De szépek! Hát ilyet láttál-e már?
A kéket nézd, arrébb, a fák tövénél.
Vagy ezt a sárgát, itt a blúzomon.
Díszes, fehér... Nehogy hozzájuk érjél!

Szemtelen csapat. Orrunkra szállva
szeplőt lopnak, csöpp lábuk átbizserget.
Később a nyár alá lopakszanak,
kényelmes légbe oltva át a kertet.

Hányféle szín! Hányféle rajzolat!
Fényborzoló, vad sürgés, surrogás.
Hőséget szórnak, kedvet, illatot.
S ha elfáradnak, jön helyükre más.

Egyszerre félhomály, majd este lesz,
előbújnak az árnyak társai.
Csak el ne szenderülj! Csak győzd kivárni!
Álmodni hívnak, nappalt fejteni.

Gyöngéd eső szitál a Lepke-kertre,
nem érintvén az apró szárnyakat.
Levél-rejtette, könnyű verdesés.
Öröm. Színén a pára átszalad.

Szivárványt képzelsz, hűs lélegzetet.
Nem gondolsz arra, végül is mi rejt.
A lomb alatt pár régi lárva porlad.
Hibátlan béke. Jobb, ha elhiszed.




Vers: Egymásért.eoldal
Kép: greenme.it

Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy az idei év - az olvasmányaimat elnézve - a nagy hiánypótlások éve. Biztosan nem fogok mindent még idén pótolni, hiszen Róma sem egy nap alatt épült, úgyhogy térjünk is át Erich Kästner első regényére.

A német író nem a szokásos módon kezdi Emil történetét: először a regény keletkezéséről mesél, ám nem kell megijedni, ezt is szórakoztatóan teszi, majd áttér a szereplők és a helyszínek rövid bemutatására, akikről és amikről illusztrációt is kapunk a leírásuk mellé.

A reálgimnazista Emil édesanyjával, Tischbeinnéval él (az édesapja meghalt, amikor Emil ötéves volt), aki fodrászként keresi a kenyerét, tehát nem veti fel őket a pénz. És ez nekem nagyon tetszett, hogy Kästner felhívja az olvasó gyerekek figyelmét arra, hogy vannak szerény(ebb) anyagi körülmények között élő családok is, ahol minden márka számít.

Tischbeinné nővére a családjával és az édesanyjukkal Berlinben él, és már többször hívta vidéki rokonait a fővárosba, de Emil csak most utazhat hozzájuk egyedül, vonattal. Az édesanyja 140 márkát bíz a fiára, melynek nagy részét a nagymamának küldi, a többi pedig Emil zsebpénze, illetve  a visszaútra marad.

   Bizonyára akad köztetek, aki azt gondolja, hogy kár száznegyven márkáért ilyen nagy hűhót csapni, mint ahogy azt Tischbein néni tette ebben az esetben. S ebben igaza is volna, feltéve, ha olyan személyekről lenne szó, akik havi kétezer vagy húszezer, esetleg százezer márkát keresnek.
   De ha nem tudnátok: a legtöbb ember ennél jóval kevesebbet keres. S akinek hetenként csak harmincöt márka keresete van, annak száznegyven márka nagy pénz, akár tetszik ez nektek, akár nem. Számtalan ember van a világon, akinek száz márka majdnem annyit jelent, mint egymillió, s akik - azt mondhatni - hat nullával írják a száz márkát. S hogy mennyi valójában egymillió, azt még álmukban sem igen tudják elképzelni. 

Emil izgatottan indul útnak, a borítékba tett pénzt pedig egy gombostűvel a zakója belső zsebébe tűzi, nehogy elveszítse. A vonat elindul, és a hosszú úton hősünk bizony elbóbiskol. Ekkor már a fülkéjében csak egy keménykalapos úr az útitársa, aki már korábban elaludt. Csakhogy amikor Emil felébred, egyedül találja magát a fülkében, a borítéknak pedig a 140 márkával lába kelt! A fiú biztos benne, hogy az útitársa a tolvaj, de hogyan bizonyíthatná be?

   Ronda egy helyzet! A mama hiába spórolt, a nagymamának egy fillér sem jut. Ő pedig nem maradhat Berlinben. De haza sem mehet. S mindez egy fickó miatt, aki csokoládét ajándékoz a gyerekeknek, s úgy tesz, mintha aludna, pedig valójában kirabolja őket. A kutya mindenit, micsoda egy világ ez!

Megfigyeli, hol száll le a férfi, és a megbeszélt állomás helyett (ahol nagymamájával és Kalapocskával, az unokatestvérével találkozna) ő is leszáll, nehogy szem elöl tévessze a keménykalapost. Így ismerkedik meg Gusztávval, a dudás fiúval, aki bemutatja a barátainak, és a Professzor nevű fiú vezetésével a tolvaj nyomába erednek.

Bár már nem tartozom a regény célcsoportjába, de így is jól szórakoztam. Bevallom, Emilt kicsit túlságosan udvariasnak (pl. a vonaton bemutatkozott az útitársainak - ilyet manapság már nem nagyon tesz az ember) és ezért túlságosan jóhiszeműnek is tartottam, de kiderült róla, hogy ő sem tökéletes mintagyerek.

A történet humoros és olvasmányos, tetszett a nyomozás, a gyerekek agyafúrtsága, ahogyan minden esetre találnak megoldást. Főleg a Professzor szervezőkészségét emelném ki, aki eszembe juttatta a Professort (La Casa de Papelből), aki akár ő is lehetett volna gyerekkorában - csak ekkor még nem a másik oldalon állt.

Nagyon tetszett Emil felnőttes gondolkodása az édesanyját illetően, és ha pontoznék, ezért biztosan egy nagy piros pont járna, mert talán a mai gyerekeket is elgondolkodtatja.
De megszerettem Kalapocskát is (bár nem derült ki, miért csúfolják így, még a nagymama is), aki egyetlen lányként,  a maga módján, sokat segített a fiúknak a nyomozás során.

Remélem, vannak még gyerekek, akik ma is szívesen olvasnak klasszikus ifjúsági regényeket, mert bár  Erich Kästner műve 90 éve jelent meg, de talán ők is együtt izgulnak és nyomoznak Emillel és a detektívekkel, ahogyan azt a korábbi generációk is tették. És talán a regény után jobban összekovácsolódnak a társaikkal és segítik egymást.

Igaz, hogy a balszerencse csak balszerencse marad, de ha az embernek akad egypár jó társa, aki szabad elhatározásából segítségére van, az nem kis vigasz e sáros földtekén. 

Erich Kästner: Emil és a detektívek
Eredeti cím: Emil und die Detektive
Fordította: Déry Tibor
Illusztrálta: Walter Trier
133 oldal
Móra Kiadó, 2012
1990 Ft

Hét éve az Együtt lehetnénkkel kezdődött az Anna Gavalda iránti rajongásom, és azóta is hálás vagyok mindenkinek, aki biztatott, hogy olvassam el.
De mégis mi olyan különleges ebben a regényben? Az, hogy az életről szól. A szereplői hús-vér emberek, akiknek egyáltalán nem tökéletes az életük. Éppen ellenkezőleg, mások szerint kifejezetten elfuserált.

Paulette Lestafier egy idős özvegyasszony, akinek a testét zúzódások borítják, mert gyakran elesik a házában, ahol egyedül él. Egy nap, amikor a barátnőjével, Yvonne-nal a heti bevásárlásukra indulna, combnyaktörést szenved és kórházba kerül. Ez az, amit Paulette egyáltalán nem akart. Nem akart senkinek a terhére lenni, pláne nem elhagyni az otthonát.

Alessandro Manzoni regényéről először az olasztanáromtól hallottam annak idején, és a tankönyvünkben is volt belőle egy részlet, de ezt  már nem vettük. A jegyesek Itáliában kötelező olvasmány, és az olasz irodalom egyik meghatározó műve, továbbá Umberto Eco is sokszor említette a Hat séta a fikció erdejében c. kötetében. Utóbbiból csak annyira emlékszem, hogy signor Eco rajongva mesélt róla, így legfőbb ideje volt ezt a hiányosságomat is pótolni.

Ahogy korábban már említettem, a regény cselekménye olyan, mint egy népmese.
1628 novemberének elején, egy kis lombard faluban, két fiatal, a selyemszövő Renzo és menyasszonya, Lucia a közelgő esküvőjükre készül. Azonban az esküvőt celebráló papot, don Abbondiót  megfenyegetik don Rodrigo brávói*, mivel uruk is szemet vetett az arára.
A pap megrémül, és mindent elkövet, hogy elhalaszthassa a frigyet. Mindezt a jegyesek nem értik, így ők is cselhez folyamodnak.

   Ha Renzónak kereken megmondhatná, hogy nem esketi össze, és ezzel lerázhatná a nyakáról, minden rendben volna; csakhogy az megkérdezné az okát, és akkor mit feleljen neki, az ég szerelmére? "Igen, igen, igen, nagyon keményfejű fickó; ha nem bántja senki, kezes bárány, de jaj, ha valaki ellentmond neki! Meg aztán, meg aztán... igen belebolondult ebbe a Luciába, olyan szerelmes bele, mint... Haszontalan kölykök, nincs semmi dolguk, hát beleszeretnek egymásba, össze akarnak házasodni, és csak ezen jár az eszük; kisebb gondjuk is nagyobb annál, mekkora bonyodalomba kevernek egy szegény, becsületes embert. Jaj szegény fejemnek!

Ám az események nem várt fordulatot vesznek: don Rodrigo újabb tervet eszelt ki, hogy megszerezze a lányt, de hála Lucia gyóntatójának, Cristoforo atyának, időben sikerül elszökniük a falujukból, és a pár útjai elválnak. Lucia és özvegy édesanyjával, Agnesével a monzai kolostorban talál menedékre, míg Renzo Milánó felé veszi az irányt.

Itália ezen része ekkoriban spanyol uralom alatt állt, Milánóban pedig kitört a kenyérlázadás, amelynek eseményeibe Renzo is alaposan belecsöppen.

Hőseink a továbbiakban sem unatkoznak, az életük alaposan felbolydul. A történelmi események mellett megismerjük a bíboros-érseket és egy megtérő bűnös lelket, továbbá kitör a pestisjárvány is, de don Rodrigót is viszontlátjuk.

A gonoszság útja  - mondja itt a krónikás - széles; de ez nem jelenthet annyit, hogy kényelmes is; bőven vannak rajta buktatók, göröngyös szakaszok, és ámbár lefelé lejt, mégis csupa bosszúság, csupa gyötrődés.

Manzoni a regény bevezetőjében abból a XVII. századi kéziratból idéz, amely alapján a regénye született. Az író nem volt elégedett elődje munkájával, ezért döntött a történet újraírása mellett.
A stílusa id. Dumas-t és Victor Hugót juttatta eszembe, és mivel őket szeretem, így hamar elkaptam az olasz író történetmesélésének fonalát is.  És ha már Victor Hugót említettem, hozzá hasonlóan Manzoni is szívesen tesz kitérőket, amik bár néhány olvasó türelmét próbára tehetik, a korszak megismeréséhez elengedhetetlenek.
Ilyen pl. a pestis kitörését, fogadtatását és terjedését leíró részek, amiket kifejezetten szerettem olvasni.

Érdekes módon a szereplők közül leginkább a mellékszereplőket kedveltem: jókat derültem don Abbondio háziasszonyán, Perpetuán, aki szívesen pletykál. A kedvenc szereplőm viszont a bíboros-érsek, Federico Borromeo és a csak a Névtelenként említett jómódú úr lett.

Nagyon tetszett, ahogy utóbbi egy bizonyos eseménynek köszönhetően úgy dönt, mostantól másként éli tovább az életét, míg don Federico személyében végre találtam egy szimpatikus papot. Az előkelő családba született fiú a papi pályát választotta, és valóban komolyan is veszi hivatását: szegényen és egyszerűen él, támogatja a szegényeket, ott és úgy segít, ahogy tud.

Ami a főszereplőket illeti, bevallom, volt egy rész, amikor Renzót egyáltalán nem kedveltem és nem is értettem. Nem azzal volt bajom, hogy egy egyszerű fiú, hanem hogy ennyire ostobán és meggondolatlanul képes viselkedni. Szerencsére a regény végére az ő jelleme is fejlődik, így a későbbiekben visszanyerte a szimpátiámat.

Lucia egyszerű és naiv lány, én pedig a 20. század szülötteként bizony picit butának is tartottam, de neki is megvannak a maga jó tulajdonságai.
Agnese, az anyja már jóval furfangosabb és szókimondó, így sokkal temperamentumosabb szereplő is, mint a lánya.


A jegyeseket a romantika időszakának egyik legnagyobb hatású regényének tartják, amely a széttagolt Itália lakosai számára fontos mérföldkővé vált a későbbiekben az egységesítéshez vezető úton. De emellett  egyben pikareszk, történelmi és fejlődésregény is egyben. Biztosan vannak, akik túlságosan hosszúnak és túlírtnak tartják, de ne feledjük, hogy a romantika korában íródott, ahol éppen ez jellemezte a regényeket.

Bár nem került be a kedvenceim közé, megértem a rajongóit, és egyetlen percet sem sajnálok, amelyet az olvasására fordítottam. Manzoni regénye a számos kitérő miatt is izgalmas és szórakoztató, nem egyszer humoros olvasmány, és bátran mondhatom, hogy egyes részei letehetetlenné teszik. Az író minden szálat elvarr, így egyetlen szereplővel kapcsolatban sem lehet hiányérzetünk.

A regénynek számos feldolgozása született: készült belőle opera, musical, színházi adaptáció, számos
film és tévésorozat, de még paródia is.


Nem tudom, ki volt az a Palatinusnál, aki a regény elején ezt tüntette fel:
A borító Caravaggio: A jegyespár című festményének felhasználásával készült.

Még a blog előtti időben olvastam Polcz Alaine-től a Macskaregényt, és szerettem volna később más műveivel is megismerkedni, viszont egészen eddig nem került rá sor. De jobb később, mint soha.

A csillagok fölé
repül már az ember,
s lemegy olyan mélyre,
amily mély a tenger.

És lenn a tengerben
már fotografálhat,
ismerős lesz minden
rejtett növény, állat.

Mindennap az ember
új csodára ébred,
nem lesz semmi titka
majd a mindenségnek.

Távolba láthatunk,
távolba hallhatunk,
hosszú lesz az élet,
tán meg se halhatunk.

A lehetetlent is
szabad lesz remélni;
meglátod, hogy milyen
érdekes lesz élni.




Vers: Szepi
Kép: Flickr

Shakespeare komédiájából - ahogyan gondolom, sokan - eddig én is csupán a sokat idézett Színház az egész világ kezdetű részletet ismertem, így ideje volt, hogy elolvassam végre a teljes darabot, amely leginkább egy népmesére emlékeztet. (Érdekes módon az előző olvasmányom, A jegyesek története is ilyen.)

Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
hogy Ádám volt az első gaz.
'Sz azért nő alma, hogy szakasszon
almát a férfi és az asszony.
A földön annyi a jó dolog,
hát mért ne lennénk boldogok?
Az ember oly szelíd alak!
Ha nem piszkálják, nem harap.

Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
hogy nincs elég tyúk, humbug az.
Egy kotlós százra terít szárnyat
és sok, ha egy nap falunk hármat.
S a tyúk ezért ha nem morog,
az ember gyomra mért korog?
Ez oly világos, mint a nap,
csak bele ne kotyogjanak.

Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
hogy huncut a kövér kopasz.
Hol híznak, ott baj nem lehet már,
a hájjal emberszeretet jár.
Hát sétálj, igyál, falj sokat,
mit komplikáld a dolgokat?
Az ember oly szelíd alak,
ha cirógatják, nem harap.

A rossz hányja, a rossz veti
az embert, - ez kijárt neki.
Magára zárta a kaput,
csak akkor volt jó, ha aludt.
Mert annyi rossz ösztön sodorja,
nem tud szeretni éhgyomorra,

mert nem sétál, hanem azon van,
hogy a dolgot komplikálja nyomban;
a boldogság jött, - ő meg elszaladt
hja, - buta volt és az maradt.

1934 [?]





Így látlak, ahogy egyszer láttalak:
nagysietősen bújva köpenyedbe
s kalaplengetve búcsúztál, te hetyke,
mint akit vár a kósza pillanat.

Pedig már rég mázsás magány alatt
torzult lágy arcod szögletes-merevre,
és nem várt senki más, csak a sinekre
tétován tolató tehervonat.

Mert nem alkudtál! soha fel nem adtad
a boldogság jogát, bármily nehéz lett.
Nem szolgáltál nyomorító hatalmat,

se öncsonkító, zord képzelmeket.
Mint árulást, szégyelted szenvedésed –
ráborítottad hetyke köpenyed.




Versek: József Attila összes költeménye - MEK
             Somlyó György válogatott versei - DIA

Elég a halódás. Nem izgat engem
a magány, a szorongás és a semmi.
Romokkal s árnyakkal torkig beteltem.
A világ arcát lássam. Napra menni

vágyom. S a nékem rendelt élet arcát,
s kimenni egy harang hívó szavára,
mely felröppent száz gerlét és olajfát.
S megállni, s nézni, hogy mi lesz - utána -

ekkora vággyal. S kitárni a béke
hajnalát: béke hát, nektek, halandók!
Hogy hatoljon a világ velejébe
a vágy. S gyulladjon tenger fény azonmód.

A dolgokat mindig néven nevezzék.
Hagyják a sírást. Vívják meg a harcát,
hogy váljanak az urak emberekké.
A búbánat könnyeit kifacsarják.

Megújuljon az élet. Egy csapásra.
Ez a valóság. Ütött már az óra,
szűnjék meg hervadt dombok siratása,
s magány mezőié. Más kell, s mióta!

Elég már a nyögés. Senki magánya
nem érdekel. Csak már napfényre lépnék.
Levegőt árasztanék a világra,
békét követne béke, s jó reménység.




Vers: Babelmatrix
Kép: Maria (Masha) Sardari

Csupán a véletlennek köszönhetem, hogy végre elkezdtem megismerkedni a drámaíró Szabó Magdával is. A tévéújságban feltűnt a Kiálts, város! címe, valamiért ismerős is volt, de nem tudtam szerzőhöz kapcsolni. El is szégyelltem magam.
Aztán egyik este A kis cukrászdát néztem, amely után a műsorajánlóban éppen a filmből mutattak néhány kockát, de annyira nem figyeltem oda, csak a színészek neveire emlékszem. Majd másnap utánanéztem, és már biztos voltam benne, hogy az aznapi olvasmányom biztosan Szabó Magda drámája lesz, hogy a tévéjátékot felkészülten nézhessem meg.
Ezért jó, hogy nem tervezem meg előre az olvasmányaim, mert most nagyon hálás vagyok az M3-nak, hogy eszembe juttatta ezt a drámát, amely A macskák szerdája c. kötetben jelent meg legutóbb.


A Kiálts, város! Szabó Magda első történelmi drámája, amely a 17. század elején, 1604 októberében játszódik Debrecenben. Az írónő a város történetét olvasva találkozott az esettel (ha lehet így nevezni), amely a darab megírására ösztönözte.

A szereplők nevét olvasva eszembe jutott, hogy Debrecenben egy utca őrzi Borzán Gáspár nevét, de vajon hány debreceni tudja, ki volt ő?

A dráma egy rövid, a jelenben - azaz az előadás idején - játszódó előjátékkal kezdődik, melynek szereplői - Ahmed szultán, II. Fülöp spanyol király, Rudolf császár, Kálvin János, Bocskai István és Belgiojoso császári hadvezér - azon vitatkoznak: ki ölte meg Borzán Gáspárt? Ki a felelős a haláláért?

KÁLVIN    Hát akkor nyilvánvaló, hogy Borzán Gáspárt önök ölték meg. Feleljenek érte!
BELGIOJOSO    Ön rögeszmés, uram, forduljon orvoshoz. A szultán már közölte, nem ismeri, Fülöp király hat évvel hamarabb elhunyt, mint az illető, Rudolf úr, hallotta, szintén csak a városról tud, Borzán Gáspárról nem. Én jól ismerem Debrecent, és jártam is az adott esztendőben arrafelé, de én ugyan hozzá nem nyúltam semmiféle Borzán Gáspárhoz, éppen elég bajom volt Bocskai fejedelem példátlanul kollegiálatlan magatartása miatt. Debrecen… Micsoda város! A szélrózsa stabilabb, hódolt az mindenkinek, aki rákiáltott, s egyikünket a másikunkkal szedte rá. Ki tudta valaha kitalálni, végül is mikor mit gondolt magában Debrecen?
BOCSKAI    Idegen aligha. Debrecen nem szerette az idegeneket.

A vitának az akkori debreceni főbíró, Gál Nagy István megjelenése vet véget, aki feltárja az igazságot, amelynek részleteit a következő három felvonásból ismerjük meg.

Debrecen város Tanácsa éppen ülésezni készül, amikor a főbírót a görög kalmár, Sztavriász keresi fel. A kereskedő már évek óta szeretne letelepedni a városban, de mivel óhitű és nem hajlandó áttérni a kálvinista vallásra, kérésére minden alkalommal elutasítás a válasz. Debrecen város akkori törvényei szerint a városban csak protestáns vallásúak kaphattak polgárjogot.

A Tanács több törvényt és napi rendi pontot is elfogad, köztük az új esküdtbíró személyét. A posztra két jelölt is volt, az Ifj. Portörő (apja már a szenátus tagja) és Borzán Gáspár, aki a főbíró lányának vőlegénye. Gál Nagy nem akart maga választani, és a szavazás egyértelműen Borzánnak kedvezett, amely miatt az Id. Portörőnek ma is keserű a szája íze.

Ezalatt Eszter, Gál Nagy lánya boldogan készül a másnapi esküvőjére, amelyet már nyolc éve tervez, de eddig minden alkalommal el kellett halasztani, mert a kitűzött napon Debrecent valamilyen fenyegetés, katasztrófa (tűzvész, pestis, aszály, tatár támadás) érte, és ilyen helyzetben nem illendő ünnepelni. Eszter örömét csak a nagyanyja (Gál Nagy anyja) rontja el:

AZ ÖREGASSZONY    Az esküvőd napja? Még nincs itt. Csak holnap jön el, és akkor is csak úgy, ha Isten azt akarja.
ESZTER   Mit bánt, mondja? Nem szenvedtem még eleget?
AZ ÖREGASSZONY    Nem szenvedtél, és nem is akarlak bántani. Azok szenvedtek, akik miatt várnod kellett nyolc esztendőt. A város.
ESZTER    Ötször kellett elhalasztani az esküvőmet, ötször! Mért tesz úgy, mintha nem tudná? Most végre meglesz holnap. Hagyjon örülni!
AZ ÖREGASSZONY   Ötször kellett elhalasztani, hát aztán. Istennek teszel szemrehányást, amiért ránk hozta a gyásznapokat, vagy az apádnak, amiért megtartatta veled? A debreceni főbíró lánya vagy, az életed, az örömöd, a bánatod, az esküvőd, de még csak a halálod is a városé. Mikor akartad volna megülni, mondjad? Mikor először kitűztétek, ránk jött a tűz, háromszázkét ház égett porrá, és mind a tizennégy malom. Lett is volna kivilágítás. Még hajnalban is lángolt a Német utca, meg végig a Csapó.

Az események ismét nem várt fordulatot vesznek: a Bocskai mellé állt hajdúk a császári csapatok ellen indultak. Éjszaka megérkezik Belgiojoso egyik kapitánya, aki túszként magával viszi a városházán aznap éjjel ügyeletes Borzán Gáspárt és az Ifj. Portörőt. A császári csapatok jó ideje nem kaptak zsoldot, sem élelmet, ezért a kapitány Debrecentől követel pénzt és ennivalót a számukra, ha szeretnék élve viszontlátni a túszokat.

A már így is kizsigerelt várost újabb csapás éri. Meg lehet-e menteni mind a várost, mind a túszok életét? Gál Nagy Istvánnak élete legsúlyosabb döntését kell meghoznia.

Szabó Magda már nem egyszer letaglózott a regényeivel, de arra az érzésre, amelyet a Kiálts, város!-sal váltott ki belőlem, nem találok szavakat. Az utolsó oldalakon azt hittem, kiesik a kezemből a könyv, annyira felkavart. Miután az utolsó sorokat is elolvastam, csak néztem döbbentem magam elé.

Egyáltalán nem vagyok naiv, és bár kezdettől fogva ismertem a végkifejletet (hogy Borzán Gáspárt megölték), de titkon mégis reménykedtem, hogy lesz valami megoldás, és Borzán Gáspár megmenekül. De nem. És közben annyira haragudtam a debreceniekre! Ennyi fafejű, ostoba embert! Nem képesek befogadni egy más felekezethez tartozó embert, holott ugyanabban az Istenben hisznek!

HODÁSZI LUKÁCS   A törvényt azért hoztuk, mert a protestánsokra úgy vadásznak, mint a nyúlra a magyar király városaiban, papjainkat börtönbe vetik, templomainkat meg bezárják. Debrecen oltalmat ad az üldözötteknek, és megmutatja a nem kálvinistáknak, milyen az, mikor valakinek nincs joga, és másodrendű állampolgár a saját hazájában. Király, klérus majd tanul belőle.
SZTAVRIÁSZ   Király, klérus nem tanul, s ha igen, nem ilyesmiből. Ezzel csak az ártatlanokat keserítitek el, és elvadíttok a várostól olyanokat, akikkel Debrecen tán gazdagodnék. Mért tanuljátok meg a rosszat a rosszaktól, mért nem mutattok ti példát arra, mi az Isten előtti egyenlőség, a hitbéli szabadság?

A dráma legszimpatikusabb szereplője számomra éppen ezért Sztavriász lett, aki felismerte már ekkor is azt, amire sokan még ma sem képesek - a toleranciára. Ráadásul egy pillanatra sem emelte fel a hangját, tárgyilagosan adta elő az érveit, ami az ő helyzetében igazán tiszteletreméltó és dicséretes dolog.
Esztert nagyon sajnáltam, de a darab végére az apja is megmutatta az emberi oldalát, hogy nem csak a város érdeke a legfontosabb a számára. Az öregasszonyt már a megjelenésekor sem kedveltem, és ez a későbbiekben sem változott. Hihetetlen, hogy egyes emberek mennyire képesek alárendelni magukat a vallásuknak. Az öregasszony is csak a keresztyén elvárásokat tartja szem előtt, még a saját érzelmeit is képes kizárni, ha úgy alakul - de talán nincsenek is valódi érzései. Az ilyen embert pedig egyszerűen csak sajnálni lehet. Ugyanezért nem tudtam megkedvelni Hodászi Lukácsot, a papot sem.
Arra pedig nagyon kíváncsi lennék, hogy hajdúkapitány Molnár akkor is azt mondta volna-e a főbírónak, amit mondott, ha ismerte volna Borzán Gáspárt, vagy esetleg rokonságban állt volna vele?

A történelmünk pedig tele van Borzán Gáspárokkal (köztük sok-sok névtelennel), akiket  egy-egy nemes ügy érdekében áldoztak fel.


Nemcsak a dráma, de sajnos a kötetben található számos elírás is elszomorított. Pl. honlap holnap helyett, egy-egy kimaradt betű vagy szóköz. Az Európa Kiadó neve számomra sokáig garancia volt a minőségre és az igényességre, de ezek szerint már a 2000-es évektől kezdve egyre lazábban kezelték a szövegeket. Hogy ez kinek a hibája, nem tudom. Ám ez nemcsak olvasói szempontból szégyen, hanem Szabó Magdára nézve is, mert ilyenkor az az érzésem támad, mintha nem tisztelték volna a szerző munkáját. Nézzük mégis  a pozitív oldalát: legalább kiadták két kötetben az írónő drámáit, én meg örüljek, hogy annak idején megvettem mindkettőt, és miután összekapartam magam, szépen sorjában elolvashatom őket.


A tévéjátékról: Bár néhány dolgon változtattak a színpadi változathoz képest (csak a három felvonás szerepelt benne, az előjátékot kihagyták), és a szövegből is itt-ott kivágtak, mégis tökéletesen visszaadta a drámát, és a színészeket is csak dicséret illeti. De mi mást lehetne mondani róla, ha olyan színészek játszottak benne, mint Szabó Sándor (Gál Nagy), Sinkovits Imre (Id. Portörő), Kovács Nóra (Eszter) vagy Bessenyei Ferenc (Sztavriász)?  Lontay Margit az öregasszony szerepében annyira flegma és utálatos volt, hogy még szánni sem tudtam, sőt sokkal ellenszenvesebb volt a filmben, mint amilyennek képzeltem. Az ilyen alakításokért szoktak díjakat osztogatni.
Ahogy a dráma, a film is ugyanúgy megrendített, és biztos vagyok benne, hogy azok közé az olvasmányaim közé sorolom, amiket sosem fogok elfelejteni.

SZTAVRIÁSZ (csepp hallgatás után, nagyon udvariasan) Uram, ha egyszer sok lesz az időtök, ugyan gondolkozzatok el rajta, mivel vagytok ti voltaképpen jobbak, mint a pápisták? (Kimegy)

Szabó Magda: Kiálts, város!
Színjáték, egy előjátékkal, három felvonásban
In: A macskák szerdája
458 oldal (151-246. o.)
Európa Kiadó, 2005
A kötet a DIA-n.

Ejhaj, lányok, a Husvét múlik,
ejhaj, múlik az ünnep!

Vigyázzatok, bohó lányok,
bizakodók, gyönyörűek,
mert a szép kor és reménység
nem maradnak mindig hűek,
mert az ifjuság hízelgő
szép napjai tovatűnnek,
kötik mulandó virágból
koszorúit az időnek.

Ejhaj, lányok, a Husvét múlik,
ejhaj, múlik az ünnep!

Mert az évek irgalmatlan
gyors szárnyakon elrepülnek,
s mint hárpiák elrabolják
húsunkat, arany derűnket.
Hirdeti a kis hajnalka,
mikor kinyílt, mikor csüggedt,
mert estére elveszíti,
amivel még reggel tüntet.

Ejhaj, lányok, a Husvét múlik,
ejhaj, múlik az ünnep!

Vigyázzatok, mert az élet
harangja ha hajnalt sürget,
mára takarodó kondul,
színek, fények elmerülnek,
csíntól, bájtól megfosztottan
álltok, szívek, hevek hűlnek,
mindannyian rútak lesztek
voltatok bár gyönyörűek.

Ejhaj, lányok, a Husvét múlik,
ejhaj, múlik az ünnep!

Tudok egy kis banyát, nála
nem volt hamvasabb, hevültebb,
arcától most fél, s kibékül
hogyha tükröt elkerülhet.
Odalett a márvány homlok,
arca horpadt, egyre gyűrtebb,
töpörödött, nincs oly ráncos
talárja a püspökünknek.

Ejhaj, lányok, a Husvét múlik,
ejhaj, múlik az ünnep!

Tudok másik vénségről is,
fogai már mind kidűltek,
ami maradt volna magnak,
tejfölbe a minap süppedt.
Volt ám sóhaj, hulltak búsan
szavak s könnyek, keserűek:
„Fogacskám, te voltál gyöngy is,
most vak babra sem becsüllek."

Ejhaj, lányok, a Husvét múlik,
ejhaj, múlik az ünnep!

Kis bolondok, ezért mondom:
míg az évek szépnek tűnnek,
s aranyszőke hajat dérrel
színezüstté nem csepülnek:
aki szeret, szeressétek,
úgy legyetek üdvözültek,
mert végül az alkalmak is
kopár gyászba feketülnek.

Ejhaj, lányok a Husvét múlik,
ejhaj, múlik az ünnep!




Vers: Babelmatrix
Kép: Ujváry Ignác festménye