10 év - 10 könyv - a saját könyvespolcomról

Fekete István - A koppányi aga testamentuma

Egy picit könnyedebb, ám tartalmas olvasmányt kerestem, ill. a saját kihívásom is szerettem volna folytatni, így esett a választásom Fekete István első, romantikus történelmi regényére, A koppányi aga testamentumára.

1586 áprilisában járunk a magyar történelem azon időszakában, amikor II. (Habsburg) Rudolf volt a császár, az országban törökök is szép számmal éltek (javában benne vagyunk a 150 éves török uralom időszakában), akiket - a magyarokkal együtt - a császár emberei és az országba érkező vallonok is rendszeresen fosztogattak.

Az első oldalon a fonódi vár vitézeivel találkozunk, akik közül Babocsai László levelet irat Oglu agának Koppányba, melyben párbajra hívja.

Évekkel korábban Oglu megölte László apját, aki akkor megesküdött, hogy megbosszulja apja halálát, és most elérkezettnek látja az időt. László tervéről az anyja - aki ellenezné - nem tud, így az ő tudta nélkül kerül sor a bajvívásra, melyben a magyar vitéz halálos sebet ejt a törökön, aki utolsó perceiben arra kéri, vegye magához a lányát.

László egy hét múlva találkozik a lánnyal, akinek anyja magyar, a török mellett magyar neve is van: Zsuzsa, és elkíséri Babocsainéhoz. Az asszony először ellenkezik a fiával, ám hamar megkedveli a lányt, aki nem tudja, hogy miért halt meg az apja és ki ölte meg.

László társaival visszaindul Fonódra, ahol egy titkos levélből értesülnek, hogy a szomszédos Bolondvár kapitánya, Kales Rudolf hallott az Oglu és László párbajáról, és a férfi biztos benne, hogy az aga lánya számos kincset örökölt. Azt is kiderítette, hol van most Zsuzsa, és máris terveket sző, hogyan kaparintsa meg a kincseket.

Itt kezdődnek az izgalmak, és megismerjük a végvári élet nyugodtabb és intenzív oldalát egyaránt.

Pacifista vagyok, így bár korábban mindig izgalmasnak találtam az olvasmányaimban és a filmekben a párbajokat, rájöttem, hogy valójában nem oldanak meg semmit. László azért fogadta meg, hogy megöli Oglut, mert az apja így pihenhet nyugodtan a sírban. Ahhoz, hogy valóban ez kell-e hozzá, senki sem tudja megmondani. De azzal, hogy megölte Oglut, még nem támasztotta fel a saját apját, és most Zsuzsát is árvává tette, el kellett hagynia az eddigi otthonát.

Majdnem hasonlóan gondolkodik Máté, aki az egyik jobbágy unokája:

- Fene se nézné ki belőled ezt az erőt - csodálkozott a horvát vitéz -, nincs kedved a vitézi életre?
- Nem tudom, uram... - tűnődött Máté -, nehezen hagynám itt a berket, aztán meg azt sem tudom soha a magam buta fejével, hogy ki az ellenség, bár sokat törtem már ezen a fejem. Néha a törököt vágjátok, néha a németet, néha mind a kettőt. Magyar jobbágyokat kardra hánytok, mert a töröknek adót fizet, aztán elmentek és mulatoztok a törökkel, mert - ti azt mondjátok - békesség vagyon a török császárral. Idejöttek a vallonok nektek segíteni, és levágnak benneteket... Mondom, uram - ne haragudj -, mindez nem fér az én fejembe, hát inkább annak maradnék, aki vagyok...
Bogics szinte megrendült a legényke világos esze járásától.
- Buta?... Te vagy, fiam, az egyetlen okos ember ebben a fenekestül felfordult országban!

A regény izgalmas, elgondolkodtató, érzelmekben és olykor még humorban is gazdag olvasmány, és már itt érezhető Fekete István természetszeretete és emberismerete, melyet mind a jellemek, mind a természeti leírásokban bizonyít. Azért úgy éreztem, egy picit a az utolsó fejezetekben elbillent az egyensúly az idealizálás és a romantika felé.

Bár általában ifjúsági regénynek címkézik, én inkább 14 éves kortól ajánlanám a fiatalabb korosztálynak A koppányi aga testamentumát, mely felnőtt fejjel is kellemes kikapcsolódást nyújt.

1967-ben Zsurzs Éva rendezésében és Benkő Péterrel a főszerepben film is készült a regényből, melyhez még nem volt szerencsém, ám az internetes vélemények szerint sokkal humorosabbra sikerült, mint a könyv.

Ezt a kiadást Győrfi András illusztrálta, és meglepődtem, hogy a 39. oldalon található rajz egyáltalán nem illik a cselekményhez.

A mozdulatlan, nagy nádasok felett ekkor már már szürke párák lebegtek, és az éjszaka megfakult. A Göncöl rúdja vége szinte belelógott a vízbe.
Egy bagoly panaszosan rikoltozott, mintha a sötétséget marasztalta volna, mely lelapuét a vizekre.
Nyugat felé ballagott az éjszaka.
Sóhajtott a nádas, mintha a lidércek ültek volna rajt eddig, és halkan kiáltott a nádirigó. A nagy nádbugák kiemelték selymes fejüket a sötétségből, és suhogni kezdtek, amint elrepült felettük szürke uszályával a virradat.