Miért írtam megosztót? Mert ehhez a regényhez le kell lassulni, valamint szükséged lesz empátiára és nyitottságra. Amennyiben utóbbiakat szeretnéd fejleszteni, a megfelelő olvasmányra bukkantál. Ha most inkább mégsem, akkor keress mást. 😊
Charles Balandát, a majdnem negyvenhét éves, sikeres párizsi építészt télen ismerjük meg, amint éppen Oroszországba utazik, hogy egy ottani építkezést ellenőrizzen. Charles élete lényegében ebből áll: ide-oda utazik, közös vállalkozásban dolgozik a társával, Phillipe-pel, pályázatokat készít és azok elbírálására vár; évek óta együtt él a Chanelnél dolgozó luxusnővel (ő nevezi így), Laurence-szal és annak kamaszlányával, Mathilde-dal, akinek rendszeresen megoldja a matek és fizika házi feladatait, ill. zenéről beszélget vele.
Hazaérkezése után a szüleihez utazik, ahol a testvéreivel, sógoraival és azok gyerekeivel ünneplik meg Laurence születésnapját. Charles a szülői házban bukkan egy neki címzett levélre, melyben csupán ennyi áll: Anouk meghalt.
Anouk Charles-ék gyerekkori szomszédja és a férfi plátói szerelme volt, akinek kisfia, Alexis, Charles legjobb barátja volt akkoriban. Csakhogy a dolgok közben megváltoztak, és a két férfi eltávolodott egymástól, melynek okára is fény derül a későbbiekben.
Ő volt a hősünk, Néhány hónap múlva töltené be a negyvenhetet, és élt már, de olyan keveset. Olyan keveset... Nem sok tehetsége van hozzá. Meg az az igazság, hogy a legjobb már megtörtént vele, és ő alig vette észre. Azt mondják, hogy a legjobb? De miben? És kinek? Nem, nem számít, Charles most túl fáradt. Most nem találjuk a szavakat, ő éppen úgy, ahogy én. A csomagja túl nehéz, és nekem nincs nagy kedvem cipelni helyette. Megértem őt.
Charles-t nem hagyja nyugodni az üzenet, így végül elhatározza magát és felkeresi Alexist, mely egy újabb különleges találkozáshoz vezet.
Úgy alakult, hogy lassabban haladtam a regénnyel, ám végül nem bántam meg. Anna Gavalda olykor próbára teszi az Olvasó figyelmét, ugyanis harmadik személyű narrátorból egyszer csak Charles gondolatai közt találjuk magunkat, és hiába olvastam korábban már, csak később jöttem rá, hogy Anouk és Nounou két különböző személy (utóbbi lehetne előbbi beceneve is akár, de nem).
Anna Gavalda ezúttal sem egy cukormázas történetet mesél el, hanem egy nagyon is életszagút, sokszor tele fájdalommal, gyásszal, csalódásokkal, humorral, szeretettel, mely talán el is gondolkodtatja az Olvasót.
- Hát képzelje csak, én is olyan vagyok, mint ők. Nem akarok szenvedni többé.
Hogy mit találtam benne ezúttal? Hogy a legnagyobb traumák, a legsötétebb időszakaink utóbb egy sokkal jobb út (élet) felé terelnek, akkor is, ha közhelyesen hangzik. Hogy az újrakezdés nincs korhoz, genderhez, családi állapothoz, foglalkozáshoz, semmihez sem kötve. Hogy egy súlyos traumát átélt személy is élhet a továbbiakban normális életet. Az, hogy mi számít normálisnak, természetesen, egyéni nézőpont kérdése, arra gondolok, hogy az átélt eseményekbe nem roppan bele és nem zárkózik magába, nem válik antiszociálissá. Ha készen állsz egy ilyen utazásra 543 oldalon keresztül, Te is szeretni fogod a Vigaszágat.
- De hát minden történet, Charles... Abszolút minden, és mindenki életében... csak az a baj, hogy az ember nem talál senkit, aki meghallgassa...
Egy észrevétel (már megint) a fordítással kapcsolatban, bár tudom, ez lehet később a szerkesztő vagy a korrektor hibája is. A lényeg, hogy nagyon érdekes szavakkal találkoztam, mintha nem is egy nő fordította volna: balzsam elvékonyodott szálú hajra, és a kedvenceim: Jane Austin és temetési (sic!) vállalat. Utóbbi vajon csak elírás? Még néhány hasonlóra érdemes felkészülni olvasás közben, mindenesetre a regény értékéből az ilyenek nem vonnak le semmit.
Anna Gavalda: Vigaszág
Eredti cím: La Consolante
Fordította: Tótfalusi Ágnes
543 oldal
Magvető Kiadó, 2010
3490 Ft
Bejegyzések
0 hozzászólás