Virginia Woolf - Flush

Flush Elizabeth Barrett-Browning spánielje volt, azonban a kutya nem a Wimpole Streeten látta meg a napvilágot. Sőt, az első oldalakon a spánielek évszázadokra visszavezethető történetét olvashatjuk - nem kevés iróniával. 

Családja sokáig magasabb rangban állt számos hírneves uralkodóénál. Palotákban kényelmeskedett, mikor a Plantagenetek, a Tudorok, a Stuartok még az eke nyomában dagasztották a sarat, és sem az eke nem volt az övék, sem a sár. A Howardok, Cavendishek, Russellek még egyáltalán nem emelkedtek a Smithek, Jonesok és Tomkinsonok fölé, mikor a spánielek már választékos és előkelő családot alkottak. 

Hősünk 1842 első felében született, és első hónapjait vidéken töltötte a Mitford családnál. A napja fénypontját az az óra jelentette, amikor Miss Mitforddal és a többi kutyával sétálni mehetett. Mert Flush is imádott a földeken futni, rohangálni és mindent megszimatolni. 

Így éldegélt, amikor gazdája 1842 nyarán úgy döntött, elajándékozza:

Mert nem volt-e Flush e derék nő elképzelésében a legjobb ajándék, melyet barátnőnknek adhatunk, különösen, ha van ilyen barátnőnk - s nem is annyira barátnőnk, mint inkább édeslányunk -, aki az egész nyarat négy fal közt tölti, bezárva egy Wimpole Street-i lakás hátsó szobájába, s aki ráadásul nem más, mint Anglia leghíresebb költőnője, a ragyogó, a végzetes, az imádott Elizabeth Barrett? Ilyen gondolatok ébredtek mind gyakrabban és mind nyomatékosabban Miss Mitford lelkében, akkor, mikor elnézte, hogyan hempereg és fickándozik Flush a napon, s akkor is, ha Miss Barrett ágya mellett üldögélt, az ablakra kúszó borostyántól homályos és zöldes londoni szobában. Igen: Flush méltó volt Miss Barretthoz; Miss Barrett méltó volt Flush-hoz.

Flush élete így gyökeres változást vett. Bár Three Mile Crossban is sok időt töltött bent, de mindennap eljött a séta ideje, míg a Wimpole Streeten csak a kereveten fekvő, indiai kendőbe bugyolált nőt, annak testvéreit és szigorú apjukat, könyvesszekrényt és görög szobrokat, a személyzetet és a többi kutyát látja és hetente a szokásos vendégeket. Azért néha Miss Barrett is kimozdul és Flush-t is magával viszi.

Egy nap azonban minden megváltozik: gazdája izgatott lesz, és Flush biztos benne, hogy valaki érkezni fog. Megérzése be is igazolódik, ugyanis Robert Browning személyében megjelenik a titokzatos férfi, akit Flush nem fogad olyan kitörő örömmel, mint Miss Browning. (Érdekes volt számomra, hogy Mr. Barrett milyen szigorú ember, mégis a lánya egyedül fogadta a szobájában Mr. Browningot.) 

Aki - egy kicsit is - ismeri Elizabeth Barrett életét, tudja, hogy végződtek a látogatások, de aki nem, ő is sejti. És mindebben Flush is részt vett, élete végéig a költőnő mellett maradt - eltekintve néhány kellemes és kellemetlen eseménytől. 

Nem is gondolnánk, hogy egy kutya élete milyen izgalmakat tartogat! Tudom, mindig is népszerűek voltak a kutyás történetek (gyerekkoromban ott volt pl. Frakk és Lassie), az utóbbi években pedig ismét reneszánszukat élik (Marley meg én, Egy kutya négy élete és folytatásai). És jól is van ez így. De úgy gondolom, érdemes megismerni egy XIX. századi spániel történetét is, aki a legnagyobb angol költőnő hű társa volt. 

A Flush nemcsak emléket állít az angol irodalom legnagyobb költőnője kedvencének, hanem közelebb hozza mindkettőjüket, a köreiket, a korabeli Londont és Itáliát is az olvasóhoz. Ráadásul mindezt olyan humorosan és szórakoztatóan, amellyel az írónőnél az Orlandóban találkoztam utoljára. 

Kettejük közt - Flush hétről hétre erősebben érezte ezt - valamiféle szoros, még feszélyező, de mély cinkosság szövődött; ettől kezdve, ha a kutya öröme az úrnőnek fájdalmat okozott, ez az öröm megszűnt öröm lenni, és háromnegyed részében átalakult fájdalommá. S erre minden áldott nap új bizonyítékkal szolgált. (...)" Flushie a barátom, a társam - írta Miss Barrett -; még jobban szeret, mint a levegőt és a napot."