Először tisztázzuk, hogy a narrátorunk bár Joséként szerepel a regényben, a neve ellenére nőnemű. Azonban fiatalon úgy érezte, a María José Sánchez García nem megfelelő név egy festőnek, ezért a csoporttársainak már egyszerűen csak Joséként mutatkozott be.
Jose egy cégnél dolgozik, amikor egy nap a munkahelyén megcsörren a telefon. A szokásos ügyfél helyett azonban egy régi ismerős szól bele, aki egy halálhírt közöl vele. Ez a hívás készteti a nőt arra, hogy felidézze azokat a közel húsz évvel ezelőtti eseményeket, amik az egyetemen történtek közte és két csoporttársa között.
Jose festő szakon tanult az egyetemen, amikor a negyedik évkezdéskor megérkezett az osztályába Jorge és Marcos. Jorge mindenkit elbűvölt a rajzaival: néhány ceruzavonással a papírra varázsolta Degas egyik balerináját vagy Gauguin egyik tahiti nőjét, míg Marcos a festményeivel nyűgözte le a társait. A két fiú tökéletes ellentéte egymásnak: Jorge szeret a társaság és a figyelem középpontjában lenni, Marcos viszont csendes, visszahúzódó.
Ők hárman összebarátkoznak, majd különös kapcsolat alakul ki közöttük. A csoporttársaik megszokták, hogy mindig együtt lógnak, de hogy a négy fal között mi történik köztük, azt nem is sejtik. Valóban nem egy mindennapi szerelmi háromszögről van szó, hiszen ott általában mindig van valaki, aki nem tud a harmadik létezéséről, legalábbis egy ideig biztosan nem. Nos, itt mindhárman tisztában vannak a kapcsolatukban betöltött szerepükkel, és tökéletes az összhang közöttük.
Marcosszal és Jaiméval rágyújtottunk, ittunk és nevettünk, aztán újra rágyújtottunk, újra ittunk és újra nevettünk, mintha azt gyakoroltuk volna, hogy kell osztozkodni valamin, mintha mind a hárman elfogadtuk volna a közöttünk szövődött, kölcsönösen mély és láthatatlan kapcsolatot, amelyben valami különleges összhang révén egy háromtestű, háromfejű, három pár karú és három pár lábú lénnyé alakultunk át. Mintha minden lépésünk, minden mozdulatunk, minden szavunk egy előre kiszámított, előre egyeztetett, tökéletes jelenetsor része lett volna, amelynek az elejét és a végét nem tervezték meg.
Talán nem árulok el nagy titkot: sejthető, hogy a szerelmi háromszög a későbbiekben felbomlott. A helyzetük - szerintem - sokkal bonyolultabb, mint az átlagos ilyen viszonyokban, és minderre fokozatosan fény is derül.
A jelen eseményei foglalják keretbe az elbeszélést, a múltban történtek után az utolsó fejezetben váltakozva ismerjük meg a múltat és a jelent.
Ha valaki azt gondolná, hogy ez az egész valami perverz dolog három művészpalánta között, ne tegye, mert olvasás közben eszembe jutott a Megdermedt szív egyik mondata: Az a furcsa, hogy nem furcsa. És valóban nem az, mert annyira jól van megírva, úgy van elmesélve, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Az ilyen kapcsolatok egy külső szemlélőből megvetést, megbélyegzést váltanak ki, mert eltérnek a normálistól, holott az illetőnek fogalma sincs a másik három fél közötti érzelmekről, a köztük kialakult kötődésről. És ez az egyik kulcsfogalom: a kötődés, továbbá a szeretet és a szerelem, az a tökéletes összhang és szenvedély, amelyet csak hárman együtt képesek a másikban ébreszteni és átélni.
A három valóban lehet kivételes szám, ahogyan a Kártyavárak egy nagyon elgondolkodtató és szépen megírt (ezt hívják irodalomnak) kisregény szerelemről, szenvedélyről, művészetről és bűnről, a bűnösség érzéséről.
Ha ezt olvastam volna először, biztosan nem sokáig gondolkodtam volna azon, hogy elolvassam-e a Megdermedt szívet is.
A Geopen Kiadó annak idején ezzel a kisregénnyel szerette volna jobban megismertetni a magyar olvasókkal Almudena Grandest, de sajnos nem sikerült neki. Ahogy - úgy tűnik - a Scolar Kiadónak sem, pedig az igényes
A kisregényből 2009-ben film is készült, amelyben Josét Adriana Ugarte játszotta, akit az Öltések közt az időből és a Julietából ismerhetünk. A filmhez sem magyar szinkron, sem felirat nem készült tudomásom szerint.
Úgy voltunk boldogok, hogy végig kötélen táncoltunk, s a talaj, amelyen a kapcsolatunk virágzott, ellentmondásokkal volt fertőzve. A végén egy ellentmondásokkal teli útvesztőben találtuk magunkat, és soha nem néztünk a lábunk elé, soha nem néztünk az égre, nem néztünk...
Almudena Grandes: Kártyavárak
Eredeti cím: Castillos de Cartón
Fordította: Vajdics Anikó
186 oldal
Geopen Kiadó, 2006
2490 Ft
Bejegyzések
0 hozzászólás