Ezért is furcsálltam, hogy a szerző elutasítja A Titok és hasonló könyvek gondolatait, de az rendben van, ha a kliense hívő. Erről eszembe jutott, amit a Dalai Láma könyvében olvastam: kutatónak sem szabad túlságosan kötődnie saját kutatási területéhez, hiszen a kötődés megakadályozhatja, hogy objektíven tudja értékelni a bizonyítékokat. Szavait hallva azonnal úgy éreztem, hogy azok a vallásban is alkalmazhatóak. Nekem buddhistaként például igyekeznem kell, nehogy túlságosan erős kötődés alakuljon ki bennem a buddhizmus iránt, hiszen az megakadályozná, hogy meglássam más vallási hagyományok értékét. (Őszentsége, A dalai láma: Túl a valláson) Az az érzésem, hogy Almási Kitti, amikor az ominózus sorokat írta és előtte is, túlságosan kötődött a saját szakterületéhez, és nem vette figyelembe, hogy más esetleg másban is hihet, más módszerrel is próbálkozhat, nem csak a pszichológiával. Amelyhez minden joga megvan.
Visszatérve a könyvhöz, megismerkedünk a gondolkodás erejével, amely fejezetben biztosan megtaláljuk azt a típust, mellyel mi is nem egyszer gyengítettük már magunkat (pl. általánosítás, katasztrofizálás, fekete-fehér gondolkodás, stb.) Ezt követően arra kapunk biztatást, hogy már egy egész kicsi problémával is nézzünk szembe, ne várjuk meg, hogy nagyobb legyen belőle. Megtanulunk különbséget tenni a félelem és a szorongás között, együttműködni a másikkal harc helyett, miért jó (olykor) önzetlenül adni, a váratlan helyzeteket kezelni és szembenézni önmagunkkal.
Utóbbi fejezet azért is volt nagyon érdekes számomra, mert kiderül, hogy nem mindenki nyitott erre, nem mindenki mer szembenézni önmagával, a hiányosságaival. Ehhez is bátorság és teherbírás kell. Emlékszem, amikor én is komolyan elkezdtem ezzel foglalkozni, volt egy-két olyan dolog, amit meghallva, nem akartam elhinni, és ez volt az azonnali reakcióm: ez rám aztán nem igaz!. Aztán természetesen kiderült, hogy nagyon is igaz, és később már el tudtam fogadni, szembe mertem vele nézni, és elkezdtem megtenni a változás felé vezető lépéseket. Szerintem a legtöbb emberrel az a probléma, hogy túlságosan beleragad abba, hogy ő ilyen és kész. Ahogy Almási Kitti is említi Carol Dweck kutatását (Szemléletváltás c. könyve a HVG Kiadónál jelent meg és ajánlom) a rögzült és fejlődő szemléletről, ill. egy korábbi fejezetben azokat az embereket, akik nem hajlandóak felelősséget vállalni és folyamatosan csak kifelé mutogatnak és mindenért másokat hibáztatnak (ők a Mr. Wickhamek), majd később ehhez kapcsolható a tanult tehetetlenség is és szerintem a katasztrofizálás is.
Nagyon jól leírja a falusi szemléletet, amikor annyira ingerszegény környezetben élnek az emberek, hogy az az esemény, hogy Gizi piros papucsot vett fel aznap! Ezt még kiegészíteném azzal, hogy azt is hozzáteszik, hogy: Mit képzel magáról! Kinek hiszi magát? Mit hisz, hány éves? 20? (Lehet, csak 40, de lehet, hogy 50-60, de nem mindegy, milyen a papucsa? Ha neki tetszik, vegye csak fel.) Azt hiszi, Pesten van! Vagy pedig az a téma, hogy XY tíz perce vagy előző nap mit posztolt a Facebookra: milyen fotót tett fel magáról, mit főzött, milyen ajándékot kapott vagy esetleg írt egy verset, és ezeken nagyszerűen lehet csámcsogni.
És minél ingerszegényebb környezetben él valaki, annál szélsőségesebb tartalmakat (főleg tévéműsorokat) fog fogyasztani. Ez nagyon ijesztő és elszomorító is egyben. Pedig annyi minden van a tévén és az interneten kívül is. Pl. saját tapasztalatomból mondom, hogy alaposan rendet lehet rakni végre, elkezdeni az ezer éve halogatott selejtezést pl., amihez még áram sem kell és ez is nagyszerű önismereti folyamat, csak időt kell rá szánni, de könnyebb leülni a tévé elé egy csomag rágcsálni valóval, és szidni a benne az aktuális szappanopera főgonoszát, a különböző műsorokban felbukkanó közszereplőket, meteorológusokat, vagy aki épp ott van. Ilyenkor nagyon örülök, hogy már nincs tévém.
***
A Szégyenről szóló fejezetben azt a tanácsot kapjuk, ha pl. szégyelljük az otthoni körülményeinket (a családtagjainkat, az otthonunk kinézetét), akkor egy kapcsolat kezdetén (legyen az csak egy barátság vagy egy lehetséges párkapcsolat), hívjuk meg magunkhoz az illetőt, hogy lássa, hogy ez is a részünk, és jobb, ha már az elején megtudjuk, hogy elfogad-e így is minket vagy sem. És bármi is történik, nem tudjuk lenyesegetni magunkról a családtagjainkat.
Eszembe jutott a Büszkeség és balítéletből a netherfieldi bál, amikor Elizabeth Bennet kénytelen igazat adni Mr. Darcy véleményének, aki nem éppen finom viselkedésűnek ítélte meg a családtagjait.
Rendben, ez egy társasági eseményen történt, de a Bennet család tagjai otthon is ugyanígy viselkednek, és igen, tudjuk, mi a történet vége, de nem hiszem, hogy Mr. Darcy minden hétvégét az anyósával óhajtott tölteni, nem is beszélve az egyik sógoráról... És ha valaki nem tud társaságban illendően viselkedni, akkor otthon sem. Ráadásul sokan nem is hajlandóak ez ellen tenni sem.
Így inkább a Mérgező szülőkben olvasottakkal és azokkal értek egyet (gyerekkori traumákkal foglalkozó coachok, pszichológusok), akik arra biztatnak, ha úgy érezzük, nyugodtan szakítsuk meg a kapcsolatot a mérgező családtagokkal és éljük a saját életünket. Ezért is furcsa számomra, hogy pl. egy megalázó munka helyett Almási Kitti szerint is bátran keressünk másikat, de hogy a kedvenc kifejezését idézzem: És akkor mi van, ha éppen egyik-másik családtag vagy éppen az egész család mérgező, fárasztó, lehúzó, negatív, nem bátorít, csak a legrosszabb forgatókönyvet látja mindenben? És akkor mi van, ha az egyik családtag előszeretettel meséli el minden alkalommal azt a - szerinte naaaagyooon vicces - gyerekkori esetet, ami nem is olyan vicces és legalább húsz-harminc vagy még több év is eltelt már azóta, mi már felnőttünk és rég elfelejtettük? Vagy legalábbis azt hittük. Hogy is van akkor az, hogy az ilyen embereket inkább kerüljük, és ne fogadjuk el a tanácsukat? Mert rendben van, hogy elfogadjuk, hogy az ő gyerekük, rokonuk vagyunk, de azt is, hogy nem vagyunk velük azonosak. Lásd Elizabeth Bennetet, hogy az irodalmi példánál maradjunk. Ő véletlenül sem úgy viselkedik, mint a hangoskodó, pletykás anyja és a szeleburdi, katonák után futkosó, folyton bálozni akaró Lydia és Kitty, vagy az okoskodó Mary.
Ha már Jane Austennál tartunk, valószínűleg Jane Fairfax is jobban érezte magát Campbell ezredes és családja társaságában, mint a szószátyár nénikéje és hallgatag nagymamája mellett. Popper Péter írja: legfőbb erőd csak a megtörténtek vállalása lehet, űzz magadtól messze minden olyan szégyent, ami megaláz.
Akkor ez a családtagokra nem igaz?
Hiányoltam továbbá egy nagyon fontos címkézést: szó esik arról, hogy egy-egy gyerek- vagy kamaszkori megjegyzés (Jaj, de béna vagy! De csúnya vagy! Milyen vastagok a combjaid, én fel nem venném azt a szűk nadrágot! Még ezt sem tudod? Már megint elrontottad! stb.), amelyet egy-egy szülő, rokon vagy tanár mond a gyerekre, milyen súlyos károkat okoz a későbbi önbecsülésén, mennyire sérül ezáltal. Kimaradt viszont az, hogy nagyon sok elvált szülő gyereke is cipeli magával éveken keresztül azokat a címkéket, eposzi jelzőket, amiket egy-egy családtagjától kapott. Mert sok esetben legalább az egyik szülő érezte magát rosszul a válás után, vagy pedig a nagymama, aki nem jött ki a volt menyével vagy vejével, ezt a gyerekre vetíti ki, a drága kis unokájára, akit úgy szeret, ha pl. rosszalkodik, és ilyenkor jönnek az: Olyan vagy, mint az az ilyen vagy olyan anyád/apád! Pont olyan vagy, mint az a (tetszés szerinti jelző behelyettesítendő) fajtád!!! Mert ha ilyet mondanak egy gyereknek, ő nem azt a személyt fogja utálni, aki ezt mondta neki, hanem önmagát, és ez vezet nagyon sok későbbi problémához és elakadáshoz az életében.
Éppen ezért húztam fel én is a szemöldököm, amikor azt olvastam, milyen dolog az, amikor valaki a családtagjait, az exét vagy bárkijét tárgyalja ki az interneten. A példámban említett ciki gyerekkori sztorit minden családi összeröffenésen felhozó rokonnal nincs probléma? Vagy a gyerekéről meztelen képet posztoló szülővel? Orvos-Tóth Noémi éppen azt írja az Örökölt sorsban, hogy az interneten sok csoport, fórum van, ahol az emberek a családi dolgaikat beszélik meg, és nyugodtan keressünk fel ilyen oldalakat, hogy lássuk, nem vagyunk egyedül a családi problémáinkkal. Sokkal rosszabbak is vannak. Ezt nem megnyugtatásként írja.
Múltkor láttam egy terapeuta videóját, melyben összeszedte - nyugodtan, tárgyilagosan, harag nélkül -, hogy annak idején az apja miket mondott neki. Elég megdöbbentő volt (már nincs is fent, legalábbis nem találtam), és senki sem hibáztatta ezért vagy szólta meg. És akkor mi van, ha a család úgy veszekedik, hogy a szomszédok is vagy a fél utca hallja? Azt lehet?
 |
| A szeretet tanult viselkedési mód. Ha nem tanulod meg szeretni magad, valaki meg fog tanítani, hogyan utáld magad. |
A Miért szégyelljük a testünket? c. fejezet középpontjában a közösségi oldalakra kitett retusált fotók, a testüket különböző fogyókúrákkal, edzéssel kínzók és a lefogyni akaró, de nem tudók állnak. Az jutott eszembe a Facebookon közzétett fotókra érkező lájkáradatról és sok-sok dicsérő megjegyzésről (De szép vagy! De jól nézel ki! Csinos vagy! stb.) szóló részt olvasva, hogy a való életben a lájkolók és ilyeneket írók hányada mondaná valóban ugyanezt az illető szemébe, ha az utcán találkozik vele? Akik pl. egy helyen élnek vagy dolgoznak, képesek-e vajon ezt személyesen is megmondani a másiknak, vagy csak a Facebookon teszik meg, hogy a másik észre vegye, hogy ő is a világon van ám. Meg: Hadd örüljön, én is nyomok egy lájkot neki. Mintha attól az egy lájktól a fotót feltöltő még szebb vagy jobb lenne. Ugyan már!
A társkereső oldalakon közzétett agyonretusált fotókról pedig beugrott, amikor a Pequeñas coincidenciasban Marta inkább a kopasz férfit jelölte be a társkereső oldalon, akiről az első randin kiderült, hogy nem is kopasz, és szándékosan tett fel magáról előnytelen fotót, mert a többiek úgyis jobbnak akarják mutatni magukat. Ez egy nagyon jó ötlet volt. Jó, az a sorozat 2018-ban kezdődött.
Ill. többször felmerül egy-egy probléma, de nem érkezik rá válasz. Pl. a fogyás két alapfeltétele, hogy szeressük magunkat és az önfegyelem. Jó, de hogyan szeressük magunkat? A Hogyan?-ra már nem kapunk választ. Ezért vagyok nagyon hálás, hogy annak idején egy hírlevélből megismertem Kollár Annát, akitől ezt megtanultam. Miután elkezdtem szeretni önmagam, egyáltalán nem tudatosan, mert semmin sem változtattam, tényleg fogyni kezdtem. Nem drasztikusan és túlsúlyos sem voltam, de úgy három-négy hónap múlva észrevettem, hogy másik lyukba kell kapcsolnom az övem, és egy ismerősömnek is feltűnt. Azóta pedig meghatároztam, és el is értem a számomra tökéletes testsúlyt, amit könnyen tudok is tartani. A másik ilyen eset:
Ha azonban belegondolunk, a legfőbb vágyunk az, hogy valaki MINKET szeressen, nem pedig az, hogy tetszünk valakinek. (...) Hosszú évek alatt egyetlen kliensemtől sem hallottam, hogy nagyobb örömet okozott neki az, ha sokan megcsodálták a külseje miatt, mint ha legalább egyvalaki olyannak szerette, amilyen volt, azokon a napokon is, amikor éppen nem tündökölt.
 |
| Ne tégy úgy, mint Lydia, és közben várd Mr. Darcyt. Minden, amit kaphatsz, Mr. Wickham. |
És itt jön megint a képbe a fentebb említett önszeretet és önelfogadás, amit Annától tanultam, akkor is, ha fáradt vagyok vagy ha még csak most keltem is fel. Ha én nem tudom szeretni és elfogadni önmagam, akkor hogy várjam el ezt valaki mástól/másoktól?
A kép pedig abban a nagy áradatban jött fel a Pinteresten, amikor az előbbieket kerestem, és tudtam, hogy ennek is itt a helye. Ráadásul nemcsak egy párkapcsolati elvárásra igaz, hanem az élet bármely területére.
Mert sajnos Almási Kitti ezt a Tisztelet kivívása c. fejezetben sem említi, csak arról ír, ha sokáig hagyjuk magunkat kihasználni bármilyen kapcsolatban, akkor az a másik/mások számára természetessé válik, de ha megtanuljuk meghúzni a határainkat, nemet mondani, mindjárt más lesz a helyzet. Azonban sokan csak az első lépést merik itt is megtenni, azaz pl. egyszer mondanak nemet, és amikor a másik ezen felháborodik, rögtön visszavonulót fújnak, és minden marad a régiben. Csakhogy amíg én nem tudom szeretni, tisztelni, elfogadni és értékelni magam, addig persze, hogy nem tudom megtenni a második lépést sem. És hiába írta azt, hogy fontosabb, hogy valaki szeressen olyannak, amilyen vagyok, ezt is csak úgy tudom elérni, ha önmagamnak is tetszem. Ha hidegen hagy, hogy nézek ki, akkor legfeljebb abban lehetek biztos, hogy a háziállatomnak tetszem és ő tényleg feltétel nélkül szeret, mert őt/őket tényleg nem érdekli, ha egész nap pizsamában vagy szakadt melegítőben és kinyúlt pólóban vagyok is. De én sem fogom jobban érezni magam úgy. Mindegy, hogy hány kilót mutat a mérleg, ez is hozzátartozik az önelfogadáshoz. Ha tetszem magamnak, akkor másnak is fogom, mert nem kell erőlködnöm, mint sokaknak - ahogy annak idején a szerző is tette - , akik bulizás előtt azon görcsölnek, hogy a legelőnyösebb ruhájukat vegyék fel és a legjobb frizurát és sminket viseljék, hogy biztosan felfigyeljenek rájuk. Ahogy a közösségi oldalra ilyen, nem önazonos képeket posztolók esetében is.
 |
| Szeresd magad. Bocsáss meg magadnak. Légy hű magadhoz. Ahogy magaddal bánsz, megszabod, hogyan bánjanak majd Veled mások. |
Összességében vegyes érzésekkel gondolok vissza a könyvre, kiindulópontnak mégis jó. Gyorsan olvasható, mert elég nagybetűs, könnyen érthető, nincs tele szakzsargonnal és mindenféle statisztikákkal. Bár bizonyos témákról szívesen olvastam volna még, ill. sok kérdésre nem ad választ (elvégre akkor ki fog terápiára vagy önismereti csoportba járni?), akit valóban érdekel a téma és valami miatt most éppen nem tud személyes konzultációt kérni, az interneten nagyon sok lehetőség közül választhat (én is több ilyen jellegű csatornára iratkoztam fel - négy különböző nyelven, és rengeteget tanultam és fejlődtem nekik köszönhetően).
Sok hasznos gondolatot, a doktornő praxisából és a saját életéből vett történetet és tanácsot kapunk. Nagyon tetszett pl. a Számkivetett c. film hőséhez való hasonlítás, mert miután mi is elkezdjük gyűjteni az alapanyagot a tutajunkhoz, utána elkészíthetjük és neki vághatunk vele a tengernek. A kérdés persze csak az, hogy lesz-e erőnk végigcsinálni, látjuk-e magunkat győztesen partot érve (hoppá, egy gondolat A Titok-féle tanításokból!), vagy pár méter után visszasodródunk a szigetünkre? Mert a változás időigényes és nem könnyű folyamat. Nem megy egyik napról a másikra. Hinnünk kell benne, hogy képesek vagyunk rá.
Mi történhet a legrosszabb esetben? És akkor mi van, ha nem sikerül? De legalább megpróbáltuk! Vagy később sopánkodhatunk afölött, hogy ott volt az a lehetőség, de meg sem próbáltuk, és lehet, hogy most ott dolgozhatnék/vele lennék/nem így élnék/jobban érezném magam stb.
A már említett, és a borító sarkában is felbukkanó És akkor mi van? kérdés évek óta Almási Kitti mottója, amelyet érdemes kipróbálni. Nekem pedig nemrég az jutott eszembe: Miért ne? Amikor - immáron sokadjára - feltámasztottam a blogot, ismét bevillant ez a kérdés. Mert sokszor tényleg elég egy-egy mondat, amely tovább visz az úton, vagy éppen egy hatalmas felismeréshez vezet.
A kalitka ajtajának kulcsa mindig a kezünkben van, de bátorság kell ahhoz, hogy kirepüljünk rajta.
Almási Kitti: Bátran élniFélelmeink és gátlásaink leküzdése
275 oldal
Kulcslyuk Kiadó, 2015 - azóta a szerző felolvasásában hangoskönyvben is megjelent.
Bejegyzések
