A sündisznó eleganciáját 2015 szeptemberében kezdtem el először olvasni egy vonatút alkalmával, és jobban nem is választhattam volna. Átszállás közben egy hölgynek is ajánlottam, akivel várakozás közben beszélgettem, és talán ő is elolvasta azóta, és ha csak feleannyi hatással volt rá, mint rám, annak nagyon örülök.
Éppen két másik könyvet kezdtem el olvasni, amik szintén nagyon jók, mégis valami másra vágytam, így vettem le újra a polcról Muriel Barbery regényét.
A regény 2006-ban jelent meg, tehát közel húsz évet utazunk vissza egy előkelő párizsi magánpalotába, azonban a szereplők gondolatai, életének eseményei ma is ugyanolyan aktuálisak, mint akkoriban. Sőt, még inkább.
Az egyik főszereplő és narrátor, az ötvennégy éves Reneé, aki huszonhét éve házmesterként él és dolgozik a Grennelle utca 7-ben.
Akár laktunk már hasonló helyen, akár nem, sokunkban a házmesternőről valószínűleg Magdi anyus jut eszünkbe a Barátok köztből, aki szeretett mindent tudni, ami a házban történt, miközben kendővel a fején, felmosóval a kezében szaladgált az udvaron és a házban.
Nos, a látszat csal, ugyanis Renée csupán ilyennek látszik. Valójában nagyon művelt, otthon van a filozófiában, a klasszikus zenében, a festészetben és az irodalomban egyaránt (a macskája Tolsztoj után kapta a Leó nevet). A ház lakói előtt mindezt igyekszik a legnagyobb titokban tartani, és egyikük sem lát többet benne a házmesternél. És Renée nem is vágyik többre ennél.
Az ötödik emeleten él a tizenkét éves Paloma a filozófiát tanuló nővérével, Colombe-bal, képviselő apjával, az antidepresszánsokon élő és pszichológushoz járó anyjával és két macskájukkal, Alkotmánnyal és Parlamenttel (Hogyan is hívhatnák egy politikus macskáit, ugye?).
Látszólag semmi közös nincs Renée-ben és Palomában azon kívül, hogy ugyanaz a lakcímük. Paloma ugyanolyan élésszemű és intelligens, mint a házmesternő. A kislány nagy döntésre szánta el magát: a következő nyáron, a tizenharmadik születésnapján, felgyújtja a lakásukat és öngyilkos lesz. Hogy miért teszi ezt? Rájött, hogy az életnek nincs értelme, a családtagjai, ahogy a ház lakói és az elitiskolájában a kortársai és a tanárai is mind, mind felszínesek és üresek, és ő nem szeretne olyanná válni néhány év múlva, mint ők.
Nincs kevésbé büszke és érzékeny lény, mint a Josse család alábbi tagjai: papa, mama és Colombe. Abszolút erélytelenek és tompák, és nincs bennük egy szál érzelem sem.
A kettejük külön-külön elbeszélésében ismerjük meg az életüket és a környezetüket, ám egy nap történik valami. A Palomáék alatti lakás új gazdára talál egy japán férfi személyében, aki nem olyan, mint a többi lakó, akinek azonnal szemet szúr Renée, és aki alaposan felkavarja a Grenelle utca 7. életét.
Mindig van könnyebbik út, bár én általában undorral elkerülöm. Nincs gyerekem, nem nézek tévét, és nem hiszek Istenben, pedig ezeket az ösvényeket azért tapossák ki az emberek, hogy az élet könnyebb legyen számukra. A gyerekek segítségével az ember későbbre halaszthatja a fájdalmas feladatot, hogy szembenézzen önmagával, erről később az unokák gondoskodnak. A televízió eltérít attól a halálosan fárasztó szükségszerűségtől, hogy terveket hozzunk létre léha életünk űrjéből kiindulva; a szemet támadja, és megszabadítja a szellemet a nagy munkájától. Végül Isten enyhíti az emlősállat-félelmeinket, és azt az elviselhetetlen kilátást, hogy az örömeink egy nap véget érnek. Tehát azt hiszem, hogy jövő és utódok nélkül, pixelek nélkül, amelyek elzsibbaszthatnák az abszurditás kozmikus tudatát, a vég biztos tudatában és az üresség pontos ismeretében nyugodtan állíthatom, hogy nem a könnyebbik utat választottam.
Tíz éve még nem értettem, miért is szerettem annyira ezt a regényt. Ma már igen: mert én is pont olyan vagyok, mint Renée és Paloma. Csak időközben egyre többet mutatok meg magamból és már nem rejtőzködöm, mint ők, akkor sem, ha ez másokat zavar. Mert elárulok valamit: rengeteg energiát felemészt az, hogy az ember másnak mutassa magát, mint amilyen valójában. Hogy ne okozzon problémát a sokságával, hogy mások ne érezzék magukat kellemetlenül miatta: hogy túl okos (ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindent tud), túl sokat érez, hogy nem érdekli az, ami a legtöbb embert (pl. mik az aktuális trendek és ezeket kövesse), hogy vannak önálló gondolatai és véleménye, hogy nem akar és nem is tud úgy élni, mint a legtöbben.
Olyan volt ezt a könyvet olvasni, mintha a saját gondolataimat látnám viszont nyomtatásban. Pl. Paloma tökéletesen leírja, mi értelme van az irodalomnak, mert nem az, amivel ő a franciaóráin, míg mások a saját anyanyelvük irodalomóráin találkoztunk és találkoznak. Ezt próbáltam én is tenni ebben a blogban.
Üdvözlet az INFJ Enneagram 4-ek világában. (Tudom, más típusok között is nagyon sok intelligens, kedves, érzékeny és látó ember van, nem csak az INFJ-k és a 4-ek között. 😊Csak őket is nagyítóval kell keresni. 🔍)
 |
kamélia
|
Érezted már azt, hogy a körülötted élők nem értenek meg? Nem értik, miért van szükséged naponta arra, hogy sok idő tölts egyedül, hogy csend legyen körülötted? Érezted már azt, hogy mások nem hisznek Neked? Hogy komplett tökfejnek tartanak, legyen szó a közeli vagy távolabbi családtagjaidról, a környezetedben élőkről vagy akár teljesen ismeretlenekről egyaránt?
Sok évvel ezelőtt néhány hétig én is fizikai munkát végeztem, és amikor egy decemberi napon a temetőben gereblyéztük össze a száraz gazt, valaki mesélte, hogy előző este a Maradj talpon! c. műveltségi vetélkedőben a játékos a sokadik kérdésre nem tudta a választ és leesett, mire megjegyeztem (nem nagyképűen, csak egyszerűen), hogy én tudtam a választ arra a kérdésre. Mire az egyik illető, aki velünk volt, hitetlenkedve nézett rám: Te tudtad? Mire újra csak azt mondtam, hogy: Igen, tudtam. Hiába, aki a szárazt gazt gereblyézi a temetőben közmunkásként, az annál többre nem is lehet képes. Ahogyan az sem, akinek az a feladata, hogy egy lakóházban a kukákat húzogassa ki és be, locsolja és gondozza a virágokat, tartsa tisztán az udvart és a folyosókat, ill. legyen képes átvenni egy csomagot és felvinni a tulajdonosának. Mert az emberek nem látnak tovább az orruknál. Akarom mondani: néznek, de nem látnak. Nem látják meg a házmesterben is az embert, a saját lányukban és testvérükben nem tudják elfogadni, hogy nem olyan, mint ők, és ez kényelmetlen. Mert nyilván azért olyan csendes, mert antiszociális, buta, nincs önálló véleménye, képtelen megszólalni mások előtt.
És ott van Renée legjobb barátnője, Manuela, aki a ház több lakásában takarít, és akibe több előkelőség és kifinomultság szorult, mint a ház "nagyasszonyaiba" összesen.
És most következzék a mai napi mély gondolatom: életemben először találkozom valakivel, aki az embereket keresi, és képes túl látni rajtuk. Ez triviálisnak tűnhet, de mégis azt hiszem, hogy mély gondolat. Soha nem látunk túl a bizonyosságainkon, és ami még súlyosabb, lemondunk a találkozásokról, csak saját magunkkal vagyunk hajlandók találkozni, és mégsem vesszük észre, hogy önmagunkat látjuk a végtelenül egymás mellett sorakozó tükrökben. Ha ennek tudatában lennénk, ha tudomásul vennénk a tényt, hogy mindig csak magunkat nézzük a másikban, hogy egyedül vagyunk a sivatagban, megbolondulnánk. Amikor az anyám Ladurée-nél vásárolt mandulás süteménnyel vendégeli meg De Broglie asszonyt, saját magának meséli el az élete történetét, és csak a saját ízét ízlelgeti; amikor papa a kávéját issza és az újságját olvassa, akkor egy tükörben szemléli magát, önszuggesztiós célzattal; amikor Colombe Marian előadásairól beszél, a saját tükörképe ellen kel ki, és amikor az emberek elmennek a házmesternő előtt, csak az ürességet látják, mert nem ők vannak ott.
Én könyörgök a sorsnak, adja meg nekem az esélyt, hogy túl lássak önmagamon, és találkozzam valakivel.
Muriel Barbery regénye tíz év után is megnevettetett, elgondolkodtatott, megríkatott, és ezúttal még szívesebben nyitottam újra és újra ki, mert olyan jó volt - legalább a lapokon - hozzám hasonló emberekkel találkozni.
És a rejtőzködés ára mellett annak okára is választ kapunk, ami segíthet a velünk történteket is más szemmel látni. Számomra egy újabb Aha-élmény volt ezt a részt olvasni és átfordítani.
Azért az idealizmus még nem halt ki teljesen belőlem, úgyhogy bízom benne, hogy lesznek mások is, akiket legalább egy icipicit elgondolkodtat és megérint a regény, és talán a hatására elkezdik más szemmel nézni a világot, és megtalálják a maguk kaméliáit.
Ha már szó esik a könyvben a helytelen nyelvtanhasználatról, Renée, ha magyarnak született volna, biztosan nem mondott volna olyat, hogy deformálódott el, mert a deformálódik igében a de már kifejezi ezt, azaz, hogy valami elferdül, nem a megfelelő formájú, alakú.
Annyival jobb lenne, ha megoszthatnánk egymással a bizonytalanságunkat, ha mind, együtt leszállnánk önmagunk mélyére, és bevallhatnánk magunknak, hogy bár a zöldbab és a C-vitamin táplálja az állatokat, nem menti meg az életet, és nem táplálja a lelket.
Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája
Eredeti cím: L'élégance du hérisson
Fordította: Tótfalusi Ágnes
366 oldal
Geopen Kiadó, 2009
Bejegyzések
