Gerald Durrell - A susogó táj

Az idén száz éve született Gerald Durrell A susogó táj előszavában egy vallomással kezd: évekig járta a világot, hogy különböző állatkertek számára szerezzen példányokat, melybe beleunt, mivel meg kellett válnia az állatoktól. Ezért úgy döntött, most végre a saját állatkertjét gyarapítja, és ehhez az egyik legjobb célpont Dél-Amerika. 

   - Ide hallgasson - válaszoltam keserűen -, García úrral, hogy az Isten áldja meg a borostás állát és a bekölnizett halántékát, körülbelül annyit értünk, mint egy dongóval egy üvegpohár alatt. És ezt maga is tudja. 

   - Nem igaz, Gerry, nem igaz. Megígérte, hogy holnap bevisz bennünket a feljebbvalójához.

   - És azt hogy hívják? Netán Garcíának?

   - Nem, Dante úrnak.

   - Milyen találó. A Garcíáknak ebben a poklában csak egy Dante nevű úr képes életben maradni. 

Elképesztette őket a gondolat, hogy csak azért jöttünk ide Angliából, hogy bichó-kat fogjunk és filmezzünk, és nyilván bolondnak tartottak bennünket, bár jólneveltségük tiltotta, hogy ezt ki is mondják.

dél-amerikai oroszlánfókák

A második részben Durrell egyedül indul útnak Argentína Jujuy tartományába, és már az odatartó repülőúton sem unatkozik. A helyiek között gyorsan barátokra talál, és amikor híre meg a környéken, hogy egy gringo bichókat gyűjteni jött, az emberek azonnal felkeresik az eladásra kínált állataikkal. 

Sokak számára ez egy kiváló lehetőség egy kis pénzszerzésre, azonban ennek is megvan a maga módja. Durrell gyorsan beletanul, hogyan alkudozzon a tulajdonosokkal, akik között olyan is akad, aki számára az állat nem jelent semmit. 

Ezekben a fejezetekben tehát az állatgyűjtés áll a középpontban, azonban most is jut idő egy kis szórakozásra, ismerkedésre és Durrell két, számára igencsak fontos emberrel találkozik, akiket én is nagyon megszerettem. Az egyikük egy volt magyar miniszterelnök fia, aki Argentínában kezdett új életet, míg másikuk, egy csodabogár, Coco, akit mindenki locó-nak (bolondnak) tart. 

Calilegua felé autózva Luna megkérdezte, mint vélekedem Cocóról, merthogy az egész falu locó-nak tartja. Azt feleltem, hogy véleményem szerint ő a legnormálisabb ember, akivel életemben találkoztam, azonkívül az egyik legkiválóbb is. Remélem, egy nap részem lesz a kitüntetésben, hogy viszontláthatom. 

Miután sikerült beszerezni a kívánt állatokat, elérkezik a visszautazás pillanata. Csakhogy több ketrecnyi állattal ez nem is olyan egyszerű a korabeli argentin vasutakon, sőt a tengeren sem, ám - ahogy mondani szoktam - a világ tele van kedves emberekkel, akik szívesen segítenek. Ez az út sem mentes az izgalmaktól és az érdekes emberektől, és éppen ezért olyan szerethető. 

Gerald Durrell ismét bizonyságot tesz minden élőlény iránti szeretetéről és humoráról, s - amennyiben mi is egy kicsit nyitottabb szemmel olvassuk - a szórakozás mellett elgondolkodhatunk azoknak az érdekes embereknek a jellemén, akikkel találkozik, és hozzá hasonlóan minket is önreflexióra buzdít. 

Ezen a képen valószínűleg az egyik közös kedvencünkkel, a pekarival látható: