Ha a megjelenésekor nem figyeltem volna fel erre a sorozatra (aminek tudomásom szerint azóta sincs neve), biztosan elsiklottam volna egy ilyen című regény felett. Azt gondoltam volna, hogy a szokásos ömlengések egyike, melyek a könyvesboltok Romantikus feliratú polcain sorakoznak. Valljuk be, azért a cím kissé riasztó lehet, főleg a férfiolvasók számára.



Santiago San Roman és az orvosi egyetemre készülő Montse Cambra 1974-ben találkozott a nyári szünetben, és szinte minden idejüket együtt töltötték. Azonban az élet közbeszólt: megérkezett Santiago katonai behívója és más is történt, ami elválasztotta őket.

Több mint húsz év múlva Montse egy fényképen megpillantja egykori szerelmét, és úgy dönt, nekivág a sivatagnak, hogy kiderítse, mi történt Santiagóval.

 Amikor az idei év évfordulósait gyűjtögettem és megláttam, hogy Csehov is köztük van, elterveztem, hogy megemlékezem a jeles eseményről, ám rögtön eszembe is jutott, hogy annak idején a Sirály nagyon padlóra küldött. Úgyhogy majdnem elnapoltam, de még időben meggondoltam magam, és így esett a választásom a Három nővérre.

Olga, Irina, Mása. Három nővér, aki egy kis orosz városban él bátyjukkal. Május 5-én, Irina névnapja egyben apjuk halálának első évfordulója is. Az apa katona volt, míg élt, nagy volt a sürgés-forgás a házban, de ma már csendesebb napok köszöntöttek be. Ráadásul a család tizenegy éve Moszkvát is elhagyta.
Olga a gimnáziumban tanít sógorával, Mása férjével, Irina, a legkisebb lány testvéreivel együtt várja a napot, amikor újra Moszkvába mennek, mert itt nem jó. Irina dolgozni akar, de erre itt nincs lehetősége. Hiába beszélnek három nyelven, a kis városban semmi hasznát nem veszik. Bátyjuk, Andrej hamarosan megnősül, de a szíve őt is Moszkvába húzza.

ANDREJ      Ül az ember Moszkvában, a vendéglő nagytermében, senkit sem ismer, és őt sem ismerik, és mégsem érzi magát idegennek... Itt meg mindenkit ismer, mindenki ismerős, és mégis idegen, idegen... Idegen és magányos.

 A ház azonban mégsem mondható üresnek, hiszen a katonák ma is rendszeres látogatók és a mai napon érkezik meg az új alezredes, Versinyin is.

Látszólag nem történik semmi, ám a négy felvonás alatt eltelik öt év és a szereplők élete is megváltozik. És bizonyos dolgok mégsem. Andrej feleségül veszi Natasát, gyerekeik születnek, a katonák továbbra is visszatérő vendégek és Irina munkát vállal a városkában, de szíve továbbra is Moszkvába húzza, ahol minden más lenne.

MÁSA      Azt hiszem, az embernek hívőnek kell lennie, vagy keresnie kell az igazságot, különben az élet sivár, sivár... Élni, és nem tudni, miért repülnek a darvak, miért születnek a gyerekek, mire vannak a csillagok az égen... Vagy tudja az ember, miért él, vagy pedig minden hiábavaló ostobaság.

 

A mély gyönyörtől szédülök még,
Ragad a lázas képzelet.
Melletted űlök, czifra párok
Fel és alá keringenek.

A zene szól, de hangosabban
Dobog, majd megszakad szivem.
Szeretnék sírni, mint a gyermek,
A boldogságtul, azt hiszem.

Egy valczer édes áriáját
Lágyan merengve hallgatom;
De édesebb minden zenénél
A mosoly édes ajkadon.

S ha szólsz, óh, mennyei hatalmak!
Eszemet bontja meg e szó.
Én nem tudom, szférák zenéje
Lehet-e ilyen megható?

Honnan jövél? hol van hazád?... tán
A mennyből szálltál ide le?...
Ah, ép' most kér föl egy fajankó!
S keringesz fel s alá vele.



Eredetileg nem ezt a verset választottam mára, de pénteken egy Kedves Kereső éppen ezt keresve talált ide. Sajnos ezt a verset akkor nem találta, de ezúton szeretném megköszönni, hogy felhívta rá a figyelmemet.
Verset ajánlani továbbra is lehet, bár már nincs nyitva a korábbi Google-dokumentum, de erre (is) való a bejegyzés alján a Megjegyzés küldése, úgyhogy senki se fogja vissza magát.
Reviczky Gyula áprilisban évfordulós lesz, így akkor is biztosan hozok tőle verset.


Források:
vers
kép

Inkább ne firtassuk, mióta illett volna megismerkednem Fekete István egyik legismertebb és legnépszerűbb művével, de ahogyan már korábban is említettem, annak idején senki sem kérte számon rajtam, így eddig - sajnos - kimaradt. Ill. emlékszem, hogy általános iskolásként elkezdtem, de félretettem. A sorozatból is láttam részleteket, de akkor az sem kötött le. A Miért?-re azonban nem tudnék válaszolni.

Így kapóra jött Fekete István születésének 115. évfordulója (1900. január 25-én született), ezért megfogadtam magamnak, hogy a jeles napig elolvasom.
Azt gondoltam, ezzel nem is lesz gond, hiszen a Karácsony éjjelt is nagyon szerettem. Ám amikor lassan haladtam vele, azt éreztem, mintha Matula hozzám is szólna: "Ne siessen!", én pedig szót fogadtam, bár az utolsó száz oldalt tegnap olvastam el - ám igen nagy lelkesedéssel.

A cselekmény talán mindenki által ismert, de azért egy kis ismétlés nem árt:
Ladó Gyula Lajos - becenevén Tutajos - hetedik osztályos pesti fiú, akit mérnök szülei a széltől is óvnak és a gyereknevelés kb. annyit jelent számukra, hogy azon vitatkoznak, szemük fénye melyikük hivatását választja majd, ha felnő. Így a gyereknevelés egyéb feladatai a fiú velük élő nagynénjére, Piri mamára hárulnak, aki előszeretettel tesz eleget anyai kötelességének és babusgatja Gyulát.

Már csak néhány nap van hátra a várva várt nyári szünetig, ám ha Tutajos bizonyítványában csak egy rossz jegy is felbukkan, akkor oda a vidéki nyaralás nagybátyjánál, István bácsinál, és erre sajnos minden esély megvan, hiszen Kengyel, a rettegett számtantanár még utoljára is meggyötri az órán inkább álmodozó ifjoncot.

De talán mégsem olyan kegyetlen ez a Kengyel, akinek szép és kedves menyasszonya van, és már semmi sem állhat a nyaralás útjába. Ráadásul Tutajosunk legjobb barátja, Bütyök - becsületes nevén Pondoray Béla - is a későbbiekben csatlakozhat hozzá.
Így hát Tutajos István bácsival útnak indul, hogy Nancsi néni féltő gondoskodását (István bácsi házvezetőnője) a nomád életmódra cserélje. A vízpartra, egy nádkunyhóra és Matula bácsi és kutyája, Csikasz társaságára. Bár Tutajosunk alaposan felszerelkezett, rá kell jönnie, hogy a természetben nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogyan azt az ember szeretné.

A parti nádas nem mozdult, az egyik nyárfán varjú károgott, és Gyula szíve telt lett a csodálatos táj ősi szépségével.
- Nem vagy álmos?
- Dehogy... csak nézek. Ezt szeretem én...
István fél karját áttette a gyerek vállán.
- Ebben nem is csalódsz, elhiheted. Nem beszél, hát nem is hazudik; nem ígér és mégis odaadja mindenét; nem szól, és mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.

 Bár az elején lassan haladtam, de talán éppen erre a tempóra volt szükségem, hogy még inkább odafigyelhessek a regényre és Tutajossal együtt fedezhessem fel a berek élővilágát. Gyulához hasonlóan én is mindig vártam a kis szárcsák felbukkanását, a különböző madarakat és azt, ma mi akad a horogra.

Jót mosolyogtam, amikor Matula bácsi és Gyula, később Bütyökkel kiegészülve szalonnát, házikenyeret és zöldpaprikát eszik, majd rétest - mindezt vacsorára. Manapság a dietetikusok és a gasztroenterológusok már biztosan szóba hoznák a koleszterinszintre és a derékbőségre gyakorolt káros hatásukat, ám ott, a berekben és abban az időben a kutyát sem érdekelte, hiszen Csikasz is annyira szereti a finom falatokat, mint kétlábú barátai, akiknek nagy szükségük is volt a bőséges ételadagra.

Miért érdemes kisiskolásként, nagyiskolásként vagy akár felnőttként elolvasni a Tüskevárt? Mert minden egyes lapon érezzük Fekete István természetszeretetét, ami ránk is átragad. És egy olyan világ részesei lehetünk, ahol nincs szükség órára, ahol a természet az úr és észrevétlenül - hála Matula bácsinak - sokat tanulunk róla. Nem is szólva a két városbéli puhány (mondaná a nagy ho-ho-ho horgász) kikupálódásáról: talán még Matula bácsi sem sejtette, hogy a két fiút ennyire megszereti.

- Gergő bácsi, ez nagyon jó!
- Mondtam, ugye? Majd megetetjük ezt a Bélát is.
- Bütyököt?
- Azt. A bélát.
- Mi csak Bütyöknek hívjuk.
- Tudom, de nekem nem az.
- Nagyon jó gyerek, meglátja, Gergő bácsi.
- Elhiszem, de... - és Matula csak egy mozdulattal jelezte, hogy a bereknek is megvan a maga tartózkodó illemszabálya. Itt nincs erőltetett komázás, se le, se fel, itt nem esnek egymás nyakába az emberek még temetésen sem, nem gázolják át a barátkozás érzékeny bozótját az első napon, nem közelednek egymáshoz hangos csörtetéssel, nem rohannak le senkit, de nem is lehet őket lerohanni. Itt mindennek, minden valóságnak neve van, értelme, jelentősége és ideje; itt nem becéznek és rövidítenek le semmit, és ha valaki a szilfából szilcsit, a szárcsából szárcsikát és kunyhóból kuncsit csinálna, Matula jól megnézné és sajnálná.
- Szögény, hogyan beszél...
És Tutajos ki nem mondott tétova gondolatainak legmélyén megérezte, hogy ha egy reggel Matula azzal keltené, hogy:
- Gyuszkó, ébredjen, mert felkelt a napcsi... - hát ijedten nézne rá, hogy megbolondult-e, s közben kicsit utálkozna is. De nem, ez nem lehetséges!

Nem tudom, manapság vannak-e még Matula bácsik, de a mai ifjúságnak sem ártana - mindegy, hogy városban vagy faluban lakik -, ha csak néhány hetet eltöltenének vele. Egy olyan helyen, ahol nincs wi-fi, se Facebook, nincs szükség órára, nemhogy okostelefonra! Biztosan más szemmel néznének utána a környezetükre, de már az is nagy előrelépés lenne, ha ezt a csodálatos leírásokban és izgalmas kalandokban bővelkedő regényt teljes terjedelmében elolvasnák és nem csak rövidítve. Igen, nevelő célzattal íródott, de ki ne kapna kedvet egy kis horgászáshoz vagy hogy utánanézzen a berekben felbukkanó állatoknak?

A regény folytatása a Téli berek, amelyre nagyon kíváncsi lettem és biztosan sorra kerítem.
A már említett sorozat 1966-ban készült és nyolcrészes (nemrég az M3 tűzte műsorra), míg 2011-ben készült egy modernizált filmváltozata, amiről csak negatív véleményeket olvastam és már az előzetese sem tetszett, így nem valószínű, hogy valamikor is megnéznem.

Ha valaki mégis lusta olvasni, akkor hallgassa meg hangoskönyvben (MP3 CD, 610 perc, Móra Kiadó), amit Széles Tamás olvas fel zseniálisan.

Fekete István: Tüskevár
289 oldal
Móra Kiadó, 2004
Legutóbb 2012-ben jelent meg a hangoskönyvvel azonos borítóval.

Egyértelmű volt, hogy a megjelenése után rögtön el kell olvasnom Tóth Krisztina új kötetét, mely első kötetének megjelenése után huszonöt évvel látott napvilágot és a jeles esemény alkalmából huszonöt novella kapott benne helyet. Októberben egyéb okok miatt félretettem, de most újra lelkesen vetettem bele magam.

A kötet öt fejezetre oszlik, melyek öt-öt novellát tartalmaznak. A történetek szereplői ugyanolyan hétköznapi emberek, mint bármelyikünk. Van köztük kisgyerekes tolmács, orvoslátogató, egyetemi tanár, francia diákok, akik életükben először járnak Budapesten, román vendégmunkások, szeretők, egykori és mai házaspárok, akiknek megromlott a kapcsolatuk.

 Az egyikük évek múlva szeretne szeretne végre szót váltani iskoláskori szerelmével, amihez remek alkalmat kínál a munkája. De vajon sikerül-e végre beszélnie az egykori néptáncossal?

Akármiről, de beszélnünk kell, mert muszáj hallanom a hangját ahhoz, hogy megtaláljam a saját hangomat. Régen az iskolában volt olyan feladat, hogy saját szavainkkal kellett elmondanunk egy történetet. Ez nagyon megmaradt bennem, a saját szavak. Most már egyébként abban sem vagyok biztos, hogy van saját történetem, hogy nem azt élem-e még mindig, ami akkor elkezdődött.

Milyen tapasztalattal tér haza Budapestről két fiatal francia fiú? Vajon tényleg olyan az eddig csak hallomásból ismert magyar főváros, amilyennek elképzelték?

Mi történik, ha egy nyári napon a telefonfülke előtt várakozó és a szeretőjét hívó nő a másik szeretőjébe botlik?

Mit tehet az az asszony, aki rádöbben, hogy a férje megcsalta? És egy másik asszony vajon kisegíti a kellemetlen helyzetbe került ex férjét?

Mi történik, ha az ott lakó nő a háza előtt a földbe fejjel lefelé lógó cipőtalpakat lát, neki pedig olykor leesik a feje? Vajon feltűnik ez a környezetének, vagy tudomást sem vesznek róla?


A novellák olykor groteszk, gúnyos hangvételűek (főleg, melyeket a külső narrátor beszél el), de egy közös bennük: leginkább elszomorítóak, komorak ezek az írások. De éppen ezért érdemes őket elolvasni, mert szembesítenek bennünket az élettel: mert az emberek nagy része nem úgy él, mint a napi sorozatok és a reklámok szereplői. Sajnos vannak elhagyatott idős emberek, ostoba apák, akik a gyerekük érzékenységét látva rögtön arra gondolnak, hogy a gyerek biztosan meleg, pedig csak tud örülni a kutyájának, lecsúszott hírességek, akik kínos helyzetéből más hasznot akar húzni és még sorolhatnám.

Többen is a novellák sötét hangulatát rótták fel. De Emberek, ébresztő! Látni is kellene, nem csak nézni! A novellák olvasása közben esetleg eszünkbe jut, hogy szegény, de rossz már neki, hogy megcsalja a férje, elhagyták, nem tud aludni, elfordulnak tőle, mert rákos vagy éppen kinevetik valami miatt. De mi van, ha holnap vagy később mi kerülünk abba a helyzetbe? Ismerős az empátia? Igen? Akkor miért csak elméletben az, és miért nem a mindennapokban?

Huszonöt novella, huszonöt sors. Utazás az időben és életekben. Fáj, hogy szembesítsen a valósággal, napjainkkal, korunkkal. Ne féljünk megismerni ezt a huszonöt kiragadott pillanatot, gondolkodjunk el egy-egy novella után, és ne csak az jusson eszünkbe, hogy "de jó, hogy én nem így élek". Mert ki tudja, mit hoz a holnap. Ne legyünk hát közönyösek.


Tóth Krisztina: Pillanatragasztó
228 oldal
Magvető Kiadó, 2014
2990 Ft
A címadó novella
Tóth Krisztina honlapja

Ezért jó verseket olvasni: 


lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas, aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát
lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét
lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel
lassan meghal az, aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit
lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,
élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!
Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!

Nyugodtan kijelenthetem, hogy jól döntöttem, amikor Anna Gavaldát beválogattam az idei várólistát csökkentő szerzők közé. Tudtam, kicsi az esélye, hogy mellényúljak, és ha mégis így alakul, nem egy több száz oldalas könyvvel toltam ki magammal. Így hát kíváncsian vártam, milyen is lesz ez a Kis kirucannás a testvérekkel.

Narrátorunk - akiről elöljáróban csak annyit tudunk meg, hogy fiatal nő, - egy vidéki esküvőre hivatalos, ahová a bátyja viszi el autóval, ám sógornőjének ez nincs ínyére. Mert Carine (a sógornő) az a fajta, aki a kákán is csomót keres. Gyógyszerész, így előszeretettel tart kiselődást mindenféle kórokozókról, könnyen kihozható a sodrából, ha valaki olcsóbban szerez be egy márkás krémet, mint ő, és ezt csak tetézi, hogy még a férje is ingyen fuvarozza a sógornőjét.
Képzelhetjük, micsoda utazás elé nézünk!

Engem nagyon zavar ez a történet a higikendővel.
Hogy valaki úgy néz egy másik emberre, mint egy mikrobákkal tömött zsákra. Kézfogáskor mindig a másik körmét vizsgálgatja. Mindig gyanakszik. Mindig a sála mögé bújik. Mindig szekálja a gyerekeit.
(...)
Mindig kezet mos. Mindig szájat mos. Mindig úgy pisil, hogy tíz centivel az ülőke fölött egyensúlyozik, és úgy ad puszit, hogy a szája véletlenül se érjen a másik arcához. Mindig a gyerekeik füle alapján ítéli meg az anyukákat. Mindig, mindenki fölött ítélkezik.

Fokozatosan ismerjük meg a szereplőket, a jelenük és a múltjuk felváltva bontakozik ki előttünk. A testvérek négyen vannak: Simon (a sofőr) a legidősebb, őt követi Lola, majd Garance és Vincent. A két idősebb testvért születésük óta szoros, eltéphetetlen szál fűzi össze, pedig teljesen eltérő a személyiségük. Simon a tipikus jófiú, higgadt, nyugodt, míg Lola és húga szókimondó. Lola és Simon az, akikre a "kicsik", főleg Garance mindig felnézett. De mi történik, ha az ő életük sem úgy alakul, ahogy tervezték?

Miért vagyunk mind a négyen ilyenek? Miért vannak ránk ilyen hatással azok, akik hangosabban kiabálnak, mint a többi ember? Miért vagyunk olyan fegyvertelenek az agresszív alakokkal szemben?
Mi velünk a baj? Hol ér véget a jólneveltség, és hol kezdődik az erkölcsi teszetoszaság?

Sok évvel  ezelőtt bukkantam Mohás Lívia könyvére a Magyar Könyvklub katalógusában. Meg is rendeltem, el is kezdtem olvasni, de unalmasnak találtam. Hogy miért? Fogalmam sincs. Talán úgy éreztem, nem hozzám szól, nem tartozom a könyv célcsoportjába.

Azóta eltelt jópár év, a könyv pedig szépen várakozott a polcomon. És egyszer csak eszembe jutott. Elolvastam a fülszövegét és már ott motoszkált bennem a kisördög, hogy ez egy nekem való könyv lesz. Le is vettem, és mintha elsöpörték volna a korábbi unalmamat, mert már az első oldalait érdeklődéssel olvastam.

Mert ki ne szeretne sikeres lenni? Ugye nincs ilyen ember a világon? Csakhogy a siker mindenkinek mást jelent: van, akinek pénzt, hírnevet, ismertséget, népszerűséget, hatalmat, de van, aki ennél jóval kevesebbel is beéri. Jól tudja ezt Mohás Lívia is, aki gyakorlati példákkal indít: rögtön egy irodalmival, de nem feledkezik meg a középkori Névtelenekről sem, akikről csupán annyit tudunk, hogy egy-egy kódexet másoltak le. Pedig ez is micsoda siker, ám a nevük évszázadok homályába merült. Talán nem véletlenül, hiszen ők nem vágytak népszerűségre, csak tették a dolgukat, nem akartak sztárok lenni, ahogy napjainkban nagyon sokan.
De tényleg az a sikeres, akinek pénze van, ismerik a nevét, a lába előtt hever a világ? Nem, a siker nagyon sok minden lehet.

Ám ahhoz, hogy sikeresek legyünk, önmagunkat is (jobban) meg kell ismernünk. Tisztáznunk kell az értelmi képességeinket (ki számít okosnak, műveltnek, intelligensnek), el kell gondolkodni a céljainkon, a kudarcainkon és tanulnunk kell belőlük.

Ha kedved tartja, alhatnál tovább.
Vagy kelhetsz is. Ez mindegy voltaképp.
A tél már itt van, s lassan teljesedve
betölti léte minden szegletét.

Túlfűtött reggel, mint Szicíliában -
a fény színébe mártott tengerek.
De szádhoz érve más íz sója lep meg:
kiszárít, s közben át se fűszerez.

Eszedbe juthat Párizs, Róma is,
amit nagyon szeretsz, egy régi ház -
az évszakot, mert múlni úgyse tudna,
saját jegébe így olvasztanád.
Aztán az erkély; szinte meztelen
a fagy, ahogy álmos bőrödhöz ér.
Azt hinnéd, most másodszor is felébreszt,
pedig csak érti, álma hogy legyél.

Közben gondolsz ezt-azt az őszről is -
olyasmit, mintha nem múlt volna el.
Mesét kreálsz a szörnyű Zúzmadárról,
s rájössz, miért nem tudsz még félni sem.

A teljes tél már nem borzongató;
áttetszve, nélkülözve birtokol.
A teljes télbe újabb tél vegyül,
s te benne élsz, de mint ki nincs sehol.




Vers
Kép

   Valójában nem először, mert a filmet már sokszor láttam, előtte pedig a hangoskönyvet is számtalanszor meghallgattam, ám az írott változatot csak most olvastam el. Természetesen még mindig a vidám évkezdés jegyében esett a választásom Bridgetre.


   De kinek is kell bemutatni Bridgetet? Egy harmincas, önálló keresettel és lakással bíró hajadont, akit ismerősei azzal szekálnak: mikor megy már férjhez? hogy áll a szerelmi élettel?, ill. a biológiai óra ketyegését emlegetik előszeretettel, és ezek miatt is megingott az önbecsülése, tele van kétellyel.

(...) Mindennek a tetejébe már csak két hét a születésnapig, amikor szembe kell néznem a ténnyel, hogy megint eltelt egy egész év, mely idő alatt rajtam kívül mindenki átment Pöffeszkedő Családosba, potyogtatja a gyerekeket, jobbra, balra, középre, százezerszámra keresi a fontokat, attakírozza a társadalom legkrémesebb krémjét, míg én kormánylapát és fiú nélkül hányódom diszfunkcionális viszonyok és szakmai pangás közepette.


  Az új esztendő első napján Bridget naplóírásba kezd, hogy egy teljes éven át követhessük nyomon, hogyan reagál a fentiekre, milyen célokat tűzött ki maga elé, sikerül-e őket teljesítenie és milyen is egy nagyvárosi szingli élete a barátaival, akikre mindig számíthat.


   De nem feledkezhetem meg Bridget anyjáról sem, aki ma már máshogy látja addigi életét és újat kezd az autóstáskával mászkáló Julio oldalán mint tévés felvezető és nem érdekli a férje és lánya véleménye. Aztán itt van még az elbűvölő Daniel Cleaver, aki talán nem is olyan kedves, mint ahogy Bridget már ezerszer  elképzelte. Vagy mégis?
   No, és Mark Darcy! Az elvált, gazdag és sikeres sztárügyvéd, aki rombuszmintás szvetterben és poszméhes zokniban pompázik a currys pulyka-imbiszen, ahol Bridget anyja és Una Alconbury igyekszik őket összeboronálni. A másik kedvencem Richard Finch, Bridget új főnöke, aki mindig mindenfélében gondolkodik és igencsak körülményesen adja elő az elvárásait, ám dicsérni is tud:

- Te, drágám - mondta Richard az egyik mellemnek -, te egy abszolút kibaszott lángelme vagy.
Mindig reméltem, hogy előbb-utóbb kiderül a zsenialitásom, de azt sose hittem, hogy meg is fog történni velem - vagy a bal mellemmel.

  Azt figyeltem meg, hogy az emberek vagy szeretik Bridgetet, a regényt, a filmet és az egész kultuszát, vagy egyszerűen legyintenek rá. Utóbbiakat bevallom, nem értem. Nyilván nem szeretheti mindenki ugyanazt, de sokan bármennyire forgatják is a szemüket a Bridget Jones név hallatán, ha a kezükbe vennék a regényt, valószínűleg meglepetés érné őket. Mert a legtöbb emberben - akár nő, akár férfi -, ott rejtőzik egy Bridget Jones. Hiszen sokan jár(t)unk az ő cipőjében! Gondolkodjunk csak egy kicsit! Lehet, hogy mi is fogyókúráztunk, nem boldogultunk a technika vívmányaival, a magánéletünket firtatták olyanok, akiknek egyébként semmi közük hozzá, egzecíroztak a munkahelyünkön, ahol éppen csak toporgunk, mert látjuk, hogy itt nem fogunk tudni előrébb lépni. És nemcsak a ranglétrára gondolok, hanem egyszerűen megakadtunk és ideje lenne belátni, hogy változtatnunk kell. Vagy éppen azt éreztük, hogy nem vagyunk jók semmire, nem értünk semmihez, a bányászbéka feneke alá süllyedt az önbecsülésünk. Ugye ismerős helyzetek? Ezért ne legyintsen senki Bridgetre, mert lehet, hogy éppen magunkra ismerünk benne, csak magunknak sem akarjuk bevallani. Éppen ezért szeretem ezt a könyvet, mert miközben remekül szórakozom, míg olvasom vagy hallgatom, észrevétlenül engem is elgondolkodtat, és tudjuk, hogy Bridget rengeteget csetlik-botlik, de aztán csak jóra fordulnak a dolgai. Úgyhogy van még remény.

  Tudtam, hogy a hangoskönyvből sokat kihagytak, ám hogy ennyit! Erre nem is térnék ki, azonban a könyv kötése annál nagyobb meglepetéseket tartogatott: vígan olvastam, amikor októberhez érve egyszer csak november következett! A könyvet elég érdekesen sikerült kötni, így az említett két hónap eseményei igencsak összekeveredtek.
   Ezen jót nevettem, ám be kell vallanom, hogy Bridget előszeretettel rövidíti a nagyont és a nagyon jót, amit nagyon utáltam, hiszen angolul előbbi csak négy betű, könyörgöm, akkor miért nem lehetett már leírni??? (Szép is lenne, ha én is elkezdenénk mindenfélét rövidíteni a blogban és az Olvasókra bíznám, hogy fejtse meg, mit akartam mondani.)

   Ezt leszámítva most is remekül szórakoztam és aki eddig nem találkozott még Miss Jones-szal, ideje, hogy megismerje, akinek pedig régi ismerőse, talán sikerült néhány kedves emléket felidéznie.

   Eddig készültem el a bejegyzéssel, amikor elolvastam Lévai Balázs interjúját Helen Fieldinggel (Bestseller - A világ nyitott könyv, Európa, 2004), melyből megtudtam, hogy Bridget kalandjai eredetileg az Independent cikksorozatában jelentek meg, ám meghatározott terjedelemben, és később ezekből született meg a regény, majd a folytatása, melyek alapjául számos megtörtént esemény szolgál, és maga az írónő is úgy gondolja, Bridget sikere abban rejlik, hogy az olvasó magára ismer benne függetlenül attól, a világ mely pontján él.

Kultúránk túl nagy feneket kerít a látszatnak, a kornak és a rangnak. A szeretet az, ami fontos.

Helen Fielding: Bridget Jones naplója
Eredeti cím: Bridget Jones's Diary
Fordította: Sóvágó Katalin
339 oldal
Európa Kiadó, 2001
1500 Ft
Az új kiadás 3290 Ft-ba kerül.

Egy új évet érdemes egy olyan vidám olvasmánnyal kezdeni, mint a Sok hűhó semmiért, de az sem baj, ha az esztendő első estéjén annak filmváltozata elé ülünk le. Utóbbit többször láttam már és nagyon szeretem, de az írott változata csak most került a kezembe.

Nem hiszem, hogy sokan vannak, akik nem ismerik a történetet, de azért dióhéjban összefoglalom: Messinában járunk Leonato úr házában, akit futár értesít az aragóniai herceg, Don Pedro és kísérete érkezéséről. Beatrice - Leonato unokahúga - Benedek után érdeklődik, akivel a férfi csatába indulása előtt rendszerint szócsatákat vívott.

A társaság meg is érkezik, tagjai közt találjuk János herceget, Don Pedro féltestvérét, Claudiót, az ifjú nemest és természetesen Benedeket is, aki meg is kezdi vitáját Beatricével.  Beatrice biztosra veszi, hogy sosem fog férjhez menni, míg Benedek az agglegénység mellett teszi le voksát.

BEATRICE Meghalhat-e gáncs, míg ilyen méltó táplálékot talál, mint ön, Benedek úr? Az ön közelében az udvariasság is gánccsá fordul.
BENEDEK Akkor az udvariasság köpönyegforgató. De annyi szent, hogy minden hölgy szerelmes belém, kivéve önt; bár ne lenne ilyen kőszívű; mert őszintén szólva, én nem szeretek egyet sem.
BEATRICE Milyen szerencséjük van a nőknek, hogy legalább nem zaklatja őket egy megátalkodott szoknyavadász. Hála Istennek, egy húron pendülünk; az én szívem is hideg. Ha a kutyám varjúra vakkant, azt is szívesebben hallgatnám, mint ha egy férfi esküdözik, hogy imád.

Új esztendő... patvarba új!
Mindössze is csak fejelés:
A régi rosszból toldoza
Új rosszat a gondviselés.
Hogy töltsem el, oh jémini!
Ezt a negyedfélszáz napot?
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Igaz, nem fizettem elő,
Nem, mert ha volna sincs miből,
De fölcsapok költőnek és
Teremtek majd, a semmiből.
Hátha kisül még, hogy zseni
Az ész, mely bennem hallgatott!
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Majd írok önnek szépeket,
Aranyat ér minden sorom,
Hogy elbámul belé, ha él,
Poëseos praeceptorom,
Ki azt mondá, ökör vagyok
S a szégyenpadra lecsapott.
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Majd írok én, bárhogy veszi
A kritika, új ostorom;
Ha mondja, rossz: "igen, de sok!"
E szóval őt letorkolom;
Mert minden istenadta nap
Firkantok egy új darabot.
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Mi is hiányzik énnekem
Avégre, hogy költő legyek?
Csizmám lyukas és vállamon
Alig van egy rossz köpönyeg,
Fésülhetetlen a hajam,
Ingem silány, szennyes gyapot -
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

És tárgyam - ah, ön látja, van
Tárgyam unos-untig elég,
Kivált, enbálványom körűl
Forogva, mint malomkerék.
Hisz kit ne érdekelne az:
Lencsét evém-e, vagy babot?
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Úgy van! magamról is tudok
Beszélni sok épűletest:
De hát milyen nagy a világ!
Tárgyat csak az nem lel, ki rest.
S én e kutya világra úgy
Haragszom! mert megharapott.
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Egy árva példányt!... Óh, ha én
Egy tisztelet-példányt nyerek:
Megköszöni egész vidék,
Minden rangbéli emberek.
Mert lássa, hozzánk egy se jár
S ez oly keserves állapot!
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Irén is többször mondta már,
Irén, e kedves kis papucs:
"Mit olvasunk a télen át?
Ah, nem fizet elő apus!"
Pedig "Irénhez" írok én
Amilyet ön sohsem kapott,
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Sőt a nagyságos asszony is
Felhozta szóval a minap:
"Az ember ujságot se lát,
Mióta nincs a régi pap."
Ezért kimondhatatlanul
Sajnálja is szegény papot.
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Óh, mennyi vágyteljes kebel -
Hány szomju lélek önre néz!
Öné a felelet-teher
És e teher igen nehéz:
Mikép fog számot adni ön,
Ha majd felelni kell amott:
"Miért nem szokta küldeni,
Szerkesztő, ingyen a lapot...?"

(1851)



Vers

Régóta szerepelt már a várólistámon Dickens legjobbnak kikiáltott regénye, így amikor megláttam, hogy a 2012-es adaptációját megnézhetem a tévében, nem volt kétséges, mi legyen a következő olvasmányom.

A Szép remények valójában Pip, becsületes nevén Philip Pirip önvallomása. Az immár felnőtt férfi emlékezik vissza gyermekkorára, majd az azt követő évek meghatározó eseményeire. Pip árva gyerek, akit gonosz nagynénje nevel két keze munkájával és egyetlen barátja, a nagybátyja, Joe, a kovácsmester. Gyerekként a temetőben találkozik egy szökött fegyenccel, ám később már nem gondol arra a téli napra, melyen megismerkedtek.

Egyik nap, Mr. Pumblechook - aki gabonakereskedő és saját gumirádlisán közlekedik -, toppan be a kovácsműhelybe, hogy Pipet Havisham kisasszony megbízásából elvigye a hölgyhöz. Így ismeri meg a fiú az ódon házat, amelynek udvarát benőtte a dudva, csukott ablaktábláival, a megállt órájával, a helyiségeket megvilágító gyertyák lángjával és az egyikben, az ócska menyasszonyi ruhájában üldögélő Havisham kisasszonyt, mellette pedig egy Pippel egykorú, gyönyörű, ám szívtelen kislányt, Estellát, aki a játszótársa lesz.
E találkozás hatására dönt úgy hősünk, hogy ő nem akar egyszerű falusi parasztgyerek, majd ember maradni, ő úriember lesz, jó társaságban forog majd és műveltségre tesz szert. 

Karácsonykor a cukormázas, habos-babos történetek helyett inkább egy komolyabb olvasmányra vágytam, és ekkor jutott eszembe Viviane Villamont regénye, melynek lapjain egy párizsi bérház lakóinak élete bontakozik ki.

Egy átlagos párizsi bérházé, ahol jönnek-mennek a lakók: ki iskolába, ki munkába, ki bevásárolni indul nap mint nap, majd délután és este haza.

 A címszereplő, Claire Dormentin középkorú vénlány, akit nem érdekel mások sorsa, szívtelen - gondolja róla a minden lében kanál özvegy házmesterné, Madame Loriole. Madame Loriole természetesen szívén viseli a ház és annak minden lakójának sorsát, most éppen petíciót készül benyújtani az ellen a gázoló ellen, aki reggel elütötte a hétéves Lucile kutyáját.

 A fülszöveg Claire és egy kislány nem mindennapi barátságát ígéri. De valójában sokkal több annál. Megismerjük Lucile családjának életét: az apját, az anyját, aki gyönyörű, csinos és a mai napig imádja kamasz fiát; a kamasz fiút, aki már nem olyan kicsi, mint azt az anyja hiszi és a kislányt, aki más, mint az osztálytársai.

De él még a házban egy idős házaspár, egy idős özvegyasszony, egy sikeres és szemrevaló reklámszakember, aki mellesleg agglegény, és feltűnik a színen egy igazi dzsigoló is.

Naponta találkoznak egymással a lépcsőházban, köszönnek egymásnak, de mást nem tudnak a másikról. Pedig a becsukódó ajtók mögött súlyos titkok rejtőznek. A csinos vagy az átlagos külső mögött titkos vágyak, könnyek, pofonok, bűnök, a múlt fájdalmas emlékei, vezeklés, harcok rejtőznek (egymással, az idővel), melyek mind-mind láthatóvá válnak, ha egy kicsit megkaparjuk a felszínt, ahogy teszi ezt az írónő. Van, aki alkalmanként csattanást és sírást hall, de nem törődik vele, azzal sem, ha mentő érkezik a ház elé, míg másnak mindenről tudnia kell, hogy legyen min agyalnia, de főleg kitárgyalnia a szomszédos kávézó pincérnőjével.

Míg látszólag csak a lakcímük köti össze őket, valójában sokkal több a közös bennük, mint sejtenék. A szeretetre vágyás: hogy őket is valaki ugyanúgy szeresse, ahogyan ők szeretik a másikat, mindegy, hogy az az édesanyjuk, a szeretőjük, a házastársuk vagy a reménytelen szerelmük. Az élet pedig napról napra rákényszeríti őket, hogy átgondolják addigi életüket és döntés elé állítja őket. De van-e erejük meghozni a döntést és változtatni? Vagy marad a megszokás?

(...) madame Loriole fokozott érdeklődéssel pillantott mademoiselle Dormentinre. Biztosan ő is szenved a magánytól. Értéktelennek érzi magát, ugyanúgy, mint ő. Mint mindenki más, épp csak arra jó, hogy fizesse az adókat, pedig sosem használja az autópályákat.