" - Van-e ember, aki látja, és nem szereti meg, hallja, és nem csodálja?"

Egy lovascsapat élén vonultam át ezen a városkán, és mivel volt egy kis ráérő időnk, megkérdeztem egy jól öltözött járókelőtől, mi a legszebb látnivaló Gubbióban. Nagyon öreg ember volt, de amíg válaszolt, fekete szeme elevenen csillogott: "Mások azt mondanák, hogy a hercegi palota. Én azonban azt mondom, hogy Vittoria Accoramboni. És ma, folytatta lelkesen, épp kedd van. Vittoria kedden és szombaton kora délután mossa csodálatos haját, és szép időben egy utcára nyíló, déli fekvésű teraszon szárítja. Ezt a látványt nem szabad elmulasztani, és a magam részéről csak annyit mondhatok, hogy amíg öreg lábam bírja, nem is fogom elmulasztani soha. Ha ön is látni akarja, signor, tartson velem! Épp oda indultam."
(...)
- A házukkal szemben állt egy kis templom, előtte parányi tér, ahová néhány lépcsőfok vezetett fel. Ez a kis tér egy magasságban volt a terasszal, ahol Vittoria a haját szárította, ezért itt ácsorogtak a hódolói, a legkülönfélébb korú férfiak és nők, néhány perces néma csodálattal adóztak neki, majd a látvánnyal jóllakottan átadták a helyüket az újonnan érkezőknek. Mások a templomból kijövet, az imádságtól még áhítatos arccal álltak meg a kis téren, hogy részt vegyenek e pogány szertartáson, s imádják a bálványt: Vittoria szépségét.

A regény előszavából kiderül, hogy Merle már évtizedekkel korábban találkozott a reneszánsz kori szépség, Vittoria Accoramboni történetével, majd egy évtizeddel később Stendhal egyik művében ismét rátalált. Ekkor döbbent rá, mennyire igazságtalanul ítélte meg kora Vittoriát. Először egy elbeszélésében örökítette meg, de elégedetlen volt vele, így egy regény megírása mellett döntött.

A majolikakészítő családból származó Vittoria, ikertestvérével, Marcellóval; öccsével, unokatestvérével, Giuliettával, komornájával és édesanyjával a pestisjárvány miatt Rómába költözik, karnyújtásnyira XIII. Gergely pápától. A Superba (gőgös) becenévre hallgató édesanya legfőbb vágya, hogy híresen szép lányát a lehető legjobban férjhez adja. Vittoria bájos, művelt, különleges szépségét pedig földig érő hajának köszönheti.
Hamarosan fel is tűnik egy kérő, a különös életmódot folytató Montalto bíboros unokaöccse, Francesco Peretti személyében. A frigy megköttetik, azonban megjelenik a színen egy újabb hódoló, Paolo Orsini herceg személyében.

Többet nem szeretnék elárulni, de a regény fülszövege ennél többet is elmond. Azonban megnyugtatok mindenkit, sok minden történik még a szereplőkkel.

A regény érdekessége, hogy a fejezetek kisebb részekre különülnek el, amelyeket más-más narrátor szemszögéből ismerünk meg. Vittoriának nincs saját fejezete, csak a többiek nézőpontjára támaszkodhatunk. Talán ijesztő lehet az előszót megelőzően a 20(!) szereplő (pontosabban ők csak a narrátorok) felsorolása, de a későbbiekben kitűnően használható puskaként, ha hirtelen nem tudnánk, ki kicsoda. Mivel mindannyian más-más szerepet kapnak, és Vittoria életéhez is másként kapcsolódnak, csak izgalmasabbá és különlegesebbé teszik az olvasást.

Ha ez eddig nem lenne elég, miért érdemes még elolvasni? Az itáliai történelem egy olyan korszakát mutatja be, amelyet a történelemkönyvek sem igazán említenek; megtudjuk, milyen volt az élet a késő reneszánsz korában, hogyan befolyásolta egy-egy ember életét a családja társadalmi pozíciója, ill. a pápához fűződő viszonya, milyen volt a kapcsolat a széttagolt itáliai tartományok között, miközben a bálványként tisztelt Vittoria áll a középpontban.

Érdekes, hogy Vittoria a regényben szőke, míg a fenti festményen fekete, de minimum barna, míg a híresen daliás és jóképű Orsini a kép tanúsága szerint nem nevezhető annak.

Tudtommal a regény - sajnálatos módon az antikváriumok kivételével - sehol sem kapható, úgyhogy nagyon örülök, hogy a sajátomra sikerült rátalálni, mert ezek szerint csak rám várt.

Robert Merle: A bálvány
Eredeti cím: L' idole
Fordította: Kamocsay Ildikó
554 oldal
Európa Kiadó, 2006
2500 Ft
Források: Paolo Orsini képe
Vittoria Accoramboni képe