Először azt hittem, hogy mindent megtudhatok a narcisztikus emberekről és nagyban bólogattam is, amikor rögtön az első fejezetben róluk olvastam, mert kinek nincs ilyen ember az ismeretségi körében? Aztán szóba kerültek a blogok, és ez a fejezet már engem is alaposan elgondolkodtatott. Bizony, mindannyiunkban ott rejtőzik rejtőzik a narcizmus, de - ha már az Én áll a középpontban -, igyekszem az egészséges határokon belül tartani.
Ahogy fogytak a lapok, egyre inkább elgondolkodtam dolgokon és nem egyszer szabályosan sokkolt, amit olvastam.
De kezdjük az elején, és szeretném leszögezni, hogy mindig akadnak kivételek, akiket tisztelet illet, úgyhogy mielőtt megkapnám, hogy én is narcisztikus, egoista stb. vagyok és általánosítok, ezt tartsuk szem előtt.
A könyv az élet minden területén (munkahely, otthon, iskola, szülő-gyerek kapcsolat, pár- és baráti kapcsolatok) és minden korosztályon keresztül mutatja be a narcizmust és annak hatásait. Minden fejezet egy-egy gyakorlati példával indul, melyek közül nem egy lehet ismerős. Az egymással már nem beszélő házastársak, mert egyikük vagy mindkettő online éli az életét, és az a legfontosabb számára, hogy az online közösségben egy olyan életet mutasson be, amilyet szeretne, de a valódi élete nagyon távol áll ettől. A diákok, akik már nemcsak az iskolában közösíthetik ki egymást, hanem egy-egy online közösségben is.
Egy olyan világban élünk, ahol minden azt sugallja (gondoljunk csak a reklámokra), hogy azonnal tegyük közzé életünk minden pillanatát, mert ezzel menők, sőt sztárok lehetünk! És ebben a világban már legtöbbször csak online kommunikálunk egymással, mert gyorsabb, kényelmesebb (?) és egyszerűbb, mint leülni a másikkal, akire oda is kell(ene) figyelni. Ez a kommunikáció pedig a legtöbbször katasztrofális: nem figyelünk a másikra, elbeszélünk mellette, mert már beszélni sem tudunk egymással, szinte mindent rövidítünk (Eltűntek bizonyos betűk a billentyűzetekről? - kérdezem sokszor magamtól, amikor egy-egy szó megértéséhez kódfejtésre van szükség.) és a legfontosabb az Én, a másik már kevésbé. De inkább egyáltalán nem az. Ez nemcsak a magánéletben, de a hivatalos ügyintézésben is megfigyelhető. Miért nehéz nagybetűvel írni azt, hogy Te vagy Ön? Bezzeg az Én esetében nincs ezzel gond. Egy-egy hivatalos levélben is milyen nehéz kiírni, ugye az illető nevét, marad a Tisztelt Címzett, bár van, hogy ez is inkább címzett. De mit is várjunk, ha a médiában is azt látjuk, hogy az Én áll a középpontban. Nem csak a valóságshow-kra gondolok. Nemrég az egyik műsorban a műsorvezetőnő egy ismert emberrel beszélgetett, aki egy számára fontos dologról beszélt, de egyáltalán nem pökhendin. Egyszerűen elmondta, hogy miért ajánlja azt a valamit a nézőknek. Közben a kamera a műsorvezetőnőt mutatta, aki feltűnően nem a másik félre figyelt, hanem kifelé nézett. Már ment volna tovább a következő témára.
Mit tehet egy szülő, aki már nem tud beszélgetni a gyerekével? Aki azt látja, hogy a gyereke/gyerekei kezében valamilyen kütyü lóg egész nap, és a nyaraláson az a legfontosabb, hogy olyan helyre üljenek be, ahol van wi-fi? Mit tegyen az az anya, aki lebukik a gyereke előtt, aki meglátja, hogy az édesanyja regisztrált egy társkereső oldalon és ez irtó ciki? Mit tehetnek a tanárok, hogy felhívják a diákok figyelmét a tananyagra, hogyan vehetik rá a gyerekeket, hogy a pad alatt ne a telefonjukkal legyenek elfoglalva, hanem azzal, amit próbál elmagyarázni nekik? Mit lehet tenni, hogy a nem olvasó és szegényes szókinccsel bíró nebulókat rávegyük, hogy könyvet vegyenek a kezükbe? És még nem is említtetem mindent.
Tari Annamária szembesít minket a szomorú valósággal: hogy eltűnt az empátia a kapcsolatokból, nagyon sokan nem tudnak szabadulni az okostelefonjuktól, mert nélküle valamiről lemaradnak. Ez a függőség pedig olyan súlyossá vált, hogy még az ágyba és a WC-re is magukkal viszik a telefont!!! De vajon miről maradhatnak le? Hogy valaki kiírta, hogy Jó reggelt/napot/estét kíván és ehhez csatolt egy cuki képet? Vagy mit evett utoljára, esetleg sikerült-e megsütnie a piskótát? Tényleg csak akkor létezünk, ha állandóan online állapotban vagyunk? Ennyire nem tudunk szabadulni a munkánktól és/vagy az ismerősöktől, osztálytársaktól sem?
Az internet valóban "rátanította" a fiatalabb korosztályokat arra, hogy megosszák egymással a fésületlen és érzelmileg megdolgozatlan impulzusaikat. És ez nem különbözik attól, ahogy egy kétéves gyerek szalad oda a mamájához félpercenként, mert újabb kérdés jut eszébe, vagy épp talált valami érdekeset és meg akarja mutatni. A kommunikáció online formája tehát - sok esetben - infantilis tudattalan működésünket hívja életre.
Szomorú, hogy ott tartunk, hogy kipakoljuk az életünket a kirakatba, amit kedvünkre kiszínezhetünk valótlan adatokkal és mindezt bárki bármikor megnézheti és kommentálhat vagy kedvére csámcsoghat és irigykedhet rajta, ami még inkább növeli a szakadékot az ismerősök között és szorongást vagy elégedettséget válthat ki a másik félből.
Elvárunk egymástól dolgokat, nem törődünk azzal, hogy a másik oldalon vajon mit gondolnak, villámgyorsan vonunk le konzekvenciákat, alkotunk negatív véleményt, és teremtünk olyan érzelmi helyzetet, amiben azt érezhetjük: a probléma nem velem van. Élvezettel nézzük és keressük a hibákat, a kilókat, a boldogtalanság jegyeit azért, hogy megállapíthassuk, ő sincs jól, sőt!
Ráadásul nagyon sokan ebbe a virtuális kirakatba olyan dolgokat is kiraknak (pl. cím, telefonszám, különböző pózolós fotók), amelyekkel nagyon könnyen visszaélhetnek mások vagy zaklatáshoz vezethet, és ez előbb-utóbb visszaüthet. Eszembe is jutott az az eset, amelynek nem olyan régen egy egész internetes közösség, köztük én is részese lettem. Röviden annyit az esetről, hogy az illető azon a közösségi oldalon (ahol nem volt jellemző a visszaélés és a kamu felhasználók jelenléte, hanem egy jó csapatnak volt mondható) halálos betegnek adta ki magát és egy valós ember képével kreált magának egy barátnőt, aki segíti őt a "nehéz pillanatokban". Mindezt azért, hogy így szerezzen barátokat. Nem is értettük, miért csinálta, hiszen azon az oldalon sokan és szívesen "szóba álltunk" egymással, nem volt jellemző az észosztás vagy egymás kiközösítése, sértegetése.
Kifejezetten sokkolt, amikor a szextingről olvastam, azaz egy-egy tizenéves erotikus fényképet küld valakinek, amivel az később visszaélhet, de ez persze a küldőnek eszébe sem jut. Nem kell bemutatnom Amanda Todd esetét. Amikor ezt a fejezetet olvastam, aznap este néztem meg az Őrült, dilis szerelmet, amiben a 17 éves Jessica, aki szerelmes az apukába, akinek a gyerekeire vigyázni szokott, ezért az iskola legmenőbb csajától kér tanácsot, hogyan hívhatná fel magára egy idősebb férfi figyelmét. A leányzó azt tanácsolja neki, hogy küldjön meztelen fotókat magáról és külön elmondja, milyen arcot vágjon rajtuk. Jessica rászánja magát, elkészülnek a képek, de elteszi őket a fiókjába. Ha valaki még nem látta a filmet, nem árulok el többet, de rögtön az jutott eszembe közben, hogy ezt a részt a film készítői roppant viccesnek szánták, és a néző nem gondol bele, hogy ez nem is olyan humoros, és lehet, hogy legközelebb az ő imádott kislánya kerül ilyen helyzetbe. Vagy már el is küldte azokat a képeket.
A felsoroltak mellett számos eset kerül terítékre, és remélem, sokan kezükbe veszik a könyvet és elolvassák. Olvasás közben pedig elkezdenek gondolkodni azon, vajon tényleg Én vagyok a legfontosabb? Vegyük már észre, hogy más is a világon van, pl. a blogok világában, amikor többen is elfelejtenek válaszolni egy-egy hozzászólásra. Ha már megosztok valamit, akkor várható, hogy valaki reagál rá, és ezekre sem árt figyelni. Nem véletlenül írtam át a bejegyzés címében Descartes mondását napjainkra alkalmazva.
Narcissus ma nem a tavi tükörképében gyönyörködne, hanem az okostelefonjával a kezében lesné, hány lájkot és hány pozitív hozzászólást kapott a képéhez.
_edited.jpg "Caravaggio: Narcissus")
Ne hagyjuk, hogy az online világ elhatalmasodjon rajtunk (és ez alól egyetlen korosztály sem kivétel!), hogy az okostelefon meg a mindenféle kütyük uralkodjanak rajtunk és hogy mindent megosszunk magunkról. Álljunk meg, kapcsoljuk ki az online világot magunk körül, üljünk le, beszélgessünk, hallgassunk meg másokat és legfőképpen figyeljünk oda másokra is. Ne csak mindig magunkra.
Talán ezt a legnehezebb elfogadni az online világ működésében. Hogy minden, amit teszünk, írunk és gondolunk, fantáziálunk, ugyan egy másik térben történik, de a realitásban meglévő érzelmi kapacitásaink működtetésével.
Tari Annamária: Ki a fontos: Én vagy Én?
Klinikai pszichológiai és társadalom-lélektani szempontok az Információs Korban
376 oldal
Tericum Kiadó, 2013
3570 Ft
Caravaggio festménye
PuPilla 2014 őszén részt vett Tari Annamária a témához kapcsolódó előadásán, amelyről be is számolt.
Bejegyzések
10 hozzászólás
Ez egy nagyon jó elgondolkodtató poszt lett, és bevallom, volt hol magamra ismertem. Szerintem egyébként a könyvben leírtakkal nagyjából tisztában vannak az emberek, de ugye könnyebb nem tudomást venni róla, mint tenni ellene. A függőség frusztráló egy dolog tud lenni.
VálaszTörlésEgyébként épp most olvastam egy cikket a fiatalok elbutulásáról, és a körülöttük zajló események érdektelenségéről, hogy miért is nem érdekli őket semmi, csak a fiúkat a lányok és fordítva, meg az okostelefon, a divat... szóval nagyon jó kis cikk volt, de ezeket a problémákat is mind-mind a kommunikáció hiányára vezette vissza. Szóval sz&r helyzet van és ez csak egyre sz&r@bb lesz. (tudom bölcs gondolat ez az utolsó, de kifejező :))
Az a legszomorúbb, hogy nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek (40-es, 50-es korosztály) között is nagyon sok a függő, akiknek minden pillanatban látniuk kell, hogy az ismerőseik mit tettek ki a Fb-ra.
TörlésHol olvastad azt a cikket? Tisztelet a kivételnek, de nekem is ugyanaz a tapasztalatom, hogy csak azok számítanak, amiket Te is írtál :S. De mit várunk, ha már az ovisok is úgy kezelik az okostelefont, mint egy felnőtt? Nemrég azon döbbentem meg, hogy az egyik ismerősöm huszonéves gyerekei nem tudták, ki az a Szabó István. Bezzeg VV Akárkit meg a többit biztos, azonnal be tudták volna azonosítani.
Tényleg nagyon kifejező az utolsó gondolatod és az "okosoknak" el kellene gondolkodnia ezen.
Kíváncsi lettem a könyvre, és a bejegyzés is nagyon jól sikerült! Tényleg ilyen a világunk, bevallom sok jellemző igaz is rám - bár én ésszel rakok ki dolgokat magamról, de ettől függetlenül szeretem az online felületeteket használni. A lényeg, hogy az ember megtalálja a mértéket.
VálaszTörlésMindkettőtöknek mondom, hogy nem Rátok gondoltam írás közben, hanem a nagyon is függő ismerőseimre, akik éjjel-nappal a telefonjukon lógnak és míg fent voltam a Fb-on és bármikor benéztem, állandóan ott virított a kis zöld bogyó a nevük mellett, na meg mindent azonnal lájkoltak.
TörlésÉrdemes elolvasni, mert nekem sok újat adott és köszönöm :$.
Örülök, hogy így gondolod, hogy meg kell találni a mértéket, ésszel kell őket használni, de sokaknak a menőség fontosabb, mint az, hogy van-e értelme kitenni azt a pózolós vagy illuminált állapotban készült képet, és nem jut eszükbe, hogy később visszaüthet. Azokat meg pláne nem értem, akik mindenkit visszajelölnek csak azért, hogy még több ismerősük legyen.
Évekkel korábban én is több közösségi oldalon (iwiw, Baráti kör, MyVip) fent voltam, de elegem lett belőlük és szépen töröltem magam.
Most bort iszok és vizet prédikálok, mert ezt is online teszem, de megtaláltam a mértéket és nem itt élem az életem.
Nagyon jó ez a poszt! Rengeteg mindenen elgondolkoztam, miközben olvastam a soraidat, és olykor-olykor magamra ismertem. Nem vagyok szelfizős fajta, nem is osztok meg magamról sok mindent, de engem pl. két dolog tud kiborítani Facebookon. Az egyik, amikor a ház belsejéről tesznek fel képeket, hogy megmutassák a szupertévét, hifit, számítógépet, akármit. Aztán amikor még ki is írják, hogy most éppen nem vagyok otthon, tök üres a lakás. Vagy ami a legjobb: nyaralni megyünk, tök üres a lakás... A "gonosz" emberek nem az ismertségi körön kívül léteznek. Nagyon sokszor pont az követi el mondjuk a betörést, aki face-es ismerős volt... Ah. A másik ilyen, amikor kisgyerekről tesznek fel meztelen képet, ahogy a kádban fürdik. Meg amúgy is, amikor a gyerekről, aki még fel sem fogja, kik látják majd őt, felpakolnak ezresével képeket... És ha van egy pedofil-hajlamú ürge az ismerősök közt?
VálaszTörlésDe nem is akarom ilyen letargikus hangvételűre fogni a hozzászólásomat. A lényeg, hogy magamon is, illetve a generációmon, vagyis a 30-as, 20-as éveikben járókon is észre lehet venni, hogy csak a neten, írásos formában kommunikálunk. Pont az elmúlt hetekben mondtam, hogy már nem lehet ilyet se csinálni, hogy lecsapom a telefont... Mert csak okos telefonja van már mindenkinek. Nincsenek levelezések.
Igaza volt valakinek, aki azt mondta, hogy a társadalmunk nem fejlődik olyan gyorsan szellemileg, mint technikailag. Régen a nagymama és az unoka közt volt nehezebb a kommunikáció, de most már egy nálam tíz évvel fiatalabbal nem tudok elbeszélgetni... Nem tudom, hova fajulhat mindez, meddig mehetnek így a dolgok. Az American Horror Story 3. évadában mondta az egyik szereplő, hogy mi nem az ilyen Y generáció vagyunk, hanem az érzéketleneké. Interneten sírunk a három lábú kiskutyán, de az életben a 70 éves rákos nagyapánkat hagyjuk meghalni, mert már úgyis öreg. Csak az létezik, ami az interneten is, a valóság csak álom.
Szerintem én is el fogom olvasni ezt a könyvet, sőt, mást is tőle, mert nagyon kedvet kaptam hozzá! Köszi a posztot!
Örülök, hogy kedvet kaptál hozzá, mert nagyon elgondolkodtató és tanulságos könyv.
VálaszTörlésSzerencsére nemrég az összes közösségi oldalról letakarítottam magam, mert megvan a saját életem a saját bajaimmal és nincs szükségem ehhez a mások nyavalygásaira is olyan "hatalmas" problémákon, hogy hol bulizik éppen vagy fáj-e a feje...
Szerintem mindenki készített már magáról fotót (én is), csak - véleményem szerint - az a ciki, amikor pár naponta cserélgeti és eléggé belóg a keze a képbe...
A gyerekekről készült meztelen képekkel teljesen egyetértek. Van, aki azt hiszi, hogy mennyire menő, hogy a néhány hónapos lányát playmate-ként állítja be, a sok hülye (bocsánat, de nem tudok szalonképesebb jelzőt rájuk) meg lájkolja, hogy de cukiiii. De láttam már olyan képet is, amin a kb.: négyéves kislány az aszfalt közepén pisil és a kétéves unokatestvére (fiú) nézi... A gyerekeknél ez nem nagy dolog, de ki tudja, kik nézik meg a képet? Az jutott eszembe, hogy annak idején a családon belül osztogattak az újszülöttekről meztelen képeket, és mindig arra gondoltam, vajon azért, hogy a nagymamáék, nagynéniék stb. így elhiszik, hogy tényleg olyan nemű a gyerek, amilyen nevet kapott? Egyébként nem hinnék el, hogy Pistike valóban fiú?
Egyetértek, hogy az ismerősök közt sokkal több a rosszindulatú, de aki minden képét meg kiírását hozzáférhetővé teszi, és esetleg kára származik belőle, az meg is érdemli. Mert az internet tényleg nem felejt.
Csak néztem, amikor megtudtam, hogy a Twitteres bejegyzéseket az USA az egyik könyvtárában tárolják.
Akkor én vagyok megint az ufo, mert nincs okos telefonom, sőt, már hatodik éve ugyanazt a telefont "nyüvöm". Valóban nem tudnak már szóban kommunikálni az emberek és nagyon nagy a szakadék már a tíz évvel, de talán a kevesebbel fiatalabbak között is.
Tisztelet a kivételnek, de szellemileg nagyon sokan megrekedtek a kétévesek szintjén (akik mindent minden pillanatban közzétesznek magukról), és csak online ismerik az empátiát. Vagy csak azért lájkolják a háromlábú kutyás képet, hogy ők se maradjanak le, ha már Mariska meg Juliska előtte megtette. Mintha csak az óvodában lennénk, csak ezek a "gyerekek" már túlkorosak és méretesebbek.
Hú, remek poszt lett, és élvezet volt a hozzászólásokat is olvasni, elsőre az jutott csak eszembe zusammen, hogy egyetértek veletek, de nagyon, mindennel.
VálaszTörlésAz előadásos posztba belinkelhetem ezt a posztodat? Érdemes lenne ezekről a kérdésekről mindenkinek elgondolkodnia, mert bár igaz, hogy ha odafigyelsz mit osztasz meg, akkor azért nem lesz nagy baj, de az ördög sosem alszik! A nálam folytatott beszélgetésbe is épp bele akartam írni, hogy engem is kiakaszt a sok lakás és egyéb érték fotó, aztán a nagy csinadratta hogy mikor nem vagyok otthon. Vannak akik alapvető biztonsági beállításokkal sincsenek tisztában, és ráadásul ehhez még nyilvános az egész profiljuk is, minden.
Én már a nevemet se úgy rakom ki, ahogy valóban hívnak, ne találjon engem meg senki emberfia...
A gyerekek meztelen képeit alapból utálom, mert semmi joga szerintem a szülőnek meztelenül mutogatni a gyereket, akkor is ha egy öntudatlan karalábé még a gyerek... Az ilyen jellegű visszaélésekre (pedofília) még nem is gondoltam, de tényleg, még ez is benne van a pakliban ebben a beteg világban. Na és igen, a szomszédról derül ki mindig hogy ő volt a pszichopata sorozatgyilkos, szóval tényleg sose lehet tudni...
Az internet nem felejt elhangzott TA előadásán is többször, de mégis meglep néha, hogy mennyire nem... A Twitteresről nem is tudtam. Lassan azt hiszem üdvös lesz csak Pupillaként jelen lennem az online-ban :D
Gondolatébresztő volt a poszt, és el szeretném olvasni most már a könyvet is, ez biztos. Köszi, hogy írtál róla!
Köszönöm :$, persze, vegye, vigye és én is mindjárt belinkelem a Tied ;).
TörlésSzerintem alapvetően az a gond az emberekkel (TISZTELET A KIVÉTELNEK!!!), hogy bele sem gondolnak, mennyi mindent kipakolnak magukról, és hiába a kirakat, hogy hadd irigykedjen a szomszéd meg a piripócsi XY, hogy milyen jól élünk, miközben nem. Ráadásul, amit Te is írtál, hogy sokan nincsenek tisztában a biztonsági beállításokkal, így bárki bármilyen adatukat, fényképüket elviheti.
Jól teszed, én a "rendes nevemmel" voltam fent, de besokalltam, amikor az utcán egyébként meg sem ismerős egyének elkezdtek bejelölgetni...
A Twitteres dolgot a Ridikülben hallottam és meg is örültem, hogy legalább oda még nem regisztráltam, de ezután nem is fogok :D.
Csak ajánlani tudom a könyvet, mert bár vannak benne ismétlések (de ez arra jó, hogy nem felejted el, amit x oldallal korábban olvastál), ám igencsak elgondolkodtatja az embert.
:) Köszi! Adok-veszek linket :D :D haha
TörlésEz pontosan így van, semmi előregondolás, diszkrécióra való igény, megfontoltság nincsen néha ezek mögött a felrakott képek-posztok mögött, csak az én én én, a mutogatás, a nézzétek, meg az unatkozom :/
Ó, a Ridikül egy nagyon jó műsor! Ezt mondjuk pont nem láthattam, amikor erről volt szó, de nagyon érdekes, és elgondolkodtató. Az információs technológia egyébként is olyan módon és ütemben fejlődik, hogy az összes múltbéli digitális lenyomatunk követhető lesz :/
Nekem van Twitterem, de csak Pupillaként, és tulajdonképpen csak a bejegyzéseim linkjét tologatom fel mindig.
Köszi, tényleg el fogom olvasni, nagyon érdekel. :) Ismétlés a tudás anyja :D
Szívesen és én is :).
TörlésSzerintem az vezérli őket, így állandóan a figyelem középpontjában lehetnek és akár az egész világéban. Tari Annamária is azt írja, hogy az interneten bárki lehet sztár. Ez így is van, csak ez nem igazi sztárság, mert ahhoz - szerintem - le is kellene tenni valamit az asztalra és nem csak az új körmünket, ruhánkat, autónkat stb. kellene mutogatni.
Az unatkozósoktól mindig is égnek állt a hajam. Fogjon meg egy könyvet és olvasson! Ennyi.
Ez az adás télen volt valamikor. Nem mindig nézem, már csak azokat az adásokat, amik jobban érdekelnek.
Már most nagyon sok mindenünk visszanézhető és erre a többség nem is gondol. Elég, ha csak belegondolok a kezdeti irományaimba...
Akkor nem kell félned az USA-tól, mert semmi fenyegetőt nem raksz fel a Twitterre.
Szívesen ;). Azért jegyeztem meg, mert egy másik véleményben az illető sérelmezte az ismétléseket, hogy ugyanezeket mondta el TA az előadáson is, csak arra nem gondolt, hogy rajta kívül még több mint 9 millió ember él ebben az országban, akik nem biztos, hogy eljutnak egy-egy előadásra, és szerintem külföldön is érdekelhet egynéhány emberkét.