Füst Milán - A feleségem története

Füst Milán regénye, A feleségem története 2021-ben, Enyedi Ildikó filmjének köszönhetően ismét a középpontba került. A filmet még nem láttam, a regényt kétszer is elkezdtem olvasni, ám félretettem. Már nem is bánom, mert amikor végre újra levettem a polcról, teljesen más szemmel olvastam és a szereplőket is jobban megértettem, mint korábban.

Narrátorunk, Störr kapitány holland hajóskapitány, aki munkájából adódóan hosszabb időt tölt távol az otthonától, és egyszer úgy határoz: megnősül. Előtte röviden megismerjük a nőkhöz fűződő viszonyát, majd azt, mi vezetett a házasságához.

Ekkoriban már vagyonos embernek számított, ráadásul az a típus, aki szereti feszegetni a határait, jól bírja a nélkülözést, azonban minden eszközt megragad, hogy jól érezze magát.

Egy alkalommal Nápolyban járt, ahol egy uzsonnán utolérte a hajósok végzete: gyomorbajos lett, így mindenféle gyógymódot kipróbált, hogy kikúrálja magát belőle. Egy pszichoanalitikushoz is elment, és - elmondása szerint - ez lett a veszte. Rájött, hogy jobb, ha megnősül, és mivel ekkoriban ismerkedett meg egy francia nővel, Lizzyvel (mindig tudta, hogy francia nőt fog elvenni), hát elvette:

– Ha tetszik nekem, elveszem, mit okoskodjak annyit? – gondoltam én. A tengerészek ugyanis távolról sem oly aggodalmasok ebben, mint a szárazföldi fajta – ezt azért mondom, mert láttam eleget, mennyit tanakodnak az ilyenen, amíg elszánják magukat. De mi?
Én folytonos életveszélyben vagyok – s különösen akkoriban, de nemcsak a tengereken, elég veszélyes levantei gavallérokkal voltam én akkor összeköttetésben, mit vesződjek tehát olyan kicsiséggel, hogy fog-e majd szeretni a feleségem, vagy hű lesz-e hozzám, amíg nem leszek otthon? Az asszonyok különben se hűek, különösen a kapitánynék, ez hozzátartozik a dologhoz.

Mégis, amint az esküvőjük után feltűnik az első vetélytárs, már nem veszi ilyen könnyedén a dolgot. Ettől kezdve folyamatosan féltékenykedik, keresi a jeleket az aktuálisan felbukkanó férfi és Lizzy között, hogy meggyőződjön az igazáról. Erről szól a regény, melynek első mondatai még mosolyt csaltak az arcomra:

Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel... Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal...

Az átszámítás szerint a kapitány 185 cm magas és 95 kg, míg a felesége épp az ellentéte. És nem csak ebben különböznek.

Vannak időszakaik, amikor nagyon boldogok együtt, aztán megjelenik valaki, nem feltétlenül férfi, lehet ez Lagrange-né, a felesége barátnője is, aki csakis rossz hatással lehet rá, vagy épp Lizzy mond valami váratlant, és ismét kezdetét veszi a féltékenykedés.

Störr egyszerű jellem, az ösztöneinek él, míg a felesége kifinomult, művelt nő, eredetileg tanítónő, aki a házasságuk után nem dolgozik, hanem otthon van. Azt már a lánykérés során kijelentette, hogy nem szeretne gyereket. Vajon mit csinálhat egész nap? Könyveket rendel, olvas, érdekli az irodalom, a pszichológia és a filozófia, amit Störr nem ért. És természetesen öltözködik. De vajon kinek a kedvéért? Ha pedig elmegy otthonról, hová megy?

Amikor az első vetélytárs megjelenik, és a kapitány leírja, hogy Lizzy milyen rajongással beszél róla, egy saját esetem jutott az eszembe. Sok-sok éve én is hasonlóan beszéltem valakiről, amikor az egyik szobatársam megjegyezte, hogy azért beszélek így, mert szerelmes vagyok az illetőbe. Mondtam neki, hogy nem, amit ő nem hitt el, végül ráhagytam, és attól kezdve csak így emlegettük az illetőt.

Meglehet, hogy Lizzy beleszeretett Dedinbe, azonban nem tartom kizártnak, hogy egyszerűen csak megörült egy hozzá hasonló gondolkodásúnak, és ez a rajongás tűnik mások szemében szerelemnek.

Éveken keresztül követjük a kapitány és a felesége életét, a kapcsolatukban bekövetkező hullámhegyeket és -völgyeket. Egy dolog marad biztos az évek folyamán: a féltékenység, mely megmérgezi a házasságukat.

Most mondja meg nekem valaki, mért vettem én ezt feleségül?

Füst Milán regénye sokkal több, mint egy hajóskapitány féltékenységének története, aki visszaemlékszik az elmúlt évek eseményeire. Ezért is örülök, hogy csak nyáron vettem újra elő, mivel a sorok mögött az emberi lélek mélyebb rétegeinek boncolgatása rejlik. Ez az, ami a kapitánynak nem megy. Önmagát sem ismeri. Miután évekkel később egy új dologba kezd, felmerül a lehetőség, hogy meggazdagodhat belőle. Szerinte ez a motivációja minden cselekvésnek (munkának, hobbinak), úgy meg mi értelme? Amikor ezt a részt olvastam, felhúztam a szemöldököm, mert úgy vagyok összerakva, hogy eleve szeretnem kell azt, amit csinálok, és ha ennek az lehet az egyik következménye, hogy pénzt is hoz a konyhára, az az egyik lehető legjobb dolog, ami történhet. Azóta megértettem, hogy a kapitány ezt nem érti, ő nem így működik.

Ha érdekel, mi a tudományos magyarázata Störr kapitány viselkedésének, elmondom. Az agyunknak van egy része, a RAS (Reticular Activated System - a magyar nevét nem ismerem). Erről először Marian Rojas Estapétól, majd Mel Robbinstól hallottam. Utóbbi egy hajhálóhoz hasonlította, amely arra keres jeleket, amire programozzuk. Tipikus példaként szokták erre hozni a piros autót. Tegyük fel, hogy szeretnél egy piros autót venni. A márkák között még vacillálsz, csak a színben vagy biztos. És egyszer csak felfigyelsz arra, hogy a második szomszédodnak piros autója van! Az egyik ismerősödnek is! És az utcán hirtelen nagyon sok piros autó tűnik fel! Miért? Ezek eddig is ott voltak, csak nem figyeltél mostanáig rájuk! Próbáld ki valami egyszerűvel: pl. ahol most vagy, keress három azonos színű dolgot. Ugye, hogy egyből elkezdted keresni a piros/kék/stb. dolgokat? 😉

Ha a kapitány a fejébe vette, hogy a felesége megcsalja, mert a hajóskapiténynéknak ez a szokása, akkor elkezdi keresni a jeleket. Hoppá, milyen lelkesen beszél erről a férfiról! Vett egy új kalapot! Új ruhákat csináltat magának! Rendelt egy rakás pszichológiai könyvet! Az ilyen általánosnak kikiáltott, később önbeteljesítő jóslatokká váló kijelentések kapcsán tanultam meg megkérdezni magamtól: Ki mondja ezt (hogy ez igaz, így van)?

Füst Milán regényének megértéséhez arra van szükségünk, ami Störr kapitányból hiányzik: érzelmi érettségre és érzelmi intelligenciára. Amennyiben mindkettő még fejlesztésre szorul (és fejleszthetőek is, semmi sincs veszve), úgy járunk mi is, mint a kapitány: csak értetlenül állunk ez előtt a komplex jellem előtt és csak szenvedünk. Amennyiben már megerősödtünk ezen a téren, A feleségem története nagyszerű és elgondolkodtató olvasmány lesz a számunkra, amit érdemes később is újra elővenni. Én biztos vagyok benne, hogy így teszek.

Mert mi az, hogy csalni?
Mi ez az ostoba szó ahhoz képest, hogy egy fiatal nő ott fekszik mozdulatlanul és hallgatagon, aki tegnap még sok minden egyebet is tudott, nem csak csalni. Nevetni tudott vagy emlékezni - s mindez most már nem is érvényes nektek, s ő maga már semmit se jelent? Csak ez az egy szó? Hisz ez csak három ostoba betű, s mégis ehhez kötjük mi magunkat meg az életünket, s hagyjuk, hogy lealázzon minket a porig, a sírig, hogy van ez, és mi van e mögött? És mért nem tudom én ezt megérteni, ha összetöröm is ezt az ostoba fejemet?