Vers hétfőn ~ Robert Browning - James Lee asszonya VI. - Könyvvel, a szikla tövében

           I

"Jajongsz, szél? Nem nyugszol, békételen?
   Ki kell a másikának, te vagy én?
Kínban vergődsz, béklyóba vert elem,
   S ha szólítlak, hangom: remény,
Rabságod elűzhetem?

           II

Vagy szótlan vergődsz, igazságra várva
   S ügyed rámbizod? Vigyázz, azt hiszem,
Nincs szó ily kínra írnak, a hit ára:
   Hamisság; balga szerelem:
Hiú remény döbben magára;

           III

Ez mind - miénk; de nincs hang, fájdalomra,
   Mely a tiednél tépettebb lehetne:
Mert mondd, jajszó nélkül megtébolyodna
   Bárki, ha szert tehetne
Kínjához pátoszodra?

           IV

Sok sóhajból mit próbálsz? melyiket?
   Mely az apáca kék, szederjes ajkát
Lassan felnyitja - lelkeként lebeg
   S nyújtózik a test, szétrugva a szalmát,
Amelyen didereg;

           V

Milyen sudár volt! - s megtört; hitted-e?
   Hervadt ajka szétnyílt, egymásba mélyedt
Tíz ólom-szin köröm: tíz kés hegye;
   Nyirkos tenyér. És csönd: a lélek
Búcsúüzenete.

           VI

Ó, szél! - vagy inkább - hogy segítsz nekem -
   Szándékod úgy értsem? Mint a kutya itt a
Parton, mely egykor szembe jött velem,
   A koncot elutasitotta
S csak nyalta nyüszítve kezem?"

           VII

Ez - s annyi más - egy ifju büszkesége,
   Aki minden hibáján és kudarcán
- Inség, ha jő, szégyen, ha hull fejére -
   Példát lát s így okulván
Megy új veszélyre:

           VIII

Példát, követni-készet, önmagában?
   Ó, többet ennél! kezdőként rajongva,
Kedvét kettőzni kell jel-olvasásban,
   Minden kis részletet kibontva:
Az istenit - csirában.

           IX

Ő tudja, mit jelent a vereség
   S a többi! ő, ki veretlen maradt:
Kudarc, szégyen - csak próbatétel épp,
   Ő: dicső - örök fény alatt
Túlfényli szinterét.

           X

Hát így itéld meg, mit nyög, érti-e,
   Mit nyög a szél - megfejti ifju hév?
Mert gyötrelmek számláját nyujtja be
   Sok kedves, szelid év
- Lelkünk próbaköve;

           XI

S egy nyári hajnalon, épp kél a nap
   Mozdulatlan nyugalomban körülnéz
És lát csodás, idegen partokat -
   Te félhomály! te égi tűzvész!
- S kiolt egy pillanat -

           XII

S fönn már szél támad a szőlők között,
   S mi mást suttogna ily halkan: Ime,
Változás rezdül, hálója örök
   - A Szépség félmult ideje -,
Bevégzi örömöd.

           XIII

Semmi nem marad ugyanaz: sivár
   Vigasz, hogy egyre jobb lesz, hogyha: más.
Bár kincsén, mit szivünk magába zár
   Ne fogna többé változás!
De - mindhiába már.

           XIV

Csak így, világ? Ó, ez régi keserved!
   Dallam: hullámára élünk-halunk.
Sodródj hát, ember; örvendj, hogy emelkedsz,
   Hogy új jő, még-nem-unt,
S hogy nem zárul be lelked!

           XV

Új a kérdés; s a válasz: semmi nem
   Tarthat örökké. Szól s sóhajt a szél. S mi -
Békén - vele: az élet már ilyen;
   S hogy - próba-e? értem-e? Isten érti.
Én csak elviselem.

           XVI

Mily kár! nincs rá mód, bevésni a lélek
   Tenyerébe a szépet s jót, midőn
Miénk. Csak a halál hulláma érhet.
   Ó jaj, ha felkorbácsolja időnk!
Hull, s még előbb, mit éltet.

Forrás: 123rf.com