A Mrs. McGinty meghalt címűt most olvastam harmadjára, és már az első olvasáskor (a blogolásmentes időszakban) bevillant egy kép, amit tudtam, hogy egyszer le is fogok ide írni. (A félreértések elkerülése végett, általában képekben és szimbólumokban gondolkodom, ahogy Poirot is.)
Hercule Poirot éppen megvacsorázott, így jóllakottan és elégedetten indul haza. Csakhogy mivel üsse el az est hátralévő részét? Ezen elmélkedik, míg hazafelé sétál, amikor az újságárus előtti plakáton a következőt olvassa:
"A McGinty-per eredménye. Ítélet!"
Poirot-t nem különösebben érdekli a szenzáció, emlékszik, hogy egy öregasszonyt fejbe vertek néhány fontért, de semmi különlegest nem talál a hírben.
Otthon vendég várja, régi ismerőse, Spence főfelügyelő, aki a nyomozást vezette Mrs. McGinty ügyében. A bíróság bűnösnek találta és halálra ítélte Mrs. McGinty lakóját, James Bentleyt. Az ítéletet később hajtják végre.
Csakhogy a felügyelőnek nem tetszik a dolog. Maga sem tudja, miért, de nem hisz Bentley bűnösségében, bár minden jel az ellenkezőjét mutatja, ezért fordul régi barátjához, hogy segítsen neki, mivel ő már nem tehet többet.
- Nem tudom, érti-e, kedves barátom, hogy sokkal könnyebb volna, ha Mrs. McGinty nem Mrs. McGinty lenne, hogy úgy mondjam. Ha olyasmi lenne, akit Titokzatos Nőnek lehet nevezni... olyan asszony, akinek múltja van.- Nos, neki nem volt - mondta egykedvűen Spence. - Csupán Mrs. McGinty volt, egy többé-kevésbé tanulatlan asszony, aki szobákat adott ki, és takarítani járt. Sok ezer hozzá hasonló él Anglia-szerte.- De nem mindet ölik meg.- Nem, ezt elismerem.- Tehát, miért ölték meg Mrs. McGintyt? A nyilvánvaló választ nem fogadjuk el. Mi marad? Egy homályos és valószínűtlen unokahúg. Egy még homályosabb és valószínűtlenebb idegen. Tények? Ragaszkodjunk a tényekhez. Mik a tények? Megölnek egy idős bejárónőt. Egy szégyellős és kétbalkezes fiatalembert letartóztatnak és elítélnek gyilkosságért.
Poirot felkeresi James Bentleyt, ám a férfi teljes apátiába merült, nem érdekli a sorsa. Szerencsére a kis belga annyit ki tud húzni belőle, hogy Mrs. McGintyt néhány nappal a halála előtt lázba hozta az egyik bulvárlapban olvasott cikk. Ez már valami, amin el lehet indulni. Így belga barátunk leköltözik a gyilkosság helyszínére, a kis faluba, Broadhinnybe, hogy kiderítse az igazságot.
Szállást a Summerhayes házaspárnál kap, ahol állandó a huzat, az ajtók és az ablakok nem zárhatók, a kutyák ki-bejárkálnak, Mrs. Summerhayes főzőtudománya pedig kritikán aluli, ami Poirot-t még inkább ösztönzi, hogy minél hamarabb végére járjon az ügynek és véget vessen a saját szenvedésének.
- Madame, ebédbél nem leszek itt. Kilchesterbe kell mennem.- Hála aza égnek - mondta Maureen. - Nem értem a pudinghoz idejében. Kiszáradt. Szerintem nincs különösebb baja, talán kissé megpörkölődött. Ha nagyon szörnyű íze lenne, arra gondoltam, kinyitok egy üveggel a tavaly eltett málnából. Kicsit penészes a teteje, de azt mondják manapság, az nem baj. Inkább jót tesz az embernek.Poirot örömmel hagyta el a házat, hogy aznap nem kell égett pudingot fogyasztania majdnem-penicilinnel. Jobb, sokkal de sokkal jobb makarónit és szilvás bélest enni a Kék Macskában, mint Maureen Summerhayes rögtönzéseivel kísérletezni.
Kiderül, hogy Mrs. McGinty számos házba bejáratos volt, ahol sok mindent látott és hallott. Poirot rögtön a tettek mezejére lép, és miközben kihallgatja a falubelieket és teóriákat állít fel magában, egy teljesen hétköznapi dolog indítja el az igazság felé vezető úton: Mrs. McGinty a halála előtt egy üveg tintát vásárolt. Mindez nem nagy dolog azok számára, akik rendszeresen írnak leveleket, de kinek akarhatott írni a bejárónő? Vajon kinek van titkolni valója? Az orvosnak és a feleségének? Summerhayeséknek? Mrs. Wetherbyéknek? Vagy a politikai ambíciókra törő Guy Carpenternek és fiatal feleségének? Esetleg Upwardéknek? Vagy valaki másnak?
Még szerencse, hogy Poirot régi barátja (és Agatha Christie alteregója), a sikeres krimiíró és almarajongó Mrs. Oliver is a faluba érkezik, hogy a fiatal drámaíróval, Robin Upwarddal színpadra állítsák az egyik regényét. A munkálatok nem az írónő elképzelései szerint haladnak, így szívesen segít Poirot-nak.
Tudom, meglepő ilyet mondani egy krimiről, de több helyen is nagyon vicces és szórakoztató volt számomra, ezért is olvastam most újra. A bejegyzés elején említett kép:
Spence főfelügyelő épp nyugdíjazás előtt áll, és az idejét kertészkedéssel szeretné tölteni, mivel új házba költöztek. Erre Poirot ezt válaszolja:
- Ó, igen, ön azok egyike, akik kertészkednek. Egyszer magam is elhatároztam, hogy vidékre költözöm, és tököt fogok termelni. Nem ment. Nem olyan a vérmérsékletem.
Itt villant be az a kép, amint Poirot öltönyben és lakkcipőben kapálgatja a tökeit. Erre nem került sor, és meg is értem.
Azonban a következőket fedeztem fel a regényben: Mint tudjuk, Poirot a kis szürke agysejtjeit fogja munkára egy-egy bűntény felgöngyölítése során, a kis szürke agysejteket pedig etetni kell. Belga barátunk azonban szigorúan, csak naponta háromszor étkezik. Értem, hogy ragaszkodik a módszer és rendszer jelszavához, azonban ebben az esetben kivételt kell tenni, mon ami.
Ki gondolná, hogy a nagy Hercule Poirot önbecsülése is megerősítésre szorul! Mégsem olyan magabiztos belül, mint ahogy mutatja:
Gyengeségem, mindig is gyengeségem volt, hogy szeretek hivalkodni. Ezt a gyengeséget Hastings sosem értette. De az én képességeimmel bíró ember számára valóban nagyon fontos, hogy csodálja magát - és ehhez külső ösztönzésre van szüksége. Nem vagyok képes, tényleg nem vagyok képes egész nap ülni a karosszékben, és azon merengeni, hogy mennyire csodálatra méltó vagyok. Szükségem van egy másik emberre. Szükség van - ahogy manapság mondják - egy strómanre.
Bizony, még a nagy és csodálatra méltó Hercule Poirot-nak is szüksége van a külső megerősítésre.
Poirot kikéri magának, mert ő nem romantikus, Hastings a szentimentális. Nos, nagyobbat nem is tévedhetne, ugyanis Delacroix-nál kiderül, hogy miért mondom ezt.
Poirot-ban és a kis szürke agysejtjeiben most sem csalódtam. Míg az ügy végére járt, sem izgalomból, sem teóriákból, sem lélektanból, sem humorból nem volt hiány, és A krimi királynője mindezt most is a legjobbkor adagolta.
- Talán egy kicsit többet kellene elárulnom magamról, madame. Hercule Poirot vagyok.A kinyilatkoztatás hidegen hagyta Mrs. Summerhayest.- Milyen szép név - mondta kedvesen. - Görög, ugye?- Amint tudja talán - mondta Poirot -, nyomozó vagyok. - A mellére tette a kezét. - Talán a legnagyobb élő nyomozó.Mrs. Summerhayes sikongatva kacagott.- Látom, nagy tréfamester, Mr. Poirot. Mi után nyomoz? Cigarettahamu és lábnyomok után?- Mrs. McGinty meggyilkolásának ügyében nyomozok - mondta Poirot. - És nem tréfálok.
Agatha Christie: Mrs. McGinty meghalt
Eredeti cím: Mrs. McGinty's Dead
Fordította: Gálvölgyi Judit
294 oldal
Európa Kiadó, 2011
Kép: Freepik
.jpg)
Bejegyzések
0 hozzászólás