" A szajhák Velázqueze "

Henri de Toulouse–Lautrec ugyanolyan kisfiú volt, mint bármely másik: édesanyja szeme fénye, édesapja titkos büszkesége, aki abban reménykedett, hogy fia is továbbviszi a grófi címet, megtanítja vadászni és lovagolni és ugyanolyan sikere lesz a nőknél, mint neki. A kis Henri imádott rajzolni, már a regény felütéseként is az édesanyja sokadik portréján „dolgozik”, aki az iskoláról mesél neki, ahol Riri (ahogy édesanyja becézte) rövidesen megkezdi tanulmányait.

Hirtelen odafordult az anyjához. – Mama – szólalt meg félénken -, festő szeretnék lenni.
- Festő! – jajdult fel meghökkenten Adèle.
A szónak rossz íze volt. Néhány tiszteletre méltó akadémikus kivételével a festők borzas hajú, erkölcstelen bohémek voltak, akik mind erősen kifogásolható, ocsmány életet éltek a Montmartre padlásszobáiban, abszintot ittak és meztelen nőket festettek. A társadalom legkülsőbb peremén volt a helyük, mint a színészeknek, íróknak, muzsikusoknak. Egy tehetséges polgárfiú nyugodtan választhatta volna a művészpályát, de nem egy olyan fiatalember, akinek rangja és vagyona volt. Semmi esetre sem egy Toulouse-Lautrec…
- Festő! – ismételte. – De Henri…
- Tudom, mit akar mondani – szakította félbe Henri, sejtve az ellenvetéseit. – De nincs sok választásom. Mit tehetnék, mama, őszintén, mi egyebet tehetnék? Másrészt, mindig szerettem rajzolni.

Az iskolában barátra talál, minden ugyanolyan, mint a többi kisgyerek életében, de egy nap minden megváltozik. Henri lába eltörik, és csak nehezen akar gyógyulni. Hamarosan pedig kettős lábtöréssel nyomja az ágyat és kénytelen az iskolából is kimaradni. Egyetlen vigasza a rajzolás. A büszke apa döbbenten áll a történtek előtt. Mi lesz így a Toulouse–Lautrec névvel?

Henri lába bár meggyógyul, de a növekedésben megáll és tinédzserként groteszk törpének hat. Apja, aki nem tud belenyugodni a történtekbe, elfordul fiától. 

Később műtermet bérel a Montmartre-on, és 1889-ben, amikor a Moulin Rouge megnyitja a kapuit, az ő megbotránkoztató plakátjának köszönhetően, remek reklámot biztosít a mulatónak, ahol ő is törzsvendég lesz. Mert Henri fájdalmakkal küszködik: mind fizikailag, mind lelkileg. A lábait kínzó fájdalmak egész életében végigkísérik és külseje miatt a nőknél sem arat osztatlan sikert. Persze, a pénz mindenkit megszépít, de nem árulok el nagy titkot azzal, hogy egy ilyen szerelem nem örökre szól. Így Toulouse-Lautrec két dologban lel vigaszt: az alkoholban és a művészetben. Utóbbiban nemcsak a festészetben bontakoztatja ki tehetségét, hanem az egyik legnehezebb területen: litográfiákat is készít.

Henrit csak a szajhák Velázquezeként kezdik emlegetni: életét köztük éli, őket festi, velük osztja meg mindennapjait, ők, azok, akik emberszámba veszik és kegyeiket sem tagadják meg tőle.

Toulouse–Lautrec szívfacsaró története, a korabeli bohémélet és Párizs elevenedik meg a lapokon: Egy boldog gyerekkor és egy, a betegség által kettétört élet bontakozik ki előttünk, tele szenvedéssel és szenvedéllyel, művészettel, örömmel és könnyekkel, megvetéssel, barátokkal, egy szerető édesanyával, aki mindvégig kitart imádott gyermeke mellett, kurtizánokkal és füstös-alkoholos mulatókkal.

Ez a Moulin Rouge. Bár a nagysikerű film a regény alapján készült (legalábbis a fülszöveg szerint), ne úgy vegyük a kezünkbe a regényt, hogy a jól ismert jelenetek elevenednek meg majd előttünk, mert csalódni fogunk. Nincs itt sem Satine, sem Christian, csak egy sokat szenvedett, ám rendkívül tehetséges ember, aki keményen megdolgozott azért, hogy egyszer az ő neve is bekerüljön a francia művészet nagyjai közé. De akkor már késő volt.

Tíz évvel vagy fiatalabb nálam és még nem mondtad el minden mondanivalódat. Rögzítsd vászonra, mert talán soha senki nem akad, ha te nem mondod el. És ne hagyd, hogy egy nő meggátoljon ebben.
- (…) Azt is tudják, hogy sokszor heteket töltesz a bordélyában. Mindenki erről beszél.
- Igazán? Hát csak beszéljenek, ha jól esik. Nem tudod, hogy a társalgás sava-borsa a pletyka és a legtöbb embernek nem lenne semmi mondanivalója, ha nem jártathatná a száját a hátad mögött? Miért bánod, ha én nem bánom? Nagyon jól tudod, Maurice, hogy ha nem volna a Fehér Virág, már régen nem is élnék. Isten tudja, az az egyetlen hely, ahol megpihenek, ahol békében hagynak, ahol nyugodtan dolgozhatom. Rendben van, néha heteket töltök egy bordélyházban. Kinek mi köze hozzá? Kinek ártok vele? Berthe, régi barátnőm a Papagájból, a helyettes vezetője. Mialatt festek, a lányok bejönnek a szobámba, a koszt pedig kitűnő. Nem is képzeled, mi mindent lát az ember, ha bent él egy bordélyházban!
- Azt hiszem, el tudom képzelni – vigyorgott Maurice.
- Nem, nem tudod! És ne légy mocskos lelkű, mint a többi képmutató. A témákra gondoltam, a pózokra, a kifejezésekre – csupa olyan dologra, amit még soha senki le nem festett.
- Tudod, minek nevezett téged az egyik kritikus? A szajhák Velázquezének.
- Nem tudtam, de bóknak veszem. Nézd, Maurice, egy percig felejtsd el, hogy puritán és keresztény vagy, és vedd elő a jobbik eszedet. Erkölcsileg, ugye nincs semmi különbség abban, hogy egy aktot műteremben festenek-e, vagy bordélyban? Művészi szempontból azonban óriási a különbség. Hogyan értessem ezt meg veled? A különbség ugyanaz, mint ha a párduc a dzsungelben, vagy az állatkitömő műhelyében van.