ifj. Alexandre Dumas - A kaméliás hölgy

A kaméliás hölgy régi hiányosságom volt. Tudtam, hogy a regény alapján készült Giuseppe Verdi Traviata c. operája, ill. az eredeti mű is számos színpadi és filmes feldolgozást ért meg, utóbbiak közül jó néhány éve láttam a Greta Scacchi és Colin Firth főszereplésével készültet.

Az alaptörténet valószínűleg sokak számára ismerős, mely szerint Marguerite Gautier, a híres párizsi kurtizán és Armand Duval egymásba szeret, ám a történetük tragédiával végződik.

Ismét csak azt mondhatom, jókor olvastam a regényt, melynek történetét egy kívülálló narrátor meséli el. Elbeszélőnk 1847. március 12-én egy árverést hirdető plakátra lesz figyelmes melyet haláleset miatt tartanak meg 16-án, ahol bútorok, fényűzési tárgyak és ritkaságok kerülnek dobra. Az elhunyt nevére nem derül fény, csupán az aukció helyére (egy lakás) és idejére, ill. 13-án és 14-én az érdeklődők megtekinthetik a lakást és berendezését.

A helyszínen derül ki, hogy a lakásban az ismert és fiatal kurtizán, Marguerite Gautier élt, aki februárban, tüdővészben hunyt el. A lakás számos kíváncsiskodót, főleg előkelő nőket vonz, akik árgus szemekkel vesznek szemügyre mindent.

A narrátor is megjegyzi, hogy ezek a nők bár megvetik a kitartott nőket, azonban rendkívül kíváncsiak rájuk. Ő is elmegy, hogy szétnézzen, ám más véleménnyel van az ilyen nők iránt, mint a legtöbb ember, és itt azonnal megkedveltem:

"Szegény leány - gondoltam magamban hazamenet -, ugyancsak szomorú körülmények között halhatott meg, mert az ő világában csak addig akadnak barátok, amíg a nők egészségesek." És akaratom ellenére is megesett a szívem Marguerite Gautier sorsán.
Talán nevetségesnek tetszik ez sokak szemében, de én végtelenül elnéző vagyok az ilyen nők iránt, és nem is igyekszem mélyebben vizsgálni ezt az elnézést.
Egy napon, mikor valami útlevélügyben a prefektúrán akadt dolgom, láttam, amint az egyik mellékutcában két zsandár egy ilyen lányt kísért. Nem tudom, mit követett el a leány, csak annyit mondhatok, hogy forró könnyek patakzottak szeméből, miközben lehajolt, hogy egy néhány hónapos kisgyermeket megcsókoljon, akitől most elszakítják... E nap óta nem tudom többé csak úgy első látásra megvetni ezeket a nőket.

Ki volt a kaméliás hölgy? Marguerite Gautier vidékről került Párizsba, ahol kurtizán lett. A fiatal és szép nőt sokan ismerik, hiszen tanúi lehetnek, ahogy naponta kikocsikázik, ill. valamelyik színházban vagy az Operában megjelenik az elmaradhatatlan távcsövével, bonbonos zacskójával és kaméliacsokrával együtt.

Marguerite betegségének tünetei egy időre eltávolítják a fővárosból, ahol egy fiatal lánnyal találkozik, akivel nagyon hasonlítanak egymásra. A hasonmás egy herceg lánya, aki sajnos meghal, ám a herceg ragaszkodni kezd Marguerite-hez, anyagilag támogatja, amiért csupán annyit kér, hagyjon fel eddigi bűnös életmódjával. Marguerite azonban túlságosan szereti a fényűzést, így hamarosan újabb támogatókra talál Párizsban.

Néhány nap múlva a narrátor is részt vesz az árverésen, ahol nem kis összegért a Manon Lescaut-t vásárolja meg, melynek elején egy bizonyos Armand Duval ajánlása olvasható. Vajon ki ez a férfi? - teszi fel magának a kérdést, melyre hamarosan választ kap, ugyanis pár nappal később ez az úr szeretné felkeresni. Elbeszélőnk természetesen, szívesen fogadja a fiatalembert, akit nagyon összetört Marguerite halála, és elmeséli kettejük történetét.

Sokan vannak, akik azonnal pálcát törnek mások felett, amint megtudják, hogyan és miből élnek, vagy bármi egyéb alapján. Nagyon meglepett, amikor azt olvastam, hogy az emberek, amikor kiderült, hogy az elhunyt szerettüket Marguerite szomszédjába temetik, felháborodtak. Látták és tudták, hogyan él, azonban semmit sem tudtak az érzéseiről. Azt gondolom, akik így vélekednek, úgy gondolják, az ilyen nőknek nincsenek érzéseik, és semmiért sem mondanának le a jelenlegi életükről. Bizonyára vannak ilyenek is, hiszen a regényben is találkozunk velük, azonban Marguerite megmutatja, milyen is ez az élet belülről:

Mindnyájan, kik a hozzám hasonló leányokat körülveszik, érdekből fürkészik legkisebb szavukat, s le akarják vonni legjelentéktelenebb cselekedetük következményeit. Természet szerint soha nincsen egyetlen barátunk sem. Vannak önző szeretőink, akik elköltik vagyonukat, de nem reánk, mint ők mondják, hanem saját hiúságukra. Ez emberek előtt vidámnak kell lennünk, ha ők örvendenek, jól kell érezni magunkat, ha vacsorázni akarnak, s szkeptikusoknak kell lennünk, amilyenek ők. Tilos, hogy szívünk legyen, különben mindenki kigúnyol bennünket, és tönkremegyünk. Mi nem vagyunk a magunkéi. Mi nem vagyunk élőlények, hanem élettelen tárgyak, elsők vagyunk hiúságukban, utolsók becsülésükben. Vannak barátnőink, de ezek olyan barátnők, mint Prudence, akik valamikor kitartott nők voltak, és még most is szeretnek költekezni, de koruk nem engedi már meg nekik a fényűzést. Ekkor barátnőinkké vagy inkább asztaltársainkká lesznek. Barátságuk szinte a szolgaságig megy - soha az önzetlenségig. Soha olyan tanácsot nem adnak nekünk, mely nekik is hasznot ne hozna. Nem bánják, ha tízzel több szeretőnk van; feltéve, hogy ezen egy ruhát vagy egy karperecet kereshetnek, feltéve, hogy néhanapján velünk jöhetnek sétakocsikázni, s páholyunkban ülhetnek a színházban, övék tegnapi bokrétánk, s kölcsönkérik kasmírjainkat. Sohasem tesznek szolgálatot, bármi csekélyet sem, anélkül, hogy kétszer annyit ne fizettetnének érte, amennyit ér. Magad láttad, hogy az este, mikor Prudence hatezer frankot hozott a hercegtől, amit általa kérettem tőle: kölcsönvett ötszáz frankot, amit sohasem fog megadni, vagy olyan kalapokban ad meg, melyeket elő sem vehetek dobozaikból. Nekünk tehát nem lehet, vagy inkább nekem nem lehet csak egy boldogságom, mivel néha szomorú vagyok és mindig beteg, hogy találjak egy férfit, aki elég értelmes ahhoz, hogy ne kérje tőlem számon múltamat, s inkább lelkem tulajdonságait szeresse, mint testemet.

Bizony, Marguerite mégsem olyan számító és önző nőszemély, ahogyan azt sokan feltételezik róla. Neki is vannak érzései, vágyai, ő is képes szeretni és legbelül szeretne úgy élni, mint mások. Csakhogy neki más sors jutott, ám ennek ellenére megmutatja az emberi oldalát is, és ez teszi őt naggyá. Mert képes a jellemfejlődésre, képes őszinte lenni önmagával és másokat is figyelembe venni, nem csak önmagára gondol.

Tudom, vannak, akik túlságosan érzelmesnek és valószínűleg csöpögősnek tartják a regényt, hiszen már az elején Armand sírva mesél Marguerite-ről a narrátornak. Nekem pedig Candace van Dell szavai jutottak eszembe: egy érzelmileg sötét korban élünk. Akkor és ott nagyon megörültem, hogy végre egy újabb férfi szereplő egy regényben, aki szuperérzékeny.

Ráadásul a későbbiekben ifj. Dumas egy újabb pozitív csalódást tartogatott számomra egy másik szereplővel kapcsolatban.

Rányomhatjuk a regényre, hogy túlságosan érzelgős, azonban éppen ez a legnagyobb erénye, hogy tökéletesen ábrázolja a szereplők jellemét, lelki világát, vívódásait, érzéseit.

A kaméliás hölgy rövidsége ellenére ma is elgondolkodtató olvasmány lehet azok számára, akik nem ijednek meg a valódi érzésektől, nyitott gondolkodásúak, vagy éppen szeretnének kevésbé ítélkezők lenni, mert Marguerite-et csak így érthetjük meg, és talán lesznek, akik éppen az ő hatására gondolkodnak majd úgy, ahogy a narrátor az első idézetben: nem tudják első látásra megvetni ezeket a nőket, és talán másokat sem - gendertől, életmódtól függetlenül.