Mindent, mindent tudtak ők, a bráhmanák, és az ő szent könyveik, gondoltak mindenre, a mindennél is többre, alvilág teremtésére, a beszéd, az étkezés, a belégzés, a kilégzés rendezésére, az istenek tetteire - mérhetetlenül sok volt, amit tudtak - de érdemes volt-e mindezt tudni, ha valaki nem tudta azt az Egyet, az Egyetlent, a Legfontosabbat, az egyedül Fontosat? 

De hadd figyelmeztesselek, tudásra szomjazó barátom, a vélemények bozótjára és a szócsaták hiábavalóságára. A véleményeken nem múlik semmi, akár jók, akár rosszak, akár bölcsek, akár ostobák, bárki el is fogadhatja, el is vetheti őket.

"Megrabolt engem a Buddha - gondolta Sziddhárta -, megrabolt, de még inkább megajándékozott. Elrabolta tőlem a barátomat, azt, aki eddig bennem hitt, s most őbenne hisz, aki az én árnyékom volt, és most Gótama árnyéka. Viszont megajándékozott saját magammal, Sziddhártával."

Tudd meg, Sziddhárta nehezebb dolgokat is kitűzött már magának célul, mint ezek az apróságok, és mégis elérte. 

Mindenkinek van varázsereje, mindenki elérheti céljait, ha tud gondolkodni, tud várni, tud böjtölni.

Fölösleges próbálkozás megítélni az embereket. Utalásokra kell hagyatkozunk, nem éppen arra, ami elhangzik, nem is egészen arra, ami történik. Igaz, vannak, akik kitörölhetetlen hatást tesznek ránk tüstént. Mások bizonytalankodnak, lebzselnek, s erre meg arra fújja őket a szél. Kedves öreg hölgyek állítják, hogy a karakter legjobb megítélői a macskák. A macska a jó emberhez mindig odamegy, mondják; ám Mrs. Whitehorn, Jacob szállásadónője utálta a macskákat. 

   Szidjuk vagy dicsérjük, le nem tagadhatjuk a vadlovat magunkban. Vágtázni zabolátlanul; elterülni fáradtan a homokon; érezni, hogy forog a föld; egyszeriben igaz barátságot érezni kövek és fűszálak iránt, mintha az emberiségnek vége volna, s a férfiak és a nők mind felköthetik magukat - tagadhatatlan, hogy gyakran elragad bennünket efféle vágy. 

   "Tele vagyok szeretettel mindenki iránt", gondolta Mrs. Wentworth Williams, "- főleg a szegények iránt - a parasztok iránt, akik térnek haza terhükkel estére kelve. És minden lágy és bizonytalan és nagyon szomorú. De mindennek van jelentése", gondolta Sandra Wentworth Williams, megemelve kissé fejét, s nagyon szépnek, tragikusnak és túlfűtöttnek látszott. "Mindent, mindent szeretnünk kell."

A regény nem egy tipikus kísértethistória (Fernando Pessoa nem tud  falakon átmenni, sem embereket megleckéztetni), hanem Ricardo Reis lisszaboni életének krónikája mellett megismerjük az 1936-os év eseményeit is. És éppen ez az, ami olyan nagyszerűvé teszi a regényt. Az orvos élete talán nem lenne olyan izgalmas, mert mivel is tölti a napjait? Szállodában lakik, ahol kiszolgálják, újságot olvas, elmegy sétálni, a bankba, de Lisszabonban bizony nagyon sokat esik az eső, így van, hogy egész nap a szobájában marad. Közben megismerkedik a coimbrai jegyzővel (a középkorú úrral) és a szép Marcendával (a halott karú lánnyal), színházba vagy moziba megy. 

Olykor-olykor felbukkan nála a halott költő, és megbeszélik a dolgaikat: beszélgetnek versekről, Ricardo Reis (szerelmi) életéről, a mindennapokról, politikáról, újságcikkekről, a készülődő és a már kitört spanyol polgárháborúról. 

A regény egy valódi időutazás, amely nem szárazon felsorolja az aktuális történéseket, hanem korabeli újságcikkek, reklámok, színházi előadások, filmek és kül- és belföldi földi események színesítik Saramago játékos, humoros, szarkasztikus stílusával. 

Ám a kormányok, legyenek bármily nagyszerűek vagy akár olyan tökéletesek is, mint amilyen a mienk, látási zavarokkal küszködnek, ami talán a szüntelen tanulmányok, a kitartó éberség és a lankadatlan figyelem következménye, Merthogy abból a magasságból csak azt látják élesen, ami messze van, és nem veszik észre, hogy a megoldás, a kiút, hogy úgy mondjuk, sokszor csak nyújtásnyira van, akár egy újsághirdetésben, mint jelen esetben is, és még kevesebb mentségük van rá, hogy ez sem szúrt nekik szemet, mert itt még rajz is segít, amely egy kombinéban és harisnyatartóban fekvő hölgyet ábrázol igencsak figyelemre méltó keblekkel, amiben, talán Madame Hélène Duroy kezelésének is része van, habár a vonzó teremtés egy kicsit halovány, enyhén sápkóros, ám szerencsére a betegség nem végzetes, megbízhatunk az orvos tanácsában, aki az ágy fejénél ül, bajusza van és kecskeszakálla, és szemrehányóan csóválja a fejét, Látszik, hogy nem ismeri a Nagy Őt, mert ha ismerné, most sokkal jobban érezné magát, de már nyújtja is feléje az áldásos szert, egy üveg Bovrilt. Ha a kormány kellő figyelemmel olvasná az újságokat, amelyeket minden reggel, délután és hajnalban árgus szemmel embereivel ellenőriztet, javíttat, módosíttat, hamar rájönne, hogy milyen könnyűszerrel orvosolhatná az akut és krónikus éhezés gondját Portugáliában, mert a megoldás nem másban, csakis a Bovrilban rejlik, egy kis üveg Bovrilt hát minden portugálnak, a soktagú családoknak is egy ötliteres demizsonnal, mert ez az igazi táplálék, a legcsodálatosabb szer, a mindenható orvosság, ha ezt fogyasztanánk rendszeresen, naponta háromszor, senki sem lenne csont és bőr ebben a hazában, sem olyan sápatag, mint Dona Ciotilda. 

A Santa Catarina-kilátó és környéke az 1940-es években

Természetesen a regény nem minden oldala ennyire vidám, hiszen Saramago is a tényeket közli. De gondoljunk csak bele, milyen komoly kutatást igényelt az akkori újságcikkek, színházi és moziműsorok, reklámok felkutatása a nyolcvanas években. Már ezért is megéri rászánni az időt, de mellette ott van a már említett sziporkázó stílus, amely mellett már fel sem tűnik, hogy a párbeszédek nincsenek gondolatjelekkel tagolva, hogy egy-egy mondat akár egy egész oldalt is elfoglal. 

Olvasás közben jól jött volna egy Lisszabon-térkép, mert bár a portugál tankönyvemben van egy (az német nyelvű, de az utcák és a városrészek portugálul vannak rajta feltüntetve), az fekete-fehér és nem olyan jó minőségű. 

Mindenesetre szerettem Lisszabon keskeny és kanyargós utcáin barangolni Ricardo Reissel, akinek köszönhetően még Fatimába is eljutottam, sok-sok információval lettem gazdagabb, köztük a portugálok szilveszteri szokásaival, és José Saramago ismét biztosította magát a kedvenceim között. 

(...) a közömbösen elengedett mondat ott maradt a levegőben, várva, hogy észrevegyék, és éppúgy lehetett igaz, mint hazugság, ebben rejlik a szavak fogyatékossága, vagy éppen erre a kettőségre vannak kárhoztatva, hiszen ugyanazzal a szóval hazudunk, amelyikkel az igazat mondjuk, és hogy mikor melyik érvényesül, az nem rajtunk múlik, hanem azon a hitelen, amelyet nekünk szánnak, (...)

A Ricardo Reis halálának éve egyszerre szórakoztató, informatív, humoros, olykor elszomorító, de egyben zseniális és elgondolkodtató olvasmány. Egy visszatérő emigráns orvos mindennapjai, Portugália és az 1936-os év eseményei fonódnak össze a lapjain, melyek minden tartalmas olvasmányra vágyó olvasó számára igazi gyöngyszemeket tartogatnak. Nem véletlen, hogy a megjelenését követően számos díjat nyert. 

(...) Nem hiszem el, Ott áll az újságban, én olvastam, Én nem a doktor úr szavában kételkedem, de a fivérem azt mondja, hogy nem mindig szabad elhinni azt, amit az újságok írnak, Nem mehetek Spanyolországba, hogy megnézzem, mi történik ott, el kell hinnem, hogy amit írnak, az igaz, egy újság nem hazudhat, az a világ legnagyobb bűne volna, A doktor úr igen művelt ember, én írni-olvasni sem igen tudok, de egy dolgot megtanultam, azt, hogy sokféle igazság van, és az egyik olykor szemben áll a másikkal, és amíg meg nem mérkőztek, nem derül ki, hogy melyik a hazugság, (...) Mindig a fivéred szavaival felelsz nekem, A doktor úr meg mindig az újságok szavait hajtogatja. Igaz. 

2020-ban a portugálok szakértők bevonásával, fekete-fehér filmet is készítettek a regényből, mely kapcsán beszélgetéssorozatot is rendeztek. 

*A 32. oldalon Ricardo Reis a szállodában az újságokat olvassa, hogy megtudja, mi történt Portugáliában, és eszébe jut, hogy 1895-ben történt egy katasztrófa, de arra hogyan is emlékezhetne, hiszen ötéves volt. Akkor hogy is van ez? A szállodában az adatainál negyvennyolc évet írt a korához, és később is ennyinek mondja magát, tehát 1887-ben született. Ha viszont 1895-ben ötéves volt, akkor 1890-ben látta meg a napvilágot. 

A regényben számos idézet is felbukkan Ricardo Reis, ill. Fernando Pessoa verseiből, de sem lábjegyzetben, sem a könyv végén egy külön részben nincsenek feltüntetve a helyei, csupán a fordítókat említik meg. Úgy gondolom, egy Európa-szintű kiadótól ez elvárható lenne. Megértem, hogy időigényes megkeresni a verseket, de az internet korában élünk, és ha néhány nappal vagy héttel később jelent volna meg a regény, akkor sem dőlt volna össze a világ. És biztos vagyok benne, hogy emiatt nem csak nekem van hiányérzetem a kiadó munkáját illetően. Mivel a kiadási jogok időközben a Helikon Kiadóhoz kerültek, remélem, ha ők ismét megjelentetik a regényt, akkor odafigyelnek erre. 

Ha egy verőfényes nap elindulnak a kis fahídtól, amelyet a környéken még mindig a "Tétovázás hídja" néven emlegetnek, a meredek ösvényen felkapaszkodva rövidesen megpillantják a házam tetejét két ginkófa csúcsa között.

A hűséget ki kell érdemelni. Túl sok itt a hűség. Túl sokat beszélnek az emberek a hűségről, arról, hogy vakon kell követni valakit. Én a magam részéről nem így akarom leélni az életemet. 

Mert az olyan ember, aki arra törekszik, hogy kiemelkedjen a középszerűségből, hogy több legyen, mint az átlagos, kétségkívül csodálatot érdemel, még akkor is, ha a végén elbukik, és nagyravágyása következtében egy egész vagyont veszít el (…) Hiszen az ő kudarca nem mérhető össze a hétköznapi életek méltatlan kudarcaival, és egy olyan ember, mint Szugimura, nyilván tudta ezt. Ha valaki ott bukott el, ahol mások elegendő bátorság vagy akarat híján nem is próbálkoztak, vigasztalást meríthet ennek tudatából, sőt mélységes elégtétellel szolgálhat számára, amikor visszatekint az életére.

   - Mr. Darcy büszkesége engem nem bánt annyira, mint a másoké - jegyezte meg Miss Lucas -, mert nála van rá mentség. Nem lehet csodálkozni, ha egy ilyen feltűnően jóképű fiatalember, akinek a szerencse előkelő származást, vagyont, mindent megadott, nagyra tartja magát. Szinte azt mondhatnám, joga van a büszkeségre.
   - Ebben tökéletesen igazad van - felelte Elizabeth -, és én könnyen megbocsátanám az ő büszkeségét, ha nem sértette volna meg az enyémet.

   - Milyen leány Miss Darcy?
   Wickham a fejét csóválta.
   - Szívesen mondanám róla, hogy kedves és bájos. Nehezemre esik rosszat mondani a Darcy család bármely tagjáról. 

Tegyetek jót, ahány emberrel csak tudtok - mondja a mi krónikásunk -, és annál gyakrabban fogtok találkozni olyan arcokkal, amelyek jókedvre hangolnak.