Sejtettem, hogy a Berta Isla után nem lesz jó, ha fejest ugrok a Dühödt ámulatba, mégis megtettem, és be kellett látnom, hogy a két könyv közé be kell iktatnom egy könnyedebb olvasmányt.A Nem csalás, nem ámítás is régóta szerepelt a várólistámon, főleg azóta, hogy a fülszövegben felfedeztem az Olaszország szót. Majd jött a felismerés, hogy Agatha Christie krimije még véletlenül sem Itáliában játszódik, csupán annyi köze van hozzá, hogy Miss Marple és két régi barátnője (egy testvérpár) annak idején Firenzében együtt jártak iskolába.
Most pedig - sok-sok évvel később - Ruth megkéri Jane barátnőjét, látogassa meg húgát annak birtokán, ugyanis ő sem tudja miért, de baljós sejtelmei vannak Carrie Louise-zal kapcsolatban.
Miss Marple meg is érkezik Stonygatesbe, ahol a lakók mit sem sejtenek a látogatása valódi céljáról. Ők csak egy kedves öreg hölgyet látnak, aki a ház asszonyának iskoláskori barátnője. Azonban Miss Marple már az első pillanattól nyitott szemmel és füllel jár közöttük.
A birtokot annak idején Carrie Louise és az első férje vásárolta, ahol azóta az asszony a harmadik férjével és népes, ám eléggé vegyes családjával él.
A család összetétele ugyanis kissé bonyolult, úgyhogy ebbe nem is mennék bele, mert Lady Agatha nálam sokkal jobban megismerteti a szereplőket, és arról is gondoskodik, hogy ne veszítsük el olvasás közben a fonalat.
De mindez még semmi, ugyanis Carrie Louise jelenlegi férje, Lewis a birtok egy elkerített részén külön épületszárnyat választatott le, ahol fiatalkorú bűnözők jó útra térítésével foglalkozik. Lewis hisz abban, hogy ezeknek az eltévedt báránykáknak a sorsa még visszafordítható, és bár akadnak közöttük visszaesők, többen a kezelést követően jelentős álláshoz jutottak, ahol meg is állják a helyüket.
Miss Marple-nek a ház számos lakója között meg kell ismerkednie a másik épületben élő szakemberekkel is. Azonban rögtön szemet szúr neki a házban élők közötti feszültség. Az egy fedél alatt élő rokonok és nem rokonok közt ugyanis többen nem szívelik egymást, de olyan is akad, aki szemmel láthatóan gyengéd érzelmeket táplál az egyikük iránt.
Gina, Stephen, Wally, Mildred. Miss Bellever, aki a percre beosztott házirend híve, csak képtelen megvalósítani. Lewis Serrocold, aki minden kétséget kizáróan felhőtlenül és őszintén boldog: egy idealista, aki az eszményeit a gyakorlatba ültetheti. Miss Marple ezek közül az emberek közül egyikben sem fedezte fel azt, amit Ruthot hallgatva biztosra vett, hogy majd felfedez. Carrie Louise szemlátomást biztonságban volt, távol az örvény tölcsérétől - ahogy ez egész életében így volt. Akkor hát mi lehet a levegőben, amit Ruth annyira baljósnak érzett? Vajon érzi-e ő, Jane Marple is?
És mit gondoljon az örvény szélén lévőkről? A munkaterapeutákról, a nevelőtanárokról, ezekről a komoly, légynek sem ártó fiatalemberekről, a magabiztos ifjú dr. Maverickről, a három pirospozsgás képű, ártatlan tekintetű fiatalkori bűnelkövetőről, Edgar Lawsonról...
Azt pedig mindannyian tudjuk, ahol Miss Marple megjelenik, előbb-utóbb gyilkosságra is sor kerül. Most sem lesz ez másként, azonban ennyi ember közül vajon hogyan lehet kideríteni a gyilkos kilétét? Ezt szeretné megtudni Curry felügyelő is.
Természetesen most is megvoltak a gyanúsítottjaim, és mielőtt Miss Marple és a felügyelő rájött egy bizonyos dologra, én már néhány oldallal előttük kitaláltam. De a gyilkos személyét nem sikerült kitalálnom. Pedig tényleg annyira egyszerű volt! Csakhogy mindig volt valaki más, aki sokkal gyanúsabbnak tűnt.
Bár Olaszország helyszínként kimaradt a regényből, helyette egy elhagyatott, vidéki angol birtokot kaptam - ami igazán ideális egy krimi színhelyének -, és egyetlen percig sem unatkoztam. Agatha Christie most is zseniálisan bonyolította a szálakat, vezetett az orromnál fogva, és a szereplők jellemét illetően is tartogatott meglepetéseket. De Miss Marple-ön mindez nem foghatott ki, aki ezúttal a bűvésztrükkök titkaihoz nyúlva derít fényt az igazságra.
Hétvégi olvasmánynak vagy egy-két borongós őszi estére tökéletes választás.
Én pedig jobban szétnézek a polcomon, mert a Poirot-khoz képest csak kevés Miss Marple-történetet
olvastam, és ezt a hiányosságomat is szeretném majd fokozatosan pótolni.
- Igazán senkit sem lehet megkímélni semmitől. Előbb-utóbb szembe kell nézni a dolgokkal. És akkor már jobb előbb.
Agatha Christie: Nem csalás, nem ámítás
Eredeti cím: They Do It with Mirrors
Fordította: Tábori Zoltán
249 oldal
Európa Kiadó, 2011
Bejegyzések
2 hozzászólás
Amúgy én eddig valahogy sose tudtam megkedvelni a Miss Marple-s történeteket. Nem feltétlen azért, mert Poirot párti vagyok, mert a többi más nyomozós történetei közül is kedvelek jó párat, hanem Miss Marple történetei valahogy máshogy vannak elbeszélve, máshogy nyomoz és ez engem kevésbé tud lekötni. Bár az is igaz, hogy eddig csak két ilyet olvastam a Holttest a könyvtárszobában -t és az Egy marék rozst. De mondjuk ez a kötet jól hangzik, amiről írtál, lehet majd adok neki egy esélyt :)
VálaszTörlésA Holttest a könyvtárszobábant én is olvastam :), csak akkor nem írtam róla. Igen, a Miss Marple-történeteknek teljesen más a stílusa és a módszere is, de talán ez Neked is tetszene, mert pörgős, mindig történik vagy elhangzik valami, amivel AC jól bevisz az erdőbe, és azon kapod magad, hogy: "Á, akkor biztos, ő volt és ezért tette!". Miss Marple nincs olyan központi szerepben benne, mint Poirot szokott.
Törlés