Archive for április 2018

Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy az idei év - az olvasmányaimat elnézve - a nagy hiánypótlások éve. Biztosan nem fogok mindent még idén pótolni, hiszen Róma sem egy nap alatt épült, úgyhogy térjünk is át Erich Kästner első regényére.

A német író nem a szokásos módon kezdi Emil történetét: először a regény keletkezéséről mesél, ám nem kell megijedni, ezt is szórakoztatóan teszi, majd áttér a szereplők és a helyszínek rövid bemutatására, akikről és amikről illusztrációt is kapunk a leírásuk mellé.

A reálgimnazista Emil édesanyjával, Tischbeinnéval él (az édesapja meghalt, amikor Emil ötéves volt), aki fodrászként keresi a kenyerét, tehát nem veti fel őket a pénz. És ez nekem nagyon tetszett, hogy Kästner felhívja az olvasó gyerekek figyelmét arra, hogy vannak szerény(ebb) anyagi körülmények között élő családok is, ahol minden márka számít.

Tischbeinné nővére a családjával és az édesanyjukkal Berlinben él, és már többször hívta vidéki rokonait a fővárosba, de Emil csak most utazhat hozzájuk egyedül, vonattal. Az édesanyja 140 márkát bíz a fiára, melynek nagy részét a nagymamának küldi, a többi pedig Emil zsebpénze, illetve a visszaútra marad.

Bizonyára akad köztetek, aki azt gondolja, hogy kár száznegyven márkáért ilyen nagy hűhót csapni, mint ahogy azt Tischbein néni tette ebben az esetben. S ebben igaza is volna, feltéve, ha olyan személyekről lenne szó, akik havi kétezer vagy húszezer, esetleg százezer márkát keresnek.
De ha nem tudnátok: a legtöbb ember ennél jóval kevesebbet keres. S akinek hetenként csak harmincöt márka keresete van, annak száznegyven márka nagy pénz, akár tetszik ez nektek, akár nem. Számtalan ember van a világon, akinek száz márka majdnem annyit jelent, mint egymillió, s akik - azt mondhatni - hat nullával írják a száz márkát. S hogy mennyi valójában egymillió, azt még álmukban sem igen tudják elképzelni.

Emil izgatottan indul útnak, a borítékba tett pénzt pedig egy gombostűvel a zakója belső zsebébe tűzi, nehogy elveszítse. A vonat elindul, és a hosszú úton hősünk bizony elbóbiskol. Ekkor már a fülkéjében csak egy keménykalapos úr az útitársa, aki már korábban elaludt. Csakhogy amikor Emil felébred, egyedül találja magát a fülkében, a borítéknak pedig a 140 márkával lába kelt! A fiú biztos benne, hogy az útitársa a tolvaj, de hogyan bizonyíthatná be?

Ronda egy helyzet! A mama hiába spórolt, a nagymamának egy fillér sem jut. Ő pedig nem maradhat Berlinben. De haza sem mehet. S mindez egy fickó miatt, aki csokoládét ajándékoz a gyerekeknek, s úgy tesz, mintha aludna, pedig valójában kirabolja őket. A kutya mindenit, micsoda egy világ ez!

Megfigyeli, hol száll le a férfi, és a megbeszélt állomás helyett (ahol nagymamájával és Kalapocskával, az unokatestvérével találkozna) ő is leszáll, nehogy szem elöl tévessze a keménykalapost. Így ismerkedik meg Gusztávval, a dudás fiúval, aki bemutatja a barátainak, és a Professzor nevű fiú vezetésével a tolvaj nyomába erednek.

Bár már nem tartozom a regény célcsoportjába, de így is jól szórakoztam. Bevallom, Emilt kicsit túlságosan udvariasnak (pl. a vonaton bemutatkozott az útitársainak - ilyet manapság már nem nagyon tesz az ember) és ezért túlságosan jóhiszeműnek is tartottam, de kiderült róla, hogy ő sem tökéletes mintagyerek.

A történet humoros és olvasmányos, tetszett a nyomozás, a gyerekek agyafúrtsága, ahogyan minden esetre találnak megoldást. Főleg a Professzor szervezőkészségét emelném ki, aki eszembe juttatta a Professort (La Casa de Papelből), aki akár ő is lehetett volna gyerekkorában - csak ekkor még nem a másik oldalon állt.

Nagyon tetszett Emil felnőttes gondolkodása az édesanyját illetően, és ha pontoznék, ezért biztosan egy nagy piros pont járna, mert talán a mai gyerekeket is elgondolkodtatja.
De megszerettem Kalapocskát is (bár nem derült ki, miért csúfolják így, még a nagymama is), aki egyetlen lányként, a maga módján, sokat segített a fiúknak a nyomozás során.

Remélem, vannak még gyerekek, akik ma is szívesen olvasnak klasszikus ifjúsági regényeket, mert bár Erich Kästner műve 90 éve jelent meg, de talán ők is együtt izgulnak és nyomoznak Emillel és a detektívekkel, ahogyan azt a korábbi generációk is tették. És talán a regény után jobban összekovácsolódnak a társaikkal és segítik egymást.

Igaz, hogy a balszerencse csak balszerencse marad, de ha az embernek akad egypár jó társa, aki szabad elhatározásából segítségére van, az nem kis vigasz e sáros földtekén.

Erich Kästner: Emil és a detektívek
Eredeti cím: Emil und die Detektive
Fordította: Déry Tibor
Illusztrálta: Walter Trier
133 oldal
Móra Kiadó, 2012
1990 Ft

Hét éve az Együtt lehetnénkkel kezdődött az Anna Gavalda iránti rajongásom, és azóta is hálás vagyok mindenkinek, aki biztatott, hogy olvassam el.
De mégis mi olyan különleges ebben a regényben? Az, hogy az életről szól. A szereplői hús-vér emberek, akiknek egyáltalán nem tökéletes az életük. Éppen ellenkezőleg, mások szerint kifejezetten elfuserált.

Paulette Lestafier egy idős özvegyasszony, akinek a testét zúzódások borítják, mert gyakran elesik a házában, ahol egyedül él. Egy nap, amikor a barátnőjével, Yvonne-nal a heti bevásárlásukra indulna, combnyaktörést szenved és kórházba kerül. Ez az, amit Paulette egyáltalán nem akart. Nem akart senkinek a terhére lenni, pláne nem elhagyni az otthonát.

Ebben a percben Paulette ajka megmozdult. Yvonne azonnal megszólította:
- Paulette, Yvonne vagyok. Minden rendben, Paulette. A vásárlás miatt mentem, és...
- Meghaltam? Ugye, meghaltam? - suttogta Paulette.
- Már miért haltál volna meg, Paulette? Egyáltalán nem, naná, hogy nem.
- Ó! - felelte Paulette, és lehunyta a szemét. - Ó....
Ez az "ó" szörnyű volt. Apró, bátortalan, elveszett és lemondó szócska.
Ó, nem haltam meg... Ó, rendben... Ó, annál rosszabb... Ó, bocsánatot kérek.

A baleset miatt unokája, a folyton zsörtölődő és káromkodó szakács, Franck kénytelen a heti elfoglaltságai közé felvenni a nagymamája látogatását is abban az intézetben, ahová Paulette a gyógyulás időszakára kerül. Pedig Franck-nak már így is van elég baja: amellett, hogy lányokat, fűz, most vett egy új motort hitelre, ezért vasárnapra is munkát vállalt, hogy a részleteket fizetni tudja. Így az egyetlen szabadnapját, a hétfőt, kénytelen Paulette látogatására áldozni.

Camille fiatal, rendkívül sovány, tehetségesen rajzol, egy párizsi ház padlásszobájában él és éjszakai takarítónőként dolgozik. Ez az életforma - a kavicsokat a gyomrában leszámítva- pedig tökéletesen megfelel a számára.

Camille Fauque szellem volt, aki éjszaka dolgozott, nappal pedig kavicsokat rakosgatott egymásra. Lassan mozgott, keveset beszélt, és nagyon kecsesen tudott kereket oldani.
Camille Fauque volt az a törékeny, illanó fiatal lány, aki háttal áll a képeken.

Egyik nap megismerkedik a házban élő arisztokratával, Philibert-rel, akinek a kisujjában van a francia történelem, de ha zavarba jön, dadogni kezd, így a tanári katedra helyett képeslapokat árul. A családja szemében ő a fekete bárány (az egyetlen fiú hat lány mellett), aki képtelen a rangjának megfelelően élni.

Camille megbetegszik, és amikor Philibert rátalál, a lakásába költözteti. Csakhogy Franck Philibert lakótársa, aki nem nézi jó szemmel a két értelmiségi különc barátságát. Már csak az hiányzott, hogy egy lány beköltözzön - az egyébként hatalmas - lakásukba!

Utána Philibert rendületlen nyugalommal előhúzott egy pecsétviasz rudat, és két megdöbbent asztaltársa szeme láttára pecsétgyűrűjével lepecsételte a papírt, majd háromrét hajtotta, és hanyag mozdulattal becsúsztatta a zakója zsebébe.
- Hú... Te mindig a XIV. Lajos korabeli felszereléseddel sétafikálsz? - kérdezte Franck a fejét csóválva.
- Igen, nálam van a viaszom, a pecsétem, a repülősóm, a Lajos-aranyaim, a pajzsom és a mérgeim. Magától értetődik, kedvesem.

Azért szeretem annyira ezt a regényt, mert egyszerűen léleksimogató. Itt ez a négy ember, mindannyian magányosak, mindannyian bezárkóztak a saját kis világukba, aztán fokozatosan elkezdik kitárni az ajtajukat, és beengedni rajta a többieket. Nem egyszerre mindenkit, hanem fokozatosan, lépésről lépésre.
Felfedezik, hogy ők is tudnak szeretni és őket is lehet szeretni, méghozzá éppen önmagukért. Míg mások szemében Philibert egy különc márki, aki rossz korba született, Camille szemében egy nagyszerű barát, aki gondoskodik róla és akivel rengeteg közös témájuk van. Franck, aki látszatra csak egy bunkó, aki úgy káromkodik, mint egy kocsis, valójában rájön, mennyire szereti a nagymamáját, aki nagyon büszke az unokájára.
Mindannyiukat nagyon szerettem éppen ezért. Mert az őket ért múlt- és jelenbeli rossz dolgok ellenére is képesek lesznek felengedni, kitörni az eddigi elszigeteltségükből.

Nincs olyan bánat, amelyet egy könyv ne tudna orvosolni, mondta Montaigne, és Montaigne-nek mindig igaza van.

Ez a könyv pedig éppen ilyen: orvosság rosszkedv, magány, szomorúság ellen, vagy egyszerűen csak jó elkezdeni, és azon kapni magunkat, hogy nem tudjuk letenni, mert annyira magába szippantott.
Olyan, mint az eredeti címe: Együtt, ez minden. Olvasás közben együtt lenni, együtt érezni, sírni, nevetni, szeretni a szereplőkkel. Azt hiszem, gyakrabban kellene újraolvasnom, nem csak hétévente.

Az egyik nap meg akarunk halni, a másik nap rájövünk, elég lemenni néhány lépcsőfokot, hogy megtaláljuk a kapcsolót, és máris világosabban látunk.

Ráadásul a regény tele van zenei (könnyűzeneivel és klasszikusokkal egyaránt), irodalmi, festészeti, filmes és történelmi utalásokkal, amiket nagyon szeretek, és Philibert történelem iránti rajongása annyira megfertőzött, hogy végre elkezdtem olvasni A királyné nyakláncát. Camille-nek köszönhetően (lásd a kettővel fentebbi idézetet) pedig Montaigne-re is kíváncsi lettem.

Nem vagyok egy miserajongó, de teljesen megértem Camille-t, miért hallgatta meg annyiszor:

A regényből készült filmet (a magyar címe Egyedül nem megy lett) még mindig nem néztem meg, és úgy döntöttem, nem is fogom, bár az előzeteséig már eljutottam. Számomra ez a könyv olyan, mint a tavaszi és az őszi napsugár, amely megcirógat, és ezt az érzést papíron szerintem jobban vissza tudja adni, mint a képernyőn.

Baromság ez a mondat a konyharuhákról és a törülközőkről. Az emberek nem azért nem tudnak együtt élni egymással, mert különbözőek, hanem mert hülyék.

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk
Eredeti cím: Ensemble, c'est tout
Fordította: Tótfalusi Ágnes
627 oldal
Magvető Kiadó, 2010
3490 Ft
Tudom, már megint kezdem, de nagyon elszomorítottak a könyvben található nyomda- és helyesírási hibák. Igen, ez az egyik vesszőparipám, de egy kedvenc mű esetében még inkább fájóak.

Alessandro Manzoni regényéről először az olasztanáromtól hallottam annak idején, és a tankönyvünkben is volt belőle egy részlet, de ezt már nem vettük. A jegyesek Itáliában kötelező olvasmány, és az olasz irodalom egyik meghatározó műve, továbbá Umberto Eco is sokszor említette a Hat séta a fikció erdejében c. kötetében. Utóbbiból csak annyira emlékszem, hogy signor Eco rajongva mesélt róla, így legfőbb ideje volt ezt a hiányosságomat is pótolni.

A regény cselekménye olyan, mint egy népmese.
1628 novemberének elején, egy kis lombard faluban, két fiatal, a selyemszövő Renzo és menyasszonya, Lucia a közelgő esküvőjükre készül. Azonban az esküvőt celebráló papot, don Abbondiót megfenyegetik don Rodrigo brávói*, mivel uruk is szemet vetett az arára.
A pap megrémül, és mindent elkövet, hogy elhalaszthassa a frigyet. Mindezt a jegyesek nem értik, így ők is cselhez folyamodnak.

Ha Renzónak kereken megmondhatná, hogy nem esketi össze, és ezzel lerázhatná a nyakáról, minden rendben volna; csakhogy az megkérdezné az okát, és akkor mit feleljen neki, az ég szerelmére? "Igen, igen, igen, nagyon keményfejű fickó; ha nem bántja senki, kezes bárány, de jaj, ha valaki ellentmond neki! Meg aztán, meg aztán... igen belebolondult ebbe a Luciába, olyan szerelmes bele, mint... Haszontalan kölykök, nincs semmi dolguk, hát beleszeretnek egymásba, össze akarnak házasodni, és csak ezen jár az eszük; kisebb gondjuk is nagyobb annál, mekkora bonyodalomba kevernek egy szegény, becsületes embert. Jaj szegény fejemnek!

Ám az események nem várt fordulatot vesznek: don Rodrigo újabb tervet eszelt ki, hogy megszerezze a lányt, de hála Lucia gyóntatójának, Cristoforo atyának, időben sikerül elszökniük a falujukból, és a pár útjai elválnak. Lucia és özvegy édesanyjával, Agnesével a monzai kolostorban talál menedékre, míg Renzo Milánó felé veszi az irányt.

Itália ezen része ekkoriban spanyol uralom alatt állt, Milánóban pedig kitört a kenyérlázadás, amelynek eseményeibe Renzo is alaposan belecsöppen.

Hőseink a továbbiakban sem unatkoznak, az életük alaposan felbolydul. A történelmi események mellett megismerjük a bíboros-érseket és egy megtérő bűnös lelket, továbbá kitör a pestisjárvány is, de don Rodrigót is viszontlátjuk.

A gonoszság útja - mondja itt a krónikás - széles; de ez nem jelenthet annyit, hogy kényelmes is; bőven vannak rajta buktatók, göröngyös szakaszok, és ámbár lefelé lejt, mégis csupa bosszúság, csupa gyötrődés.

Manzoni a regény bevezetőjében abból a XVII. századi kéziratból idéz, amely alapján a regénye született. Az író nem volt elégedett elődje munkájával, ezért döntött a történet újraírása mellett.
A stílusa id. Dumas-t és Victor Hugót juttatta eszembe, és mivel őket szeretem, így hamar elkaptam az olasz író történetmesélésének fonalát is. És ha már Victor Hugót említettem, hozzá hasonlóan Manzoni is szívesen tesz kitérőket, amik bár néhány olvasó türelmét próbára tehetik, a korszak megismeréséhez elengedhetetlenek.
Ilyen pl. a pestis kitörését, fogadtatását és terjedését leíró részek, amiket kifejezetten szerettem olvasni.

Érdekes módon a szereplők közül leginkább a mellékszereplőket kedveltem: jókat derültem don Abbondio háziasszonyán, Perpetuán, aki szívesen pletykál. A kedvenc szereplőm viszont a bíboros-érsek, Federico Borromeo és a csak a Névtelenként említett jómódú úr lett.

Nagyon tetszett, ahogy utóbbi egy bizonyos eseménynek köszönhetően úgy dönt, mostantól másként éli tovább az életét, míg don Federico személyében végre találtam egy szimpatikus papot. Az előkelő családba született fiú a papi pályát választotta, és valóban komolyan is veszi hivatását: szegényen és egyszerűen él, támogatja a szegényeket, ott és úgy segít, ahogy tud.

Ami a főszereplőket illeti, bevallom, volt egy rész, amikor Renzót egyáltalán nem kedveltem és nem is értettem. Nem azzal volt bajom, hogy egy egyszerű fiú, hanem hogy ennyire ostobán és meggondolatlanul képes viselkedni. Szerencsére a regény végére az ő jelleme is fejlődik, így a későbbiekben visszanyerte a szimpátiámat.

Lucia egyszerű és naiv lány, én pedig a 20. század szülötteként bizony picit butának is tartottam, de neki is megvannak a maga jó tulajdonságai.
Agnese, az anyja már jóval furfangosabb és szókimondó, így sokkal temperamentumosabb szereplő is, mint a lánya.

A jegyeseket a romantika időszakának egyik legnagyobb hatású regényének tartják, amely a széttagolt Itália lakosai számára fontos mérföldkővé vált a későbbiekben az egységesítéshez vezető úton. De emellett egyben pikareszk, történelmi és fejlődésregény is egyben. Biztosan vannak, akik túlságosan hosszúnak és túlírtnak tartják, de ne feledjük, hogy a romantika korában íródott, ahol éppen ez jellemezte a regényeket.

Bár nem került be a kedvenceim közé, megértem a rajongóit, és egyetlen percet sem sajnálok, amelyet az olvasására fordítottam. Manzoni regénye a számos kitérő miatt is izgalmas és szórakoztató, nem egyszer humoros olvasmány, és bátran mondhatom, hogy egyes részei letehetetlenné teszik. Az író minden szálat elvarr, így egyetlen szereplővel kapcsolatban sem lehet hiányérzetünk.

A regénynek számos feldolgozása született: készült belőle opera, musical, színházi adaptáció, számos
film és tévésorozat, de még paródia is.

Nem tudom, ki volt az a Palatinusnál, aki a regény elején ezt tüntette fel:
A borító Caravaggio: A jegyespár című festményének felhasználásával készült.

~~Ha a borítón látható képnek ez a címe, akkor én meg Caravaggio felesége vagyok.~~ Bár nem vagyok művészettörténész, de úgy tudom, Caravaggiónak nincs is ilyen című képe. A festmény eredeti címe ugyanis Buona ventura, azaz jó szerencse (de szokták A cigánylányként is említeni), magyarul pedig A jövendőmondó címen ismert, és ma a Louvre-ban található. 2008-ban, de már 2007-ben is nálunk is elterjedt volt az internet használata, így csak egy keresőbe kellett volna beírni Caravaggio nevét, majd a képekre kattintani és megnézni a festmény valódi címét, ahelyett, hogy ekkora butaság került volna a könyvbe.
Ahogy tavaly a Wildfell asszonyában, most is elég sok elírást és helyesírási/szerkesztési hibát találtam a regényben. Pl. bármenynyire, viszsza, ami a mi és azaz az az helyett. Biztosan megint én vagyok a túlságosan követelőző, de azt gondolom, ha valaki a kiadói szakmában (vagy a nyomdaiparban) dolgozik, attól alapvető elvárás ~~lenne~~, hogy ismerje az anyanyelvét és a helyesírási szabályokat. Ha pedig valamiben nem biztos, akkor utánanézzen. Kár az ilyenekkel elcsúfítani Révay József nagyszerű fordítását.

A regény (legalábbis ez a kiadás) Kardos Tibor irodalomtörténész bő tízoldalas utószavával zárul, amelyet nem olvastam el, mert nem szerettem volna, ha a bejegyzés megírása közben egy mákszemnyit is befolyásolt volna. Aki ebből a szempontból is kíváncsi a regényre, bizonyára sok hasznos információt talál majd benne.

Tegyetek jót, ahány emberrel csak tudtok - mondja a mi krónikásunk -, és annál gyakrabban fogtok találkozni olyan arcokkal, amelyek jókedvre hangolnak.

Alessandro Manzoni: A jegyesek
Eredeti cím: I promessi sposi
Fordította: Révay József
732 oldal
Palatinus Kiadó, 2008
Kiadói sorozat: Romantikus Klasszikusok

A regény a MEK-ben is elérhető
*A brávók (de furcsa így írni) az előkelő urak szolgálatában álló bűnözők voltak, akik elvégeztek mindenféle piszkos munkát (ha kellett gyilkoltak is), amit az uruk kért tőlük.

Még a blog előtti időben olvastam Polcz Alaine-től a Macskaregényt, és szerettem volna később más műveivel is megismerkedni, viszont egészen eddig nem került rá sor. De jobb később, mint soha.

Bíró Berta, Polcz Alaine gyerekkori barátnője, aki szinte az egész életét egy Kolozs megyei faluban, Kidén töltötte. A könyvben a kettejük beszélgetéseit olvashatjuk. A két idős asszony visszaemlékszik a gyerekkorukra, az akkori és a mostani életre, vidám és szomorú pillanatokat egyaránt felidéznek.

Talán van, aki úgy gondolja: ugyan, mi lehet érdekes két öregasszony beszélgetésében? Nagyon is sok minden. Elnézést kérek az általánosításért, de ezeket a beszélgetéseket nem úgy kell elképzelni, mint amilyenekkel pl. az orvosi rendelőkben, kórházakban, vagy ezek környékén találkozhatunk, amikor két idős asszony versenyzik egymással, hogy melyikük járt aznap több orvosnál, kinek van több betegsége és ki szed többféle gyógyszert a másiknál.

Mikor ti kinn voltatok, akkor mentem veletek, emlékszel te is, hogy járkáltunk, kacarásztunk. Én egész nap dolgoztam, de ti nem voltatok úgy elfáradva. Tovább bírtátok. Szép esték voltak. Kuvikolt a bagoly az unitárius templom tornyában, emlékszem, annyiszor elhallgattam. Most már az sincs. Vagy az iskola kéményében. Lebontották az iskolát is. Ott sincs. Most semmi sincsen. Mindenki csak a halálát várja. Nem tudom, fel fog-e támadni a mi kicsi falunk egyszer. Olyan igazi falu volt Kide. Emlékszel?

Megelevenedik előttünk Bíró Berta egész élete: a bátyjával és a napszámosaikkal a földjeiken végzett közös munka a gyerekkorukból, a karácsony, amikor az édesapjuk faragta ajándékok várták őket a fa alatt; a hagyományok, a bálok, a falu vallási élete (Kide lakosainak zöme református, de néhány unitárius és katolikus is akadt köztük), a templomhoz tartozó cinterem (nem ismertem a szót, így először teljesen más jelentést képzeltem neki), két házassága, a fia, a lányok, majd az unokák, egészen a jelenig.

Már ebből is kiderül, hogy Bíró Berta élete nem volt könnyű: ő nem járt annyi éven át iskolába, mint a barátnője, nem tanulhatott, korán munkára fogták. Gyerekkorában több testvére is meghalt, majd később, fiatalon, friss házasként, a gyermeküket várva elveszítette az első férjét is. És Bíró Berta mindezek ellenére sem panaszkodott, a maga módján élte tovább az életét.

A halál, az elmúlás - még ha ilyen korán következett is be - az életük része volt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem viselte meg az akkori embereket egy-egy szerettük elvesztése, csak másként viszonyultak a halálhoz, mint manapság. Bíró Berta padlásán - a régi szokásoknak megfelelően - ott várakozik a koporsó, amelyben őt is eltemetik, ha eljön az ideje.

(...) Az asszonyok mindig mindenütt ott voltak. (...) Sokkal több munkája volt egy asszonynak, mint ma.
Hogy bírtuk? A kenyeret is otthon sütötték, és csak kézzel mostak.
Most már készen vesszük a kenyeret.
Régen megszokták ezt a sok munkát és vállalták, nem panaszkodtak, hallgattak.

Ha pedig valami panaszkodásra okot adó esemény történt, azt sem dramatizálja túl, inkább tárgyilagosan meséli el: Ez történt.

Ezeket a beszélgetéseket egyszerűen csak jó olvasni, bár eleinte kicsit elveszettnek éreztem magam a sok név között, de egytől eltekintve (nem derült ki, kicsoda Judit?), akár abban a beszélgetésben, akár egy későbbiben megtudtam, hogy az illető kinek a kije.

Jó tudni, hogy vannak évtizedes barátságok, amik kiállják az idő próbáját. Bár a két barátnő már évek óta távol élt egymástól, amikor Polcz Alaine a '90-es évek végén a beszélgetéseiket rögzítette, mindig segítette barátnőjét, ahogyan Bíró Berta népes családja sem feledkezett meg az édesanyáról, a mostohaanyáról, a nagyszülőről, a rokonról.

Mindig mondtam Juditnak, hogy ha ajándékot adnak a termésből, vagy akármit, el kell fogadni. Az ember csak úgy érzi egyenrangúnak magát, ha ő is adhat. Az a furcsa, rossz, ha csak úgy adnak, és nem lehet viszonozni.

Igazi időutazás ez a könyv, amelyet még bensőségesebbé tesznek a fényképek és néhány levél. Sok-sok elfeledettnek tűnt pillanatot idéznek meg az életükből, amelyből a mai kor olvasója is levonhatja a tanulságot, és talán egy kicsit más szemmel kezdi nézni a világot és a saját életét.

Látod, milyenek vagyunk? Sok dolog, amit te mondasz, ami megmaradt az emlékezetedben, azt én nem tartottam meg az emlékemben. Ami nekem érdekes volt, arra te nem emlékszel.

Polcz Alaine: Az életed, Bíró Berta
205 oldal
Jelenkor Kiadó, 2014
2500 Ft
A dőlt betűs idézetek Polcz Alaine szavai, a normálak Bíró Bertáéi.

Shakespeare komédiájából - ahogyan gondolom, sokan - eddig én is csupán a sokat idézett Színház az egész világ kezdetű részletet ismertem, így ideje volt, hogy elolvassam végre a teljes darabot, amely leginkább egy népmesére emlékeztet. (Érdekes módon az előző olvasmányom, A jegyesek története is ilyen.)

Orlando, a legkisebb fiú, akit gonosz bátyja, Olivér mellőz és szinte cselédsorban tart birtokán, kiáll a legyőzhetetlen birkózóbajnok ellen, akin - mindenkit meglepve - felülkerekedik. Olivér bosszút forral öccse ellen, akinek szolgájával együtt, még időben sikerül elmenekülnie.

A küzdelemnek tanúja a száműzött herceg leánya, Rosalinda és unokatestvére, a bitorló herceg lánya, Célia is. Rosalinda és Orlando egymásba szeret. A gonosz nagybácsi száműzi unokahúgát, aki férfiruhát ölt és Ganymedesként mutatkozik be ezentúl. Célia és a bolond Próbakő is elkíséri, akik számára az udvari élet is korlátolt.

PRÓBAKŐ Elég szomorú, hogy már a bolondnak sem szabad bölcsen beszélnie arról, amit a bölcsek bolondul csinálnak.
CÉLIA Biz'isten, igazad van; mert amióta szilenciumba került az a szikra bölcsesség, ami a bolondokban van, tűzijátékként szikrázik az a bolondéria, ami a bölcsekben található.

Mindannyian az ardennes-i erdőben találnak menedékre, ahol a száműzött herceg és társai, illetve pársztorok is élnek. Az erdőben bujkálók élete bár vidámnak tűnik, hiszen szabadok, de a hideg és az éhezés miatt mégsem olyan kellemes. Mindezt egy-egy rövidebb-hosszabb jelenetből ismerjük meg, ahogyan őket is: a már említett herceget és kíséretét, köztük a melankolikus, de urához hű nemest, Jaques-ot, illetve a pásztorokat.
Néhányuk életében azonban a főszerep a szerelemnek jut: Orlando fákra aggatott versekben tudatja, hogy szíve Rosalindáé, míg Próbakő egy parasztlánynak, Jucinak (érdekes, hogy az eredeti szövegben Audrey a neve) csapja a szelet. Phoebe, egy másik parasztlány szíve a férfiruhás Rosalindáért dobog, őt viszont Silvius szereti.

Az erdőben Rosalinda cselhez folyamodik: a szerelmes Orlandot (még mindig nem vagyok hajlandó ékezetet tenni a neve toldalékolt alakjaira) arra kéri, tekintse őt Rosalindájának és beszéljen úgy is hozzá, ahogyan a lánnyal tenné - ezzel téve próbára az ifjú szerelmét.

A cselekmény főrészét a szerelmi szálak alkotják, és az egész darab legmeghatározóbb, legfontosabb és legszimpatikusabb szereplője számomra Rosalinda lett. Okos, ravasz, aki minden helyzetből képes kivágni magát, az ilyen szereplőket pedig nagyon szeretem.

A Shakespeare kézikönyvből* pedig azt is megtudtam, hogy évszázadokkal később is akadtak rendezők, akik férfiakra osztották Rosalinda szerepét. De sok színésznő szerepálma is egyben, illetve az ő szerepével tesztelik a fiatal színésznőket. Rosalinda ugyanis a darabon belül is szerepet játszik, keresi önmagát, ami igazi kihívás az őt megformáló színész(nő) számára.
Próbakő látszólag bolond, vagy csak annak akar látszani, hiszen mindenki annak tartja, éppen ezért nem egyszer ő mondja ki az igazságot.

PRÓBAKŐ Jól beszélsz! Eszembe jutott a régi mondás: "A bolond nagyra van az ő eszével; de a bölcs ember tudja magáról hogy bolond."

Az Ahogy tetszikről is elmondható, hogy színház a színházban, amelynek szereplői között több népmesei alakot is találunk. Elég csak az ifjú szerelmesekre gondolni, vagy a gonosz bátyra és a bitorló hercegre.
A komédia kellemes szombat délutáni kikapcsolódást nyújtott, de mintha egyes részei nem lennének eléggé kidolgozottak. Az utolsó felvonásban minden jóra fordul, de az ehhez vezető fordulatok magyarázat nélkül következtek be, így kicsit hiányérzetem volt. Illetve az az érzésem, hogy ezt a darabot valóban látni kell, mert a fentebb említett rövidebb-hosszabb, a száműzöttek életéből kiragadott részek a színpadon biztosan jobban érvényesülnek, mint a lapokon.

A vígjátékból számos film is készült. Legutóbb 2006-ban Kenneth Branagh rendezésében, amelybe éppen csak belenéztem, mert számomra elég furcsa, hogy a cselekményt a 19. századi Japánba helyezte. Semmi bajom Japánnal (ahogyan más kultúrákkal sem), csak olvasás közben (talán az ardennes-i erdő és néhány szereplő francia neve miatt) Franciaországot képzeltem el színhelyként.

ORLANDO Így tenne az én Rosalindám?
ROSALINDA Az életemre, úgy fog tenni, hogy én.
ORLANDO Az ám, csakhogy ő okos lány.
ROSALINDA Másképp honnan volna eszem hogy így tegyen? Minél okosabb, annál kiszámíthatatlanabb: zárd rá egy nő eszére az ajtót, és kiszökik az ablakon; csukd be az ablakot, és kiszökik a kulcslyukon; dugd be a kulcslyukat, és kirepül a kéményen.

William Shakespeare: Ahogy tetszik
Eredeti cím: As You Like It
Fordította: Szabó Lőrinc
In. Öt dráma 2.
574 oldal (151-258. oldal)
Európa Kiadó, 1999
Európa Diákkönyvtár
*Leslie Dunton-Downer - Alan Riding: Shakespeare kézikönyv
Magyar Könyvklub, 2004

Csupán a véletlennek köszönhetem, hogy végre elkezdtem megismerkedni a drámaíró Szabó Magdával is. A tévéújságban feltűnt a Kiálts, város! címe, valamiért ismerős is volt, de nem tudtam szerzőhöz kapcsolni. El is szégyelltem magam.
Aztán egyik este A kis cukrászdát néztem, amely után a műsorajánlóban éppen a filmből mutattak néhány kockát, de annyira nem figyeltem oda, csak a színészek neveire emlékszem. Majd másnap utánanéztem, és már biztos voltam benne, hogy az aznapi olvasmányom biztosan Szabó Magda drámája lesz, hogy a tévéjátékot felkészülten nézhessem meg.
Ezért jó, hogy nem tervezem meg előre az olvasmányaim, mert most nagyon hálás vagyok az M3-nak, hogy eszembe juttatta ezt a drámát, amely A macskák szerdája c. kötetben jelent meg legutóbb.

A Kiálts, város! Szabó Magda első történelmi drámája, amely a 17. század elején, 1604 októberében játszódik Debrecenben. Az írónő a város történetét olvasva találkozott az esettel (ha lehet így nevezni), amely a darab megírására ösztönözte.

A szereplők nevét olvasva eszembe jutott, hogy Debrecenben egy utca őrzi Borzán Gáspár nevét, de vajon hány debreceni tudja, ki volt ő?

A dráma egy rövid, a jelenben - azaz az előadás idején - játszódó előjátékkal kezdődik, melynek szereplői - Ahmed szultán, II. Fülöp spanyol király, Rudolf császár, Kálvin János, Bocskai István és Belgiojoso császári hadvezér - azon vitatkoznak: ki ölte meg Borzán Gáspárt? Ki a felelős a haláláért?

KÁLVIN Hát akkor nyilvánvaló, hogy Borzán Gáspárt önök ölték meg. Feleljenek érte!
BELGIOJOSO Ön rögeszmés, uram, forduljon orvoshoz. A szultán már közölte, nem ismeri, Fülöp király hat évvel hamarabb elhunyt, mint az illető, Rudolf úr, hallotta, szintén csak a városról tud, Borzán Gáspárról nem. Én jól ismerem Debrecent, és jártam is az adott esztendőben arrafelé, de én ugyan hozzá nem nyúltam semmiféle Borzán Gáspárhoz, éppen elég bajom volt Bocskai fejedelem példátlanul kollegiálatlan magatartása miatt. Debrecen… Micsoda város! A szélrózsa stabilabb, hódolt az mindenkinek, aki rákiáltott, s egyikünket a másikunkkal szedte rá. Ki tudta valaha kitalálni, végül is mikor mit gondolt magában Debrecen?
BOCSKAI Idegen aligha. Debrecen nem szerette az idegeneket.

A vitának az akkori debreceni főbíró, Gál Nagy István megjelenése vet véget, aki feltárja az igazságot, amelynek részleteit a következő három felvonásból ismerjük meg.

Debrecen város Tanácsa éppen ülésezni készül, amikor a főbírót a görög kalmár, Sztavriász keresi fel. A kereskedő már évek óta szeretne letelepedni a városban, de mivel óhitű és nem hajlandó áttérni a kálvinista vallásra, kérésére minden alkalommal elutasítás a válasz. Debrecen város akkori törvényei szerint a városban csak protestáns vallásúak kaphattak polgárjogot.

A Tanács több törvényt és napi rendi pontot is elfogad, köztük az új esküdtbíró személyét. A posztra két jelölt is volt, az Ifj. Portörő (apja már a szenátus tagja) és Borzán Gáspár, aki a főbíró lányának vőlegénye. Gál Nagy nem akart maga választani, és a szavazás egyértelműen Borzánnak kedvezett, amely miatt az Id. Portörőnek ma is keserű a szája íze.

Ezalatt Eszter, Gál Nagy lánya boldogan készül a másnapi esküvőjére, amelyet már nyolc éve tervez, de eddig minden alkalommal el kellett halasztani, mert a kitűzött napon Debrecent valamilyen fenyegetés, katasztrófa (tűzvész, pestis, aszály, tatár támadás) érte, és ilyen helyzetben nem illendő ünnepelni. Eszter örömét csak a nagyanyja (Gál Nagy anyja) rontja el:

AZ ÖREGASSZONY Az esküvőd napja? Még nincs itt. Csak holnap jön el, és akkor is csak úgy, ha Isten azt akarja.
ESZTER Mit bánt, mondja? Nem szenvedtem még eleget?
AZ ÖREGASSZONY Nem szenvedtél, és nem is akarlak bántani. Azok szenvedtek, akik miatt várnod kellett nyolc esztendőt. A város.
ESZTER Ötször kellett elhalasztani az esküvőmet, ötször! Mért tesz úgy, mintha nem tudná? Most végre meglesz holnap. Hagyjon örülni!
AZ ÖREGASSZONY Ötször kellett elhalasztani, hát aztán. Istennek teszel szemrehányást, amiért ránk hozta a gyásznapokat, vagy az apádnak, amiért megtartatta veled? A debreceni főbíró lánya vagy, az életed, az örömöd, a bánatod, az esküvőd, de még csak a halálod is a városé. Mikor akartad volna megülni, mondjad? Mikor először kitűztétek, ránk jött a tűz, háromszázkét ház égett porrá, és mind a tizennégy malom. Lett is volna kivilágítás. Még hajnalban is lángolt a Német utca, meg végig a Csapó.

Az események ismét nem várt fordulatot vesznek: a Bocskai mellé állt hajdúk a császári csapatok ellen indultak. Éjszaka megérkezik Belgiojoso egyik kapitánya, aki túszként magával viszi a városházán aznap éjjel ügyeletes Borzán Gáspárt és az Ifj. Portörőt. A császári csapatok jó ideje nem kaptak zsoldot, sem élelmet, ezért a kapitány Debrecentől követel pénzt és ennivalót a számukra, ha szeretnék élve viszontlátni a túszokat.

A már így is kizsigerelt várost újabb csapás éri. Meg lehet-e menteni mind a várost, mind a túszok életét? Gál Nagy Istvánnak élete legsúlyosabb döntését kell meghoznia.

Szabó Magda már nem egyszer letaglózott a regényeivel, de arra az érzésre, amelyet a Kiálts, város!-sal váltott ki belőlem, nem találok szavakat. Az utolsó oldalakon azt hittem, kiesik a kezemből a könyv, annyira felkavart. Miután az utolsó sorokat is elolvastam, csak néztem döbbentem magam elé.

Egyáltalán nem vagyok naiv, és bár kezdettől fogva ismertem a végkifejletet (hogy Borzán Gáspárt megölték), de titkon mégis reménykedtem, hogy lesz valami megoldás, és Borzán Gáspár megmenekül. De nem. És közben annyira haragudtam a debreceniekre! Ennyi fafejű, ostoba embert! Nem képesek befogadni egy más felekezethez tartozó embert, holott ugyanabban az Istenben hisznek!

HODÁSZI LUKÁCS A törvényt azért hoztuk, mert a protestánsokra úgy vadásznak, mint a nyúlra a magyar király városaiban, papjainkat börtönbe vetik, templomainkat meg bezárják. Debrecen oltalmat ad az üldözötteknek, és megmutatja a nem kálvinistáknak, milyen az, mikor valakinek nincs joga, és másodrendű állampolgár a saját hazájában. Király, klérus majd tanul belőle.
SZTAVRIÁSZ Király, klérus nem tanul, s ha igen, nem ilyesmiből. Ezzel csak az ártatlanokat keserítitek el, és elvadíttok a várostól olyanokat, akikkel Debrecen tán gazdagodnék. Mért tanuljátok meg a rosszat a rosszaktól, mért nem mutattok ti példát arra, mi az Isten előtti egyenlőség, a hitbéli szabadság?

A dráma legszimpatikusabb szereplője számomra éppen ezért Sztavriász lett, aki felismerte már ekkor is azt, amire sokan még ma sem képesek - a toleranciára. Ráadásul egy pillanatra sem emelte fel a hangját, tárgyilagosan adta elő az érveit, ami az ő helyzetében igazán tiszteletreméltó és dicséretes dolog.
Esztert nagyon sajnáltam, de a darab végére az apja is megmutatta az emberi oldalát, hogy nem csak a város érdeke a legfontosabb a számára. Az öregasszonyt már a megjelenésekor sem kedveltem, és ez a későbbiekben sem változott. Hihetetlen, hogy egyes emberek mennyire képesek alárendelni magukat a vallásuknak. Az öregasszony is csak a keresztyén elvárásokat tartja szem előtt, még a saját érzelmeit is képes kizárni, ha úgy alakul - de talán nincsenek is valódi érzései. Az ilyen embert pedig egyszerűen csak sajnálni lehet. Ugyanezért nem tudtam megkedvelni Hodászi Lukácsot, a papot sem.
Arra pedig nagyon kíváncsi lennék, hogy hajdúkapitány Molnár akkor is azt mondta volna-e a főbírónak, amit mondott, ha ismerte volna Borzán Gáspárt, vagy esetleg rokonságban állt volna vele?

A történelmünk pedig tele van Borzán Gáspárokkal (köztük sok-sok névtelennel), akiket egy-egy nemes ügy érdekében áldoztak fel.

Nemcsak a dráma, de sajnos a kötetben található számos elírás is elszomorított. Pl. honlap holnap helyett, egy-egy kimaradt betű vagy szóköz. Az Európa Kiadó neve számomra sokáig garancia volt a minőségre és az igényességre, de ezek szerint már a 2000-es évektől kezdve egyre lazábban kezelték a szövegeket. Hogy ez kinek a hibája, nem tudom. Ám ez nemcsak olvasói szempontból szégyen, hanem Szabó Magdára nézve is, mert ilyenkor az az érzésem támad, mintha nem tisztelték volna a szerző munkáját. Nézzük mégis a pozitív oldalát: legalább kiadták két kötetben az írónő drámáit, én meg örüljek, hogy annak idején megvettem mindkettőt, és miután összekapartam magam, szépen sorjában elolvashatom őket.

A tévéjátékról: Bár néhány dolgon változtattak a színpadi változathoz képest (csak a három felvonás szerepelt benne, az előjátékot kihagyták), és a szövegből is itt-ott kivágtak, mégis tökéletesen visszaadta a drámát, és a színészeket is csak dicséret illeti. De mi mást lehetne mondani róla, ha olyan színészek játszottak benne, mint Szabó Sándor (Gál Nagy), Sinkovits Imre (Id. Portörő), Kovács Nóra (Eszter) vagy Bessenyei Ferenc (Sztavriász)? Lontay Margit az öregasszony szerepében annyira flegma és utálatos volt, hogy még szánni sem tudtam, sőt sokkal ellenszenvesebb volt a filmben, mint amilyennek képzeltem. ~~Az ilyen alakításokért szoktak díjakat osztogatni.~~
Ahogy a dráma, a film is ugyanúgy megrendített, és biztos vagyok benne, hogy azok közé az olvasmányaim közé sorolom, amiket sosem fogok elfelejteni.

SZTAVRIÁSZ (csepp hallgatás után, nagyon udvariasan) Uram, ha egyszer sok lesz az időtök, ugyan gondolkozzatok el rajta, mivel vagytok ti voltaképpen jobbak, mint a pápisták? (Kimegy)

Szabó Magda: Kiálts, város!
Színjáték, egy előjátékkal, három felvonásban
In: A macskák szerdája
458 oldal (151-246. o.)
Európa Kiadó, 2005
A kötet a DIA-n.