete folttal a lapockáján, mellette Mamácska, földig érő, sárga hajával, kezében egy könyv, amelyet a szívéhez szorított, ott volt Janka, pálmaággal és egy szamárral, Apa, palástosan, de lecsukott szemmel, egy rút, vörös alak, aki Kun Lászlót jelképezte, bő bugyogóban, kard az oldalán, Kati, tűzpiros arccal, hagymakoszorúval a nyakában, és egy béka, egy óriási béka – ez volt az Árva –, és végül ott volt ő maga is, de háttal, csak fekete copfjai látszottak és lecsúszott fél zoknija. Aztán ott volt Anzsu, liliomos koronával, nagy szakállal, mindenkinél nagyobban és mindenkinél szebben, göndör fürtökkel és hatalmasan ott volt Anzsu, mint egy király az egész háznép felett, egy óriási Anzsu, az egyetlen, akinek az arca valóban hasonlított is önmagához, s aki ott tartotta a kezében az aranyalmát és az Anzsuk jogarát.

Így látta évekkel ezelőtt Annuska a családját. Azt, hogy ma ők hogyan látják magukat, illetve a többieket, a következő fejezetekből tudjuk meg. A fejezetek leginkább az adott szereplő monológját takarják, a jelen és a múlt eseményeit beszélik el.
Vannak, akiknek már megvannak a saját titkai, és vannak, akik csak most fedeznek fel valamit, ami eddig nem tűnt fel nekik.

Megtudjuk, hogy az elhunyt Edit (Mamácska) nem elég, hogy bolond volt és évek óta egy intézetben élt, de a halálesetről értesíteni kell az elhunyt anyját és Annuskát is, akik  - remélhetőleg - nem jönnek el a temetésre.

Sajnos a család reményei nem válnak valóra,  Décsyné, Edit anyja már meg is érkezett,  és elég szokatlanul fogadta a lánya halálhírét:

Rettenetes, hogy ez az Edit ősszel halt meg. Meghalhatott volna tavasszal vagy nyáron, nem ilyenkor, mikor ő amúgy is olyan könnyen hajlamos a megfázásra.

Az idős asszony, mióta a lánya hozzáment a tiszteleteshez, nem is találkozott velük, ráadásul még festi is magát! Utóbbi a puritán és konzervatív veje szemében hatalmas bűnnek számít.

A parókián nemcsak a nyugdíjas tiszteletes él, hanem idősebbik lánya, Janka a férjével, Kun László jelenlegi lelkésszel, kislányukkal, a nyolcéves Zsuzsannával (akit anyja csak Szuszunak becéz) és az Árvával, azaz Árpáddal. Árpád, a tiszteletes unokaöccse, anyja halála után került a házhoz, ma pedig a helyi iskolában tanít és éppen a pártba készül belépni.

Apácska (a nyugdíjas pap, ahogy Janka emlegeti) nem nézi jó szemmel, hogy a vejéből békepap lett, és összebarátkozott a kommunistákkal. Árulónak, hitetlennek tartja érte. Jankával sem törődik, ahogyan Szuszuval sem, Annuskára pedig nem is gondol. Az egyetlen, aki tökéletes a szemében, az az Árva, Árpádka.

Az Árva, aki álmokat szövöget, amelyek megvalósításához pénzre van szüksége, amit a maga módján szerez meg: pl. eladja a családi könyvespolc néhány könyvét.

Jankának nincs szava a házban, hiába folynak előtte az események, még a nyolcéves lányának is élesebb a szeme, mint neki.

Katinak - a cselédnek, aki magát már családtagnak tartja -  is megvan ám a véleménye a családról, ő a legjobban Annuskát és Anzsut gyűlöli.

Kun László is tervezget, de az ő terve megvalósulásához beszélnie kell Annuskával. Vajon sikerül nekik néhány szót váltaniuk?


Hihetetlen, hogy ebbe az alig több, mint 200 oldalba mennyi gyűlölet, harag, indulat és bánat vegyül.
Egyik papot sem kedveltem, és a legdühösebb az öreg papra és az Árvára voltam.
Az Árva az a típusú ember, aki a saját céljai érdekében bármire képes: ha kell, lop, ha kell, párttag lesz, a lényeg, hogy előrébb jusson. És ha valaki félreérti a látszólagos kedvességét, még ő háborodik fel!

Az idős pap csak a hitének él, még mindig reménykedik abban, hogy egy nap püspök lesz belőle, és önmagát tartja a ház urának és parancsolójának. Ez az ember egyszerűen korlátolt, bigott és erőszakos. A gyerekeit is nem egyszer megverte, az akkor húszéves Annuska is egy verés után szökött el otthonról. Ez az ember nem képes szeretni: Editet sem szerette, és miután az asszonyon Annuska születése után az őrület jelei mutatkoztak, végleg elfordult tőle, a kisebbik lánya nevelését meg egyszerűen a kilenc évvel idősebb Jankára bízta.
Kíváncsi vagyok, ha felnyílna a szeme, és meglátná szeretett Árpádkája valódi arcát, azt is elintézné egy bibliai idézettel?

Csoda, hogy Janka elméje nem borult el ebben a fojtogató és elnyomó környezetben, de a temetés napja az ő számára is felfedezést tartogat.

Talán Szuszu az egyetlen teljesen pozitív szereplő. Az okos és szófogadó kislány, akinek még sincs igazi gyermekkora, mert egy ilyen házban kell élnie. A nagyapja és a dédnagyanyja - természetesen - benne is megtalálja a hibát.

Szabó Magda Annuskát és Anzsut sem teljesen fehér színben tünteti fel, és éppen ezért teszi őket emberibbé.

A Freskó a szembenézés regénye. Annuskának viszont kell látnia a múltjai árnyait, meg kell tanulnia nem félni tőlük. A többieknek pedig a temetés napján kell szembesülniük egy-egy titokkal, vagy kell éppen döntést hozniuk a jövőjük érdekében.

Elfojtott és szabadjára eresztett harag, gyűlölet, önzés, szánalom, szenvedés és  rosszindulat árad a lapokból. A regény légköre nyomasztó és dühöt ébresztő, és talán ezért is letehetetlen olvasmány.

Verés lett belőle, mint majdnem mindenből, de az igazi verés mégsem e miatt a kép miatt következett be, hanem a Biblia volt az oka, az Apa drága, bőrkötéses Bibliája, benne a fekete selyem könyvjelző, amelybe Mamácska hímezte bele gyönggyel hajdanán, hogy „Az Isten szeretet”. Milyen kár, hogy Apácska folyton a Bibliában őrizte a kegyes mondást, és nem tette fel a falra, mint egy faliújságcikket vagy dekorációt – életében nem ismert házat, ahol olyan kevés szeretetet tapasztaltak volna a bent élők, mint az övékben.