Jane Austenelső regényét nagyon sokáig nem szerettem. Amióta megvettem, kétszer olvastam, és a két olvasás között is többször belekezdtem az Értelem és érzelembe, de aztán vissza is tettem a polcra. Nyugodtan kijelenthetem, úgy voltam vele, mint Marianne:
Az én koromban az ember véleménye már meglehetősen kijegecesedett. Nem valószínű, hogy bármit lássak vagy halljak, ami megváltoztathatná.
Ez bizony meglepő egy tizenhét esztendős ifjú hölgytől, és az én élemedett koromban is ugyanígy gondolkodtam még nemrégiben - legalábbis a regénnyel kapcsolatban. Aztán elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy újra kellene olvasnom a regényt, mert ezúttal teljesen más szemszögből nézném és mást is adna. És már az elején meglepett: rájöttem, hogy nem is unalmas, ahogy korábban gondoltam.
A Dashwood család Sussexben élt. Mr. Dashwood kétszer nősült, az első házasságából származó fia, John már megházasodott, míg a másodikból három lánya született: a tizenkilenc éves Elinor, a tizenhét éves Marianne és a tizenhárom éves Margaret.
A családfő halála után otthonukat, Norlandet John örökli, akit apja megkért, gondoskodjon húgairól. Ehhez a örökös feleségének, az irigy és kapzsi Fannynek is van néhány szava, aki nem szíveli sem sógornőit, sem Mrs. Dashwoodot. Apósa halála után pedig azonnal megérkezik férjével Norlandbe.
A két Mrs. Dashwood közötti helyzetet csak súlyosbítja Fanny öccsének, Edwardnak érkezése, mivel vonzalom alakul ki közte és Elinor között. Mrs. Dashwood egy Devonshire-ben élő rokonának, Sir John Middletonnak, köszönhetően hamarosan új otthonra talál Bartonban, így mindannyian megnyugodhatnak.
A Dashwood hölgyeket új otthonuk mellett természetesen új ismerősök is fogadják: Sir John imádja a nagy társaságot, ezért rendszeresen hív vendégeket a kastélyukba, melyeken felesége az előkelőségüket fitogtatja. Utóbbi édesanyja, Mrs. Jennings a pletykálkodásban és a házasságszerzésben leli örömét, melyben veje is szívesen támogatja. E különös társasághoz tartozik Sir John barátja, a hallgatag és komoly, harmincöt éves Brandon ezredes is.
Az ezredest azonnal elbűvöli Marianne szépsége és élénksége, aki viszont rozoga (egészségi) állapotúnak és öregnek tartja a férfit. A szenvedélyes és érzékeny Marianne nem ilyen társra vágyik, és még Norlandben újabb határozott kijelentést tett:
Sosem lennék boldog olyan emberrel, akinek az ízlése nem egyezik pontról pontra az enyémmel. Érezze át minden érzésemet; mindkettőnket ugyanaz a könyv, ugyanaz a zene bájoljon el. (...) Minél jobban megismerem a világot, mama, annál szilárdabb a meggyőződésem, hogy sosem lelek olyan férfira, akit szívemből szeretni tudnék! Oly sokat kívánok!
Marianne mégsem kívánt oly sokat, ugyanis hamarosan egy balesetnek köszönhetően megismeri a környékre most érkezett Willoughbyt, aki modorával az egész Dashwood családot elbűvöli. Marianne és Willoughby nyíltan mutatkozik egymás társaságában, mely a mindig józan Elinort, aki nem mutatja ki az érzéseit, megbotránkoztatja.
C. E. Brock illusztrációi (a jobb oldalin Willoughby elég morcos)
A társaság tagjai már biztosak a kézfogóban, amikor egy nap Willoughby elutazik. Marianne csalódása leírhatatlan, azonban az élet megy tovább, és újabb látogatók érkeznek Bartonba. Ismét megjelenik Edward Ferrars, majd megismerjük Mrs. Jennings másik lányát, Charlotte-ot és férjét, Mr. Palmert és rokonaikat, a Steele kisasszonyokat, Anne-t és Lucyt, akik közül utóbbi Elinort rögtön a bizalmába avatja.
A megérzésem most is bebizonyosodott: megszerettem a regényt! Korábban nem kedveltem Sir Johnt és különösen Mrs. Jenningset nem az állandó viccelődéseik miatt, aztán most beláttam, amit Jane Austen is ír: miután a hölgy férjhez adta a saját lányait, más dolga nem volt, mint hogy másokat is kiházasítson. Ha belegondolunk, akkoriban, a regény 1811-ben jelent meg, nem sok más elfoglaltsága adódott. Ráadásul ezúttal hamarabb sikerült megkedvelnem, mint öt éve. Kiderült, hogy Mrs. Jennings kedves és figyelmes is tud ám lenni.
Elinorral és Marianne-nel kapcsolatban pedig megállapítottam, hogy bennem egyszerre van meg Elinor józansága és Marianne érzékenysége. Azért bevallom, Marianne volt, hogy drámakirálynővé változott, hiszen a Willoughby elutazása utáni éjszakán sosem bocsátotta volna meg magának, ha csak egy pillanatra is lehunyja a szemét. Nyilván mindannyian másként élnénk meg a helyzetét, de úgy érzem, itt talán egy kissé túlzásba esett. Bár ez családi örökség, hiszen Mrs. Dashwood is ilyen: nagyon tud szenvedni, ha úgy adódik.
Mindenesetre mindkét nővért szerettem ezúttal és meg is értettem őket.
Míg a Steele kisasszonyok legutóbb az agyamra mentek, ezúttal jókat szórakoztam rajtuk. Aki szeretné megtanulni, hogyan hízelegjen, Lucy személyében tökéletes példát talál rá.
Lucy és Elinor séta közben
A legszomorúbb a regényben a Charlotte és Mr. Palmer közötti kapcsolat. Előbbi olyan buta, hogy folyamatosan jól szórakozik azon, hogy a férje nem érti meg, oda sem figyel rá, sőt, akkor is nevet, ha a férfi gyalázza. Szegény Charlotte.
Úgy gondolom, bátran kijelenthetem, hogy Fanny Dashwood az egyik leggonoszabb szereplő, akivel Jane Austen műveiben találkoztam. Bár csak mellékszereplőként tűnik fel, mindig tudja, hogyan valósítsa meg az akaratát és érje el a célját. Anyja lánya.
Ahogy fentebb már írtam, korábban unalmasnak találtam a regényt, és ezúttal rájöttem, hogy véletlenül sem az. Folyamatosan történik valami (az elején talán túl gyorsan is, és Miss Austen hirtelen vált egyik eseményről a másikra), ha egyik szereplő lelép a színről, feltűnik helyette egy másik. Ahogyan a fülszöveg is írja: látszólag jelentéktelen, áma szereplők számára fontos események történnek.
(...) másban nem szűkölködtek, csupán elmés társalgásban - de abban nagyon is.
Mindezek mellett pedig már itt nagyon jól megfigyelhető Jane Austen tökéletes jellemábrázolása és humora. Utóbbin volt, hogy nagyon jót nevettem, előbbinek köszönhetően pedig újabb hasznos gondolatot vettem fel a szellemi tartalékaim közé, mely a Steele és a Dashwood kisasszonyok közti különbségre vonatkozik:
A Dashwood kisasszonyokban túlságosan sok volt az értelem, hogy az előbb említett hölgyeknek kívánatos társasággal szolgáljanak, az utóbbiak pedig féltékeny szemmel nézték őket, mint akik az ő jogaikat bitorolják, s osztoznak velük a szívélyességben, amelyet pedig a Steele kisasszonyok tökéletesen ki akartak sajátítani.
Öt éve én sem gondoltam volna, hogy később mindennap várom, hogy olvashassam a regényt. Bár az 1995-ös filmadaptációt többször is láttam, nem mindenre emlékeztem, így kíváncsian ültem le az újabb fejezettel és vártam, mi fog történni a Dashwood kisasszonyokkal.
Bár Elinort is nagyon szerettem, ezúttal Marianne került közelebb hozzám, ha nem is mindenben. Ismét megkaptam azt, amit Jane Austentől már megszoktam: jellemfejlődést, kiváló emberismeretet, sokszínű (azaz nem csak nagyon jó és nagyon rossz tulajdonságokkal bíró) szereplőket, a szellemi tartalékaimat gyarapító új szavakat és mértékkel, de a legjobbkor adagolt humort. A szereplők nevét nem írom ki azok miatt, akik még nem olvasták a regényt:
Igazán nem kívánhattak egyebet, csak X. és Y. házasságát, no meg a teheneiknek különb legelőt.
Borbás Mária fordítása pedig ezúttal nem is volt annyira zavaró, bár egy-két - számomra - szokatlan kifejezéssel (pl. személyi vonzóerő, a személyi jelző után nekem mindig olyan szavak jutnak eszembe, mint az edző, az asszisztens, titkár, esetleg tanácsadó) most is találkoztam.
Akármit mond, nem ingat meg a meggyőződésemben. Hiszem, hogy minden jóra fordul, hogy nem lesz semmi nehézségünk, ahogy eleinte gondoltam.
Megkövetem magam és elnézést kérek Marianne-től és Mrs. Dashwoodtól. Ebben a bejegyzésben főleg Marianne-re projektáltam a saját drámakirálynőségem. Azóta rájöttem, hogy mindketten szuperérzékenyek és 4 az enneagram típusok, ahogyan nekem is. Tehát bagoly mondta verébnek, hogy nagyfejű. A linkelt bejegyzésben kiderül, mikor viselkedtem Marianne-hez hasonlóan.
A regényből készült BBC-sorozat megnézésére még nem sikerült rávenni magam, ugyanis az előzetesben és a képeken látott Elinort (Hattie Morahan) és Willoughbyt (Dominic Cooper) játszó két színész teljesen elvette a kedvem tőle. Előbbi túl butuskának, míg utóbbi inkább egy főgonosznak tűnik.
Úgyhogy az 1995-ös film eredeti előzetesével zárom a bejegyzést:
Sohase mondd, hogy soha: augusztusban úgy határoztam, megnézem a sorozatot. Ráadásul kiderült, hogy nem négy, hanem csak három részes, a forgatókönyvét pedig a Büszkeség és balítéletét is jegyző Andrew Davies írta. Így kíváncsian vártam (magyar szinkronnal néztem meg), azonban az első rész legeleje nagyon meglepett. Hirtelen azt hittem, valami nem stimmel, ugyanis az első néhány percről azt gondoltam: ez most a Lady Chatterley szeretője? Aztán jött a főcím és megcáfolta ezt a gondolatom.
Claire Skinner tökéletesen játszotta az önző és kapzsi Fannyt, míg Dan Stevens Edwardként az első részben számomra nagyon közvetlen volt, nagyon gyorsan megtalálta a közös hangot a Dashwood hölgyekkel, aztán a másik két részben már valóban az az Edward volt, amilyennek Jane Austen is leírta: tartózkodóbb lett.
Domenic Cooper is jól alakította Willoughbyt, az már más kérdés, hogy én nem ilyennek képzelem a regénybeli szereplőt, de ez már az én véleményem.
A Steele kisasszonyok és Dashwood hölgyek is tetszettek, és igen, Elinort is megkedveltem.
Azt viszont hiányoltam, hogy Marianne nem nevezte roskatagnak Brandon ezredest.
Némi változtatás persze történt, és Margaret is sokkal több szerepet kapott, mint a regényben, sőt, John Dashwood családja jeleneteiben előszeretettel éltek némi humorral.
Örülök, hogy megnéztem a sorozatot, félretettem a balítéleteim, mert tényleg tetszett, nagyon jó adaptáció lett.
A magyar szinkronnal annyi problémám van, hogy többen is úgy ejtik Willoughby nevét, mint a jövő idejű igét angolul, tehát will be-nek, holott az eredeti előzetesben is jól hallható, hogy az l és a b közt ott az o, vagy inkább ou.
Akit érdekel, a borítón William Kay Blacklock A Quiet Read (Egy csendes/zavartalan olvasás) c. festménye látható.
Te azt mondod, hogy lehetetlen
És leereszted a kezed,
Csüggedt-fásultan belenyugszol:
Ha nem lehet, hát nem lehet!
Te azt mondod, hogy lehetetlen
S befagy az ajkad, a szíved,
Már alig mersz, s kihal belőled
Minden nagy, hősi lendület.
S miattad dúlhat itt a gazság,
Fertőzhet a bűn, a kapzsiság,
Hagyod, hadd rohanjon vesztébe
Dühödt őrültként a világ.
Hát mit tehetnék? Nincs hatalmam;
Se szó, se vér, se könny, se jaj,
Se ész, se fegyver nem segít már,
Se ezer nábob, se arany…
Legyen mi lesz… ha ég az erdő,
Ki oltja el, s mit ér a gát,
Ha a tenger kilép medréből,
S őrültként dobálja magát?
Lehetetlen, – hát lehetetlen!
Méreggel, átokkal teli
A világ, – szenny, láz, kelevény már!
Lehetetlen megmenteni.
Így szólsz, mert hitvány, nyavalyás vagy,
S tapló van melleden belül.
És nem tudod, hogy a hívőnek
A lehetetlen sikerül!
Szavára forrás kél a pusztán,
A néma szól, a béna megy,
Manna hull, a hegyre hág a tenger,
Vagy a tengerbe lép a hegy!
Szeretet lesz a gyűlöletből,
A büszke megalázkodik,
A kapzsi ingét odaadja
S a káromló imádkozik!
Vizen járhatsz, tüzön mehetsz át,
Ha hiszel! – s mindez nem mese,
Példák beszélnek, nézd, körülvesz
A “bizonyságok fellege”!
Higgy, és minden lehet! Ne ejtsd
Le csüggedt-fáradtan fejed,
Lehet béke, lehet bocsánat,
Új élet, jóság, szeretet…
Erő, fegyver, ész, pénz, ravaszság,
Könyörgés, – semmi nem segít:
De megmentheti a világot
A legnagyobb erő: A HIT!
Mivel mindannyian úgy értelmezhetünk egy verset vagy bármit, ahogy nekünk tetszik, számomra ez a vers nem a vallási értelemben vett hitről szól, sokkal inkább az önmagunkba vetett hitről. Arról, ha hiszünk valamiben, azt képesek vagyunk megvalósítani, elérni, legyen szó bármiről.
A megjelenésük óta generációk nőttek fel Beatrix Potter meséin.
Richard Maltby Jr - ismert színpadi musicalíró és -rendező -, 1991-ben találkozott velük egy nyaralás
során, amikor a szállodában a gyerekeinek keresett olvasmányt, és a könyvek
között felfedezte Beatrix Potter műveit. A könyvek borítóján a szerző
életrajzát is olvashatta, mely kíváncsivá tette: Ki volt valójában Beatrix Potter, Nyúl Péter, Kacsa Jolán, Bikkmakk
Mókus és társaik megalkotója?
Beatrix jómódú
családba született 1866-ban, és gyerekkora
nyarait szüleivel és öccsével, Bertrammal az angol vidéken töltötte, mely elvarázsolta. Kislányként felfedezte, hogy tud rajzolni, majd festeni kezdett, állatai voltak, akikről történeteket talált ki.
Évekkel később a volt
nevelőnője kisfia beteg lett, akinek egy történetet küldött négy kisnyúlról,
melyért Noel nagyon hálás volt. Nyúl
Péter története már gyerekként eszébe jutott, és később Noel testvéreinek
is küldött mesét, akik ugyanolyan örömmel fogadták. Beatrix ezen felbuzdulva, magánkiadásban 250 példányban megjelentette
a Nyúl Péter kalandjait, hogy szükség esetén odaadhasson egyet belőlük.
Később egyik
ismerősük, Rawnsley kanonok javasolta,
hogy egy kiadóval is jelentesse meg a könyvét, és ő történetesen ismer is
egyet. Így került kapcsolatba az F. Warne és Társával, ahol két szigorú külsejű férfi fogadta az
írói babérokra törő vénkisasszonyt. A két fivér nem akart foglalkozni a
könyvvel, ezért öccsükre, a kiadóhoz
most érkezett, Normanre bízták, aki
lelkesen fogadta.
Beatrix édesapjával, Ruperttel és öccsével 1894-ben
Beatrix ekkor 36 éves
volt, és a családja, leginkább az anyja, de ő maga is már régen lemondott arról, hogy valaha férjhez menjen.
Apja ügyvédként dolgozott, bár napjait a klubjában töltötte és szabadidejében
fényképeket készített, míg anyja számára – mióta férjhez ment-, a legfontosabb
a külvilág véleménye volt.
Éppen ezért, annak idején minden előkelő és vagyonos anyát és
fiát meghívta otthonukba, és értetlenül fogadta lánya elutasító viselkedését
ezeken az alkalmakon. Nem elég, hogy Beatrixot
egyik partiképes fiatalember sem érdekelte, ráadásul saját világot teremtett
magának: a szobája már ekkor is tele volt kitömött állatokkal, a róluk készült rajzokkal,
mindezek tetejébe dajkameséket írt róluk.
Beatrix nem volt tréfás kedvében. – Én soha nem megyek férjhez – jelentette ki -, úgyhogy ez igazán nem számít. - Dehogynem mész férjhez – mondta az anyja. – Minden lány férjhez megy. Férjhez mentem én is, a nagyanyád is, és előbb-utóbb Fiona* is férjhez fog menni. - Hát, én nem – felelte Beatrix. – Én rajzolni fogok. - Rajzolni? – Mrs. Potter vetett egy oldalpillantást a férjére. – És akkor ki fog szeretni? - A műveim, az állataim. Annál több szeretetre nem lesz szükségem. Annyi szeretet bőven elég mindenkinek.
*Fiona Beatrix nevelőnője volt ekkoriban.
A Nyúl Péter kalandjai első kiadása (1902)
Beatrix számára
ez volt a menedék, most azonbanérezte, hogy nagy változáson megy keresztül. Hamarosan kiadott
szerző lesz, akinek önálló jövedelme van, így nem szorul többé a családja
anyagi támogatására.
Ráadásul a könyve
kiadásával járó procedúra mindennap kimozdította az otthoni unalmas légkörből
is. Norman Warne lelkesedése pedig rá is átragadt.
Rövidesen megismerte
a Warne család többi tagját is, ahol barátnőre
talált Norman nővérében, a szintén hajadon, vele egykorú Amelia személyében.
A bekövetkezett változások pedig új és korábban eltemetett
érzéseket is felszínre hoztak Beatrixben.
Ahogyan a korábbi olvasások során, most is nagyon szerettem Beatrixet. Gondoljunk csak bele, milyen nehéz lehetett neki a viktoriánus
korban, hiszen a házból csak a
gardedámja, a nála jóval idősebb Miss Wiggin társaságában léphetett ki, aki mindenhová követte, nem felelt meg a kor elvárásainak, rajzolt,
festett és állattörténeteket talált ki! Az anyja számára hatalmas csalódás
volt, hiszen másra sem vágyott, mint, hogy jól adja férjhez a lányát, és meg
sem próbálta megérteni, miért viselkedik így.
Ahogy a szerző is írja, Beatrix
falakat emelt maga köré, amelyekhirtelen elkezdtek leomlani,
amikor először lépett ki az ajtón, hogy elinduljon az F. Warne és Társához. Rájött, hogy meg kell mutatnia
magát másoknak, és meglehet, hogy tetszeni fog nekik. Ő maga sem gondolta
volna, mekkora sikert érhet el.
- Látjátok, barátaim, úgy van, ahogy Rawsley kanonok úr mondta. Nem ülhetünk egész életünkben otthon, meg kell mutatnunk magunkat az embereknek. Úgy kell ezt fölfogni, mint egy kalandot. És látjátok, tetszettünk nekik!
Éppen ezért Beatrix
Potter élete nagyon inspiráló lehet mindannyiunk számára. Ma azt mondanánk rá, hogy egy self-made woman volt, hiszen ő is elmondta, bár voltak nevelőnői, lényegében egyedül tanult meg rajzolni, festeni és írni. Lehet, hogy 36
évig csak otthon ült a maga kis világában, de aztán felbukkant egy lehetőség, és ő élt vele. Mások számára csak egy
unalmas vénkisasszonynak tűnt, de sosem
tudhatjuk, mi rejtőzik a másikban, míg közelebbről meg nem ismerjük, be nem pillantunk a ráragasztott címke mögé.
Richard Maltby Jr regénye egyszerre olvasmányos, inspiráló és nagyon szerethető. Nemcsak Beatrix
Pottert hozza közel az olvasóhoz, hanem a környezetét és a viktoriánus kort is.
Megmutatja, hogyan éltek, milyen értékeket vallottak, hogyan éreztek és milyen
utat jártak be. Mindezt csupán 234 oldalon.
A 2006-ban Renée Zellwegerrel a címszerepben készült film forgatókönyvét is ő írta, és ez alapján készült a regény is. A filmet már elég régen láttam, de érdemes (újra) megnézni.
Ha szétnézünk kicsit a világban, azt látjuk, hogy
most minden tele van a Mesterséges Intelligenciával. Egy robot intézi a
hibabejelentésünket, egy másik vezényel egy szimfonikus zenekart, egy harmadik bármilyen
témában szöveget ír, és egyesek azzal rémisztgetnek, hogy hány ember munkáját
veszik majd el. Lehet, hogy bizonyos munkákat egyszerűbb rájuk bízni,
konkrétan a monoton feladatokra gondolok, de az a véleményem, hogy a kreativitást igénylőeket nem tudják
jobban elvégezni, mint egy ember, és nem képesek helyettesíteni az emberi kapcsolatokat.
Különösen azt a kapcsolatot, amely akár évtizedek, vagy évszázadokat átívelve is kialakul a
befogadó és a szerző (művész) között. Hogy érzem azt, hogy amikor a szerző
létrehozta a művét, abba önmagát is beletette, fontos volt neki, hogy egyszerűen meg kellett alkotnia:
Noel bűbájos köszönőlevelet írt. Beatrixre nagyon erős hatást gyakorolt a kisfiú válasza: csodálatos érzés volt, hogy a meséje megérintett valakit. Önmagát küldte el egy történetbe bugyolálva egy másik embernek, és ez az ember – még ha csak gyerek volt is – reagált erre. (...) Annyira jó érzéssel töltötte el, ha örömet szerezhetett a gyerekeknek, hogy Beatrix elhatározta, kinyomtattatja Nyúl Péter kalandjait, hogy könnyebben oda tudja ajándékozni a barátainak. Valahányszor átadott valakinek egy példányt a könyvből, ugyanazt a lelkesítő érzést élte át. Kapcsolatot teremtett a megajándékozottal, és ez enyhítette a világtól való elzártságát. Lehetséges, hogy az emberben lakozik valami, ami a másokkal kialakítandó kapcsolat felé hajtja? – tűnődött. Lehetséges, hogy az ember nem arra van rendelve, hogy egyedül éljen?
Nemrég magyarul is megjelent Beatrix Potter
összes Nyúl Péter meséje, és számos más műve is folyamatosan elérhető, így bármikor beszerezhetjük őket, ellentétben a regénnyel, mely 2007 óta nem ért meg újabb kiadást, pedig bizonyára most is vannak, akik szívesen megismernék a szerző életét is.
A könyvből kiderül, hogy Beatrix Potter gombákat is rajzolt, sőt, a Wikipediáról azt is megtudtam, hogy mikológiával (a gombák tanulmányozása) is foglalkozott, lelkes és aktív természetvédő volt, és később juhtenyésztő lett.
Beatrix Potter és Hardwicke Rawsley kanonok
Bakik: Amikor Beatrix először megy el a kiadójához, 36 éves, az anyja éppen 60 éves múlt, az apja 69 éves. (19-20., 22. o.) A 21. oldalon Beatrix 36 éves, Bertram 29, tehát 7 év köztük a korkülönbség. A 28-29. oldalon: 1876-ban Beatrix 10 éves, Bertram 4, az édesanyjuk 37, az édesapjuk 44 éves. Korábban a szülők közt 9 év volt a korkülönbség, ez ezek szerint az évek számával nőtt. Beatrix anyja a korábbi adatok szerint 24 éves volt, amikor a lánya született, míg az apja 33. De néhány évvel korábban az édesanyjuk 27, az édesapjuk 34 éves volt. Hány éves a kapitány?
A Wikipedia szerint Rupert Potter 1832-ben, Helen Potter 1839-ben, míg Bertram 1872-ben született. Tehát a szülők között 7 év, míg a gyerekek közt 6 év volt a korkülönbség.
Richard Maltby Jr: Beatrix Potter élete
A világhírű Nyúl Péter és barátai alkotója Eredeti cím: Miss Potter
Eredetileg csak az Orgaz gróf temetéséről írtam volna ebben a bejegyzésben, azonban Elisabeth Szél több festményéről is írt a regényében, úgyhogy még néhányat kiválasztottam közülük.
A festmények mellett megismerheted a festő egyik legjobb barátját is, továbbá Szent Móricot, azt is megtudhatod, honnan ered a tizedelés és hogy egy neki tulajdonított festmény talán nem is El Greco műve.
Figyelem: a bejegyzés írása közben újra átkapcsoltam Amelia Folchba, csak hogy tudd, mire számíts.
Mária mennybemenetele (1577–1579)
Santo Domingóban csaknem elkészült az oltárkép. Mária mennybemenetele. Az alsó sarokban kis fehér négyzeten egy miniatúrafestő eleganciájával, görög írással gondosan rajzolt betűk: a krétai Doménico Theotocopuli. A kép osztatlan sikert arat a kritikusok körében - Don Diego örömére. Nem győzik dicsérni a földi és égi jelenetek velencei módra tagolt kompozíciójának tisztaságát.
Doménico már akkor tudta, amikor festeni kezdte, hogy ezt várják tőle, most azonban még sincs megelégedve a munkájával. Összehúzott szemmel nézegeti művét. Tisztában van vele, hogy ha újra megfestené, nagyobb teret engedne ösztöneinek. Amióta csak Toledóban van, azt érzi, hogy teljesen el kellene felejtenie, amit Velencében tanult. Lázadó énje keresésre ösztökéli. Mária is túl olaszos az ízlésének. Kicsiny kezei édeskésen nőiesek.
A kép, amely nem tetszett II. Fülöpnek:
Szent Mauritius mártíromsága (1580)
Manusso*, aki mindezideig csak szemlélőként volt jelen, megfontoltan veszi elő a királyi pergamentet, és az asztalra teríti:
- Lássuk csak... A főoltár képe tizenkét láb magas és kilenc láb széles. Témája Szent Mauritius mártíromságát ábrázolja, és láthatóknak kell lenniük a thébai légióknak...
Doménico lehunyja szemét.
- Három-négy alak dominál majd a képen. Nem több. A szent meggyőzi kapitánytársait arról, hogy inkább haljanak meg fegyverrel a kézben, mint hogy felebarátaikat megöljék. Erőt önt beléjük a halálra!
Ki volt ez a Szent Mauritius? Magyarosan Szent Mór a III. században élt, és az Egyiptomból érkező keresztény thébai csapat vezére volt, mely utasítást kapott, hogy induljon Galliába segítséget nyújtsani a Maximianus római császár elleni lázadók leverésében. Bátran részt vett társaival, Exuperiusszal és Candidusszal a harcokban, azonban nem voltak hajlandóak a keresztényeket megölni, más forrás szerint a római isteneknek áldozatot bemutatni, ezért Mór/Maurutius megbeszélte a társaival, hogy nem engedelmeskednek a parancsnak. Előbb decimatióra került sor, majd mindannyian mártírhalált haltak.
A decimatio tizedelést jelent, és a római sereg egyik legsúlyosabb büntetése volt, amelyet rendkívüli gyávaság vagy lázadás esetén alkalmaztak. A lényege, hogy a kiválasztott légió lázadóit tíz fős csapatokra osztották, ahol rangtól függetlenül sorsot húztak, hogy kit kell közülük megbüntetni, és a kiválasztottat a másik kilenc csapattársa végezte ki, általában kövekkel vagy botokkal.
*Manusso a festő bátyja volt.
Most pedig ismerjük meg El Greco egyik legjobb barátját, Fray Hortensiót:
Fray Hortensio Félix Paravicino (1609)
Hortensio barát az ékesszólás valóban elismert mestere. Ritka gráciával párosult szónoki tehetsége hatással volt a hívőkre. De nem kevésbé hódított ragyogó tudása az irodalmi körökben. A legelőkelőbb szalonoknak állandó és szívesen látott vendége volt. Arra született, hogy elbűvölje az embereket. Ötéves korában csodájára jártak latin tudásáért. Szép gyermek volt, játszani is szeretett, pajtásai azonban valami elfogódott tartózkodással viseltettek iránta. Ettől néha elszomorodott. A tudás elkülönítette a többiektől. Nagyon korán megszerette a természetet. Egy séta az erdőben egyedül... Egy szál virág illata... És csakhamar a költészet varázsa alá került. Sokat olvasott, teli volt vágyakkal, és mert költő volt, szerette a be nem teljesült vágyakat. Szinte félt a beteljesüléstől, a boldogságtól; lehetséges, hogy ezért lett pap. Nagy, gyöngéd lemondással szerette az életet, és a világot, amelyet önmaga teremtett magának. (...).
Doménico és Hortensio - a köztük lévő nagy korkülönbség ellenére is - szinte egymásnak teremtődtek, ízlésük annyira azonos volt.
A festő mostanában a könyvtárban tölti ideje javát. A barát portréját festi... Úgy, ahogy először látta, a magas székben ülve, ölében a pergamentekerccsel. Érzi, hogy egyik legjobban sikerült portréja lesz, és nem aggasztja többé, hogy a királyi válasz késik, fogadje-e a király vagy sem.
A képet biztosan nem ekkoriban festette El Greco (aki 1541-ben született), hiszen 39 év volt közte és a pap között a korkülönbség, és Fray Hortensio 1580-ban született, amikor a Szent Mauritius mártíromsága is készült.
A festő egyik sokat vitatott képe:
Expolio del Cristo - Krisztust megfosztják ruháitól (1577-1579)
Most születendő művét különös teremtő izgalommal készíti. Eddigi toledói életének koronája lesz. Lassan már formát is ölt ez a nagyon fontos mű.
A képet García de Loysa, a toledói székesegyház kanonokja rendelte a templom sekrestyéjének. Témája az Expolio del Cristo: Krisztust megfosztják ruháitól. Akik eddig látták már a készülő festményt, egyöntetűen azon vannak, hogy a kép művészi értéke felbecsülhetetlen. Az ár megállapítása körül mégis sok vita volt. (...) Ha nem szigorúan teológiai szempontból követte a művész az Evangéliumot, igen hamar az eretnekség vádja alá kerülhetett. És Greco nem szereti a szokványos dolgokat. Krisztusáról hiányzik a töviskoszorú. Arcán nem csorog se könny, se vér... Egyszerűen olyan halandó ember fájdalmát hordozza, aki meghalni készül. Aztán a képen szereplő három Mária: Mária Magdolna, Mária Veronika és a Szűz ilyen közelségét sehol sem említi egyetlen szent szöveg sem.
Úgy gondolom, ezt a képet sokan ismerik, legfeljebb nem tudják a címét és a festő nevét. Ez nem is baj, hiszen én is meglepődtem, amikor a bejegyzés írása közben rákerestem spanyolul. Az idézet után el is mondom, mit találtam.
La dama del armiño (1584-1585 körül)
A falról Jerónima legelső portréja néz rá. La Dama del Armiño: A menyétes hölgy, ez a rejtélyes, fiatal, kicsit ijedt, szenvedélyes arc.
A kép valójában nem El Greco alkotása. A spanyol Wikipedia szerint, amikor a kép a Louvre Spanyol Galériájában volt, a képen szereplő nőt El Greco lányaként aposztrofálták.
Később már Jerónima Cuervasszal, a festő szeretőjével azonosították, majd Katalin Michéla (1567-1597) spanyol infánsnő portréjaként ismerték el, melyet Alonso Sánchez Coello (1531-1588) festett. Van, aki ezzel sem ért egyet, mert az arca nem hasonlít a spanyol infánsnőéhez, sem a királyi család nőtagjaiéhoz.
Alonso Sánchez Coello: Katalin Mihaéla spanyol infánsnő, főhercegnő (1584)
Egy másik hipotézis szerint Juana de Mendoza, béjari hercegnő arcképe, akit Sánchez Coello gyerekkorában már megfestett.
Alonso Sánchez Coello: Béjár hercegnője kislányként egy törpével (1585 körül)
Egy újabb vélemény szerint a hölgy El Greco szeretője vagy felesége lehetett, mivel számos képén ugyanezt a női arcot láthatjuk. Hogy melyiküknek van igaza, nem tudom. Kíváncsi vagyok, Te melyik véleménnyel értesz egyet?
Végül pedig jöjjön Orgaz gróf temetése, a kép, amely a bejegyzést ihlette:
Orgaz gróf temetése (1586-1588)
A derék Nuñez energikusan harcol Toledo püspöki hivatalában, melynek ő maga is tagja, hogy a megrendelői engedélyt és az anyagi alapot megszavaztassa. Lelkesedése határtalan, mikor a megfestendő emlékműről beszél, és a többiek sóhajtva veszik tudomásul, hogy újra végig kell hallgatniok a már sokszor hallott szöveget.
- A képen minden fontos toledói személyiség szerepelne, mégis eget-földet befogó, csodás allegória lenne az egész!
De ki volt Orgaz grófja és mi ez a nagy hűhó a kép körül? Gonzalo Ruiz de Toledo (1256? - 1323) istenfélő spanyol nemes és a San Tomé egyházközség jótevője volt. 1300-ban saját költségén újjáépíttette és kibővíttette a templomot. A végrendeletében meghagyta, hogy a helyiek az emlékére minden évben adjanak két juhot, nyolc pár tyúkot, két tömlő bort, két rakomány fát és nyolcszáz maravedít (régi spanyol pénzt) az egyházközség papja és szegényei számára.
A temetésekor pedig csoda történt, ugyanis az első szent, István és Szent Ágoston temette el személyesen a grófot.
A gróf halála után kétszáz évvel a toledóiak nem tartották be a végrendeletben kérteket, ezért Andrés Nuñez, a San Tomé papja perre vitte az ügyet, melyet megnyert. Ezt követően Orgaz gróf halotti kápolnájába szeretett volna egy képet a csodás eseményről, melyet egy hívő festő készít el, így esett a választása a görögre.
El Greco a képen az eget és a földet köti össze: az alsó részen folyik a temetési szertartás, míg az égben Jézus és az üdvözültek várják a gróf lelkét, amely magzatként egy méhben érkezik fel középen, és egy angyal fogadja.
Az égiek:
A gróf lelke Szűz Mária és Keresztelő Szent János között érkezik meg Jézus elé.
A képen látható alakok (balról jobbra): Dávid, az Ima; Mózes, a Törvény és Noé, a Keresztség, Szent Péter a kulcsokról ismerhető fel, Szent János?, Mária, Jézus, Keresztelő Szent János, Jakab?, Szent Pál a lila köpenyben, II. Fülöp, a hit védelmezője, V. Szixtusz pápa, Szent Tamás, Márta, Mária és Lázár a feltámadásban való hitet szimbolizálja.
A földiek:
Az alsó részen (balról jobbra): Jorge Manuel, a festő kisfia, mellette Szent István vértanúságát láthatjuk a kis képen, Szent István fogja a gróf lábát, Gonzalo Ruiz, Szent Ágoston, aki Quiroga bíboros arcát viseli. A szent köpenyén Szent Pál, Jakab és Szent Katalin képét látjuk. Pedro Ruiz Durón, az egyházi hivatal vezetője.
A hátsó sorban: Juan López de Quadra, a San Tomé intézője (gondnoka), ferences szerzetes a szürke csuhában, Ágoston rendi a feketében, a fölfelé néző férfi egy domonkos-rendi szerzetes; Szent István mögött, ránk néz a festő önarcképe. A hímzett vörös keresztes (a Jakab-rend jelképe) ruhát viselő férfi, Toledo elöljárója/bírája. Alonso de Covarrubias egyetemi tanár, Francisco de Pisa tudós, aki Orgaz gróf csodájáról írt; Rodrigo de la Fuente jótevő és Andrés Nuñez a San Tomé papja, akinek sálján Szent Tamás és egy koponya látható.
A spanyol Wikipedia szerint a csoportban találjuk Manusso, a festő bátyjának arcképét is.
A bejegyzés megírásához a linkelt oldalakat használtam.
A Menyétes hölgynél említett források megtalálhatóak a spanyol Wikipedián, azért említettem a bejegyzésben név szerint őket, mert nálunk nem/kevésbé ismert személyekről van szó.
Az egyik könyves kupacom vettem alaposan szemügyre, amikor ráakadtam Elisabeth Szélregényére, és úgy gondoltam, a Greco asszonya jó választás lesz a saját kihívásomhoz. (Egy apróság: az én könyvemnek nem volt meg ez a festményes védőborítója már akkor sem, amikor megvettem, így csak egy sötétkék borítón az aranybetűs címet nézegethettem.)
Mindig szerettem El Greco képeit, ráadásul nemrég felfedeztem, hogy ő is INFJ volt, így még inkább kíváncsi lettem rá.
A magyar származású szerző a regény elején elmondja, hogy a krétai születésűfestő neve összeforrt Toledo városával, az életéről azonban semmi biztosat nem tudhatunk, és bár több forrásra is hivatkozik El Greco testamentuma mellett, életének legfontosabb forrásaként a képeit említi, melyek az általa megírtakat mesélték neki. És akár így is történhetett.
Antonio Calosynas, görög származású orvos, éppen barátja, El Grecotestamentumát veti papírra. Az orvos nem érti, mi szükség van erre, hiszen Toledo városa a mester ünneplésére készül. Mindenesetre Doménico Theotocopuli felkészül.
1600-ban járunk, amikor is a festő mesterművének, az Orgaz grófja temetésének bemutatóját tartják a házában. Az emberek sorra érkeznek, hogy az elkészült képet megtekintsék. Vannak, akik igencsak elégedetten pillantanak a festményre, míg vannak, akik egyáltalán nincsenek megelégedve vele.
Majd ugrunk egyet az időben, és szemtanúi leszünk, amint két lovas érkezik Toledo városához: Itáliából jöttek, egyikük Doménico Theotocopuli, míg társa a segédje, Francisco Preboste.
A városban a mester párfogója, egy befolyásos nemes, Don Luís de Castilla fogadja őket.
- Szókimondó, furcsa, különc. Nem alkuszik. De az a nagy baj, hogy közben a művész úr érzékeny és álmodozó. A fellegekben jár!
A festő sajátos stílusa és gondolkodásmódja meglepi a toledóiakat, ám folyamatosan kapja a megrendeléseket, és egy szép fiatal lányt is megismer, Jerónimát, akit azonban nővére (aki a gyámja is) másnak szánt.
A Semana Santán (Nagyhét) rendezett ünnepségen, amely valójában egy felvonulás és autodafé, a királynak, II. Fülöpnek is szeretnék bemutatni a festőt, azonban a találkozás elmarad.
Később viszont meghívást kap az akkor elkészült Escorialba, amely a királyi udvar székhelyeként is szolgált, de a II. Fülöp megbízásából készült kép nem nyeri el az uralkodó tetszését, ezért a festő visszatér Toledóba új segedjével, Luís Tristánnal.
Szándékosan nem olvastam utána El Greco életének, mert elhittem, amit a szerző is írt a bevezetőben: akár így is történhetett.
Bár a címben Jerónima szerepel főszereplőként, a regény valójában a festő története. Természetesen Jerónima is fontos szerepet kap benne, hiszen a mester fiának, a később szintén festőként dolgozó Jorge Manuelnek ő volt az édesanyja, és nagyon megkedveltem, amikor megismertem.
A rövidsége ellenére Elisabeth Szél nagyszerű korrajzot tár elénk, felvonultatja a kor jelentős személyiségeit, és ne feledjük, hogy az inkvizíció korában vagyunk, ahol bárki bármikor bármiért feljelentheti a másikat a Szent Hivatalnál, melynek kéme mindenhol lesben áll.
Sok közös vonást fedeztem fel a festő és köztem, tehát, ha valaki szeretné kicsit jobban megismerni, milyenek is vagyunk, ebből a könyvből valóban több dolgot is megtudhat rólunk.
El Greco mindig hű maradt önmagához, nem alkudott meg, a királyi udvarban átélt kudarcot követően is a saját stílusában festett tovább, és nagyon tetszett az Inkvizíció bírósága előtt mutatott hozzáállása. Nekem is volt már hasonló élményem, nyilván nem az Inkvizícióval, amikor azt mondtam magamnak, hogy higgadt maradok és úgy csinálok végig valamit.
A kis Luís Tristán mindenhová elkíséri a mestert, és álomszerű bódulatban hallgatja a magyarázatát:
– Jegyezd meg, fiú: amikor az embert a legnagyobb csapás éri, akkor húzza ki legbüszkébben a derekát, és tartsa legmagasabbra a fejét. A világ azt hiszi el, amit lát… Ha egy büszke, rátarti emberrel találkozol, azt mondod: ez az ember a siker embere!
Néhány éve még külön bejegyzést szenteltem volna a könyvben talált számos elírásnak, nyomdahibának, hiányzó ékezeteknek és társaiknak. Igen, most is zavartak az olvasásban, azonban nem írtam fel őket magamnak, és fekete toll sem volt a közelemben, hogy azonnal javíthassam őket. Köszönöm, nagyon jól vagyok, egyszerűen olyan jól van megírva a regény, hogy inkább erre koncentráltam, mint a hibákra. Ez pedig nálam nagy szó.
A könyv közepén fekete-fehérben megtaláljuk a mester néhány, a regényben is említett festményét. Nekem természetesen ez nem volt elég, úgyhogy elővettem azokat a könyveimet, melyekben El Greco munkássága is szerepel, hogy jobban megnézhessem őket és az interneten is szétnéztem. Ez pedig egy újabb töltelékbejegyzés megírására ösztönzött, ezért sem hoztam képeket ebbe a bejegyzésbe.
Elisabeth Szél regényének minden sorából éreztem a festő iránti szeretetét és megértését. Nem tudok róla, hogy a szerző foglalkozott volna pszichológiával, és a regény megírásakor az MBTI (Myers-Briggs Type Indicator - Myers-Briggs személyiségtípusok) sem volt ennyire ismert, engem mégis teljesen meggyőzött, ahogyan felépítette El Greco személyiségét. Ráadásul e mellé kaptam még egy nagyszerű korrajzot, szerelmi szálat, izgalmakat és több képe megszületésének is tanúja lehettem, így elégedetten csuktam be a könyvet. Bár szívesen olvastam volna még tovább is, mivel a festő életének csak egy nagyobb részletét mutatja be. Azonban online megtaláltam Donald Braider Színek és fények c. könyvét, mely valóban El Greco életregénye. Ezt olvasta már valaki? Ez is csak antikváriumokban szerezhető be.
– Már szinte látom is a mennybemenetelt. Belső dinamizmustól lüktetnek, vibrálnak, nőnek meg az alakok. Nem is értem, hogy mindmáig senki nem gondolt rá, hogy az ég felé törő ember megnyúlik, lobog, mint a láng, emberfeletti erőfeszítésében. Az Isten felé növekvő ember!
Az öreg pap megértően bólogat, bár egy szót sem értett az egészből. A festő most hirtelen megpillantja kettőjük árnyékát a földön: a délutáni napsütésben hosszúra nyúlt.
- És ez látható is! Íme: az árnyék, az ember lelkének mása, lám, hogy növekszik.
Titokzatosan mosolyog.
- Minden alakot grecóivá változtat az alkony..
(...)
Az öreg főapát elhűlve néz szerzetes társára. Gyors mozdulattal keresztet vet:
- Égi megszállottság ennek az esztelennek az érvelése. Őrültsége szent lángjában az igazi tudás bölcsessége lakozik.
Azért választottam ezt az idézetet zárásul, mert ez az Ni (az Introverted Intuition = introvertált intuíció), amellyel minden INFJ és INTJ meg van áldva. Mostanában több cikket is olvastam róla, és a félreértések elkerülése végett (csak a nagyon futurisztikus elképzeléseknél kapcsol be - írta valaki, ami nem igaz) az idézet tökéletesen bemutatja, hogyan működik ez a mindennapjainkban.
Valaki járt a Szépművészeti Múzeum kiállításán? Ha igen, mesélj róla, kérlek.
Egy könnyed olvasmányt kerestem, amikor eszembe jutott Peter Mayle talán legismertebb, a fülszöveg szerint pedig eddigi legjobb könyve, a Bor, mámor, Provence, amelyet tizenhárom éve már olvastam, és most jót mosolyogtam az akkor írt bejegyzésemen.
A színvonalát és a tartalmát nézve, számomra az az antiposzt, és miután most újra megnéztem a film előzetesét, rájöttem, hogy nem Russell Crowe-t nem kedveltem, hanem az általa játszott Maxet, aki - számomra - arrogáns és beképzelt a filmben, míg a regényben egyáltalán nem ilyen.
Úgyhogy ideje volt, hogy egy jobb bejegyzést kapjon a könyv.
Max Skinner, a harmincas évei elején járó londoni bróker. Egy esős, nyári napon éppen azt tervezi, hogy hamarosan egy nagy üzletet üt nyélbe, és így rendeződik végre az anyagi helyzete is, amikor az irodában ebédmeghívás várja a legjobban utált kollégájától, Amistől.
Az étteremben Max részletezi, mire jutott az elmúlt hónapokban, amikor Amis közli vele, hogy nincsenek megelégedve a munkájával, és ő veszi át, amin Max eddig dolgozott. Persze egy jelentéktelenebb cég ügyét felajánlja neki, de Max inkább felmond.
Hogyan tovább? Még nem tudja. Este a legjobb barátja és egykori sógora, az ingatlanban utazó, most üzlettárssá előléptetett, Charlie hívása deríti jobb kedvre, aki ünnepelni hívja. Max indulás előtt megnézi a postáját, és egy Franciaországból érkezett levélre bukkan, melyből kiderül, hogy imádott Henry bácsikája - akinél gyerekkora nyarait töltötte - elhunyt, és mivel nem volt gyereke, a francia törvények értelmében ő az örököse.
Henry bácsi birtokához szőlő is tartozik, ami azonnal beindítja az amatőr borkóstoló Charlie fantáziáját, és Max is egy jókor jött lehetőségként tekint az örökségére, így másnap odautazik.
Henry bácsi egy másik, a fiatalság számára megszívlelendő közlése tűnt elő lassan emlékeinek ködéből:
Az egész világon nincs még egy hely, ahol ennyire kevés és ennyire élvezetes munkából meg lehet élni. Egy nap erre magad is rá fogsz jönni.
Saint-Pons kis falu, melytől nem messze található a birtok, és gyorsan híre megy az angol érkezésének. Max azonban koránt sem olyan állapotban találja a helyet, mint ahogy gyerekként emlékezett rá. Mind a házra, mind a környékére ráfér egy alapos rendrakás és felújítás, és a szőlőtövek is megértek a cserére.
A birtokhoz tartozikClaude Roussell, aki nagybátyja életében gondozta a szőlőt, és most a jövője miatt aggódik, ill. a sógornője, Madame Passepartout, aki örömmel látja el újra a házvezetőnői feladatokat.
A faluban megismeri Nathalie Auzet-t, a helyi jegyzőt, aki nemcsak a francia jog útvesztőiben, hanem a környéken is szívesen kalauzolja.
Max már úgy érzi, kezdenek rendeződni a dolgai, amikor megérkezik az amerikai Christie, akiről kiderül, hogy Henry bácsi Kaliforniában született lánya, és azért jött Franciaországba, hogy megismerje sosem látott apját.
Nagyon megkedveltem Maxet, mert megfigyeltem, milyen reziliens. Kapott egy hatalmas pofont, több havi munkája esett kútba, otthagyta az állását és egy olyan embert, akit egyébként sem szívelt, aztán neki vágott az ismeretlennek, és szinte pillanatok alatt beilleszkedett a helyiek közé. Kiderült, hogy Henry bácsinak nem teljesen volt igaza, mert dolgozni itt is kell, a kérdés csak az, hogy szereti-e valaki ezt a fajta munkát és azokat, akikkel nap mint nap együtt dolgozik?
A Mont Sainte-Victoire
Lehetetlen lett volna kivonnia magát a környezet rendkívüli szépsége és nyugalma, az emberi hangok teljes hiánya, az óriási távlatok hatása alól. Északi irányban jól látszott a Mont Ventoux - vakítóan fehér kaviccsal takart teteje úgy festett, akár egy állandó hósipka -, délen a Mont Sainte-Victoire masszív tömbje, messze azon túl pedig a Földközi-tenger ezüstös csillogása. Christie is csatlakozott hozzá, és néhány pillanatig csak álltak csendben, és hallgatták a lágyan fújó szellő hangját.
- Roussell mindig feljön ide, amikor vadászik. Mesélte, hogy gyakran lát sasokat - mondta Max. - Csodálatos, ugye? London mintha egymillió mérföldre lenne innét.
. Nem hiányzik?
- London? - Egy pillanatig elgondolkozott, majd megrázta a fejét. - Nem, szemernyit sem. Fura, ugye? El is felejtettem, mennyire imádtam itt lenni annak idején. Akkoriban, amikor minden évben itt nyaraltam, a nyár végén sosem akaródzott innét elmennem, és most is ugyanezt érzem. Itthon érzem magam. - Szélesen rámosolygott a lányra. - És én még azt hittem, hogy tipikus nagyvárosi srác vagyok.
Madame Passepartout is megérdemel néhány szót, hiszen ő igazi egyéniség. Sajátos öltözködési stílusa van, szeret mindent és mindenről tudni, és mindent a praktikus oldaláról közelít meg. Christie érkezésekor számára teljesen logikus, hogy Maxszel egy szobába költöztesse, az sem számít, hogy életükben most találkoznak először, ráadásul unokatestvérek.
Az egyedüli problémát, a nyelvi akadályok jelentik a számára, mivel ő nem tud angolul, és sem Christie, sem Charlie nem beszél franciául. De szerencsére a szeme tökéletesen működik.
Nem árulok el nagy titkot, hogy bár nem lett a kedvencem a regény, azonban amit vártam, megkaptam. Kikapcsolt, olykor jókat nevettem Madame Passepartout egy-egy megjegyzésén, megtanultam, hogyan kell helyesen bort kóstolni, és teljesen megértem Maxet, miért választotta, hogy a birtokon marad. Úgy gondolom, a legtöbb olvasó is így döntene a helyében. Közben megismertem egy kicsit Provence-ot, a franciákat és egy titokra is fény derült. Azonban, aki Christie-hez és Charlie-hoz hasonlóan nem beszél franciául, jó, ha a keze ügyében van egy szótár, ugyanis ebben a kiadásban a francia szavakat és mondatokat nem fordították le.
Peter Mayle azt is megmutatta a regényben, hogy a pezsgő borrá is tud változni, majd ismét pezsgővé. A 207. oldalon Max a pincében egy üveg pezsgőt talál, egészen pontosan egy '83-as Krugot, amelyet Madame Passepartout egyik műanyag vödrében jégbe hűt. A felbontáskor még pezsgő, majd voilà, Charlie-nál már borrá változik! Aztán megérkezik Christie, aki viszont már pezsgőt kap! És mindez egy-egy oldalon belül! (207 - 209. o.)
Mindenesetre Max reggeli optimizmusa mindannyiunk számára megszívlelendő - még akkor is, ha odakint zuhog az eső.
A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok! (Tennessee Williams: A vágy villamosa)
_-_Fray_Hortensio_F%C3%A9lix_Paravicino_-_Google_Art_Project.jpg){kind=spacer}
Bejegyzések
