"A világban minden szép, de az Ember csak akkor ismeri fel a szépséget, ha ritkán vagy messziről látja..."

A karácsonyi novellák olvasása után is rövidebb olvasmányra vágytam, ezért választottam Vladimir Nabokov összegyűjtött elbeszéléseinek első részét, az Egy naplemente részleteit.
A kötet 37 elbeszélést tartalmaz (a maradék 31 a második kötetben - Első szerelem - jelent meg), amelyeket Nabokov az 1920-as és 1930-as években már emigránsként, oroszul vetett papírra, majd később a fiával, Dmitrivel fordított angolra. A magyar kiadás is utóbbiak alapján készült.

Az elbeszélések között több is akad, melynek emigránsok a szereplői, de találunk köztük írót, sárkányt, manót, egyszerű hétköznapi embereket, gyerekeket is, a témájuk szerint - többek között - mesét, bűnügyit és fantasztikusat (szép magyar szóval fantasyt) is. Némelyekben pedig felbukkannak az író kedvencei: a pillangók és a sakk is.
Természetesen nem írok mind a 37 elbeszélésről, csupán néhányat emelnék ki.

Már az első történet, Az erdei manó elvarázsolt, olyan nagyon nabokovos volt. Az íróhoz bekopog az erdei manó, aki elmeséli, hogy kénytelen volt ő is elmenekülni Oroszországból, ő is emigráns lett. Nosztalgikus és gyönyörű.

   "Olyan rémisztőek az utcák. Így hát beugrottam. Beugrottam hozzád. Megismersz? Napokon át hancúroztunk, kurjongattunk egymásnak hajdanán. Az óhazában. Csak nem felejtetted el?"
   A hangja jóformán megvakított. Káprázott a szemem, szédültem - emlékeztem arra a boldogságra, arra a visszhangzó, végtelen, visszahozhatatlan boldogságra...

Amikor kiderült, hogy La Veneziana c. elbeszélés középpontjában egy festmény áll, rögtön tudtam, hogy ez csakis jó lehet.

    A festmény valóban nagyon szép volt. Luciani félprofilban, meleg, fekete háttér előtt festette meg a velencei szépséget.  A rózsás árnyalatú ruha kiemelte a szembetűnő, sötét nyakat, a fül alatti kis, finom ráncokat; bal válláról éppen lecsúszni készült a cseresznyepiros kabátkát szegélyező szürke hiúzszőrme. Jobb kezének hosszú, párba rendezett ujjai megigazították a lecsúszó szőrmét, de a mozdulat megállt; mogyorószín, egyenletesen sötét szeme mereven, bágyadtan tekintet alá a vászonról. Bal keze, fehér patyolatfodrokkal a csukló körül, egy kosárka sárga gyümölcsöt tartott; koronaszerű, keskeny fejdísze ragyogott a sötétbarna hajban. Balján a fekete hátteret megbontotta a széles, jobbra nyíló rés, amely megmutatta az alkonyi eget és a felhős este kékeszöld sávját.

Sebastiano del Piombo: Dorotea - La Veneziana

A történet helyszíne egy kastély, amelynek tulajdonosa az Ezredes, aki vendégül látja a McGregor házaspárt (az idős műgyűjtő férjet és fiatal feleségét), éppen hazalátogatott a fia, Frank és magával hozta Simpsont, egyetemi barátját is.
De miért olyan fontos a festmény? La Veneziana ugyanis meglehetősen hasonlít Maureen McGregorra, és ha egy, a fentebb említett társaságban egy ilyen nő is megjelenik, az bizony felkavarja az állóvizet. Csattanós történet, amelyből az itáliai festészetről is megtudhatunk néhány újdonságot.



Az egyik kedvencem a Dajkamese lett, melynek főszereplője Erwin, minden áldott nap munkába menet és jövet gyűjti a háreme tagjait. Persze csak képzeletben, mivel Erwin csupán egyszer szólított meg egy nőt, aki ráripakodott. De Erwin képzeletében bármely neki tetsző nő bekerül a gyűjteményébe.
Egy szombat este - felcsendül a Faustból a Virágária (így már sejthető, mi történik hősünkkel) - a kávézóban a fiatalember mellé leül egy Madame Monde néven bemutatkozó idősebb nő. Madame Monde valójában a megtestesült gonosz, aki mindent tud Erwin álmairól, és felajánlja neki, hogy a képzelgései valóra válnak. Ennek csak egyetlen feltétele van: mindenképpen páratlan számú nőt kell választania.

   - Rögtön megtetszettél nekem. Ez a félénkség, ugyanekkor ez a merész, arcátlan képzelet. Arra az ártatlan, ám temérdek tehetséggel megáldott ifjú szerzetesre emlékeztetsz, akit még Toscanában ismertem. Ez az utolsó éjszakám. Nőnek lenni sajátos állapot, de idősödő nőnek lenni maga a pokol, ha megbocsátod nekem e kifejezést. Azonfelül a napokban elkövettem egy apró csínyt - hamarosan az összes újságban erről olvashatsz -, úgyhogy jobb lesz minél hamarabb kiszállnom ebből az életből. 

Másnap Erwin el is kezdi összeválogatni a szóba jöhető nőket. Ezen a részen jókat mosolyogtam, ugyanis Erwin számolja, hánynál tart, és amikor megjegyzi, hogy: csak ennyi, eszembe jutott, hogy eddig senki sem állt vele szóba, most pedig milyen telhetetlen lett. Erwint nem kedveltem meg, de a történet vége felé volt egy sejtésem, amely beigazolódott.



Hasonló témájú a másik kedvencem, a Rámenős fickó is, aki éppen Erwin ellentéte. Kosztya az a tipikusan idegesítő alak, aki minden neki tetsző nőnél próbálkozik, és természetesen el akarja csábítani őket - a lehető legkisebb anyagi ráfordítás mellett. De az összeget csak a hódítást követően veszi számba. Egyébként nős, viszont a felesége túlságosan egyszerű, ő pedig szereti az izgalmakat. Éppen a vonaton utazik, amikor kiszemeli következő áldozatát.

   Becsukja az ablakot, megfordul, és kellemes meglepetéssel veszi észre, hogy bűvölő mesterkedése közben a fülke megtelt: három férfi ül bent, újságot olvasva, a távolabbi sarokban pedig egy púderes arcú kis barna. Zselatinszerűen áttetsző kabátot visel, mely talán ellenáll az esőnek, de nem egy férfitekintetnek. Illedelmes humor és korrekt szemlegeltetés - ez a jelszavunk. 

A fickó valóban idegesítő és rámenős, de a novella zseniális.



A Viszontlátás két fivér története, akik tíz év után ismét találkoznak. Mindketten orosz emigránsok, Lev Berlinben él, és üzenetet kap fivérétől, Szerafimtől, hogy aznap este meglátogatja. Lev éppen a pravoszláv karácsonyt készült megünnepelni két házaspárral, és minden pénzét egy kiselejtezett karácsonyfára költötte, ráadásul így kénytelen az ünneplést lemondani.

   Képzeletben megformálta Szerafim alakját, húsos, lottyadt vállát, roppant sárcipőjét, elképzelte a tócsákat a dácsájuk előtt húzódó kertben, a szüleik halálát, a forradalom kezdetét... Valójában soha nem álltak közel egymáshoz, még az iskolában sem, ahol mindkettejüknek megvolt a maga baráti köre, és a tanáraik is mások voltak... (...) Egy nap, amikor a folyóban úszkált, Szerafim majdnem megfulladt... Ezek voltak Lev legélénkebb emlékei Szerafimról, és tudja az ég, ez nem volt valami sok. Gyakran hisszük azt, hogy valakire eleven részletességgel emlékszünk, aztán utánagondolunk, és a kép egyszerre kiüresedik, ösztövér és sekély lesz - csalóka homlokzat, az emlékezet koholmánya. Mindamellett Szerafim azért a fivére volt. Nagyon sokat evett. Pedáns volt. Mi még? Egy este, a teázóasztalnál...

Megérkezik Szerafim, de a két testvér egyszerűen nem tud mit kezdeni egymással. Mindketten feszengenek, nem tudnak miről beszélgetni, mintha idegenek lennének egymás számára. Pedig még közösségi média sem létezett akkoriban.



Nabokov történetei olyan sokszínűek, mint a borítón a pillangók, és mindannyiukban ott rejtőzik a Nabokov-varázslat, amellyel a hétköznapi dolgokat képes felmagasztalni, az olvasót pedig a lapokhoz szögezni. Olykor keserédesek, szomorúak, elgondolkodtatóak, izgalmasak, ijesztőek, szürreálisak; áthatja őket az Oroszország utáni honvágy és emlékezés, szépek és egyszerűen csak jó őket olvasni. Érdemes lassan adagolni és kiélvezni a varázslat minden pillanatát, nem csak befalni, mert úgy nem működik, éppen a lényeg vész el.