Honoré de Balzac - Albert Savarus

Veled is megtörtént már, hogy megvettél egy könyvet, mert tetszett, ami(ke)t a szerzőtől korábban olvastál, és egyébként is olcsó volt az éppen felfedezett könyv? Hét évvel ezelőtt velem is ez történt, amikor egy antikváriumban a 100 Ft-os könyvek között felfedeztem ezt a Balzacot. A Világirodalom Remekeinek fülszövege sincs, de valamiért éreztem, hogy megéri azt a százast.

A rejtéllyel kezdtem, de az első néhány oldal után úgy döntöttem, inkább a rövidebb Albert Savarust olvasom el előbb.

Mivel nemrég (május 20-án) volt Balzac születésének 125. évfordulója, így - ha kicsit megkésve is - két bejegyzéssel is ünnepelhetem a blogban.

Az 1830-as években járunk (egészen pontosan 1834-ben) a konzervatív nézeteket valló Besançonban, ahol megismerkedünk Watteville úrral és családjával. Watteville báróról - ha nem tudnák -, senki sem gondolná, hogy egy híres gyilkos leszármazottja, a napjait ugyanis esztergálással tölti. Felesége, aki férje tökéletes ellentéte: határozott és céltudatos, a híres és gazdag Rupt família sarja, így a lányuk, Rosalie jó partinak számít.

Watteville-ék is rendszeresen rendeznek estélyeket, melyről nem hiányozhat a spanyol ősökkel büszkélkedő, ifjú arszlán (szépfiú), Amadée de Soulas, aki sajátosan él, ám mindig elegáns és illemtudó, és feltett szándéka, hogy feleségül veszi Rosalie-t, melyet az egész város kész tényként kezel.

A szigorú anya azonban a lányát is a nézeteinek megfelelően nevelte:

Watteville kisasszony, akit a rá váró roppant vagyon jelentékeny személyiséggé emelt, a Rupt palota falai közt nevelkedett, melyet anyja is ritkán hagyott el, olyannyira ragaszkodott kedves érsekéhez - a merőben vallásos nevelés és az anyai zsarnokság (a báróné elvből szigorúan fogta) elnyomorította a fiatal lányt. Rosalie semmit, de semmit nem tudott. Mert hát tudás-e egy kevés földrajz, amit Gutherie könyvéből merített, némi bibliatörténet, ókori és francia história meg a négy számtani alapművelet, s az egész egy agg jezsuitán átszűrve! Rajz, zene és tánc tilalmas volt, lévén olyan tudományok, melyek inkább megrontják, semmint megszépítik az életet. A báróné aztán megtanította lányát a falikárpitszövés összes öltésére és a kézimunkákra: varrásra, hímzésre, recézésre. Tizenhét esztendős koráig Rosalie nem olvasott mást, mint az Épületes levelek-et és címertani munkákat. Újság sose szennyezte be a tekintetét. Minden áldott reggel misét hallgatott, anyja vitte el a székesegyházba; ebédre tért vissza, ebéd után sétált egy keveset a kertben, kézimunkáival foglalatoskodott, majd anyja mellett ülve, a látogatókat fogadta vacsoráig; este pedig hétfő és péntek kivételével társaságba kísérte az anyját, aki még csevegését is korlátozta. Rosalie most tizennyolc éves volt, törékeny, vékony, satnya teremtés, szőke, fehér bőrű és teljességgel jelentéktelen. Halványkék szeme némileg megszépült az alá-aláereszkedő, orcáira árnyékot vető szemhéjak játékától. Domború homloka márványát itt-ott rőt foltok éktelenítették. Arca Albert Dürer és a Perugino-elődök szentjeire emlékeztetett minden porcikájában; ugyanaz a telt, mégis könnyed forma, ugyanaz a gyöngéd báj, az elragadtatásokban szomorúsággá oldódva, ugyanaz a szigorú egyszerűség. Egész lényével, még tartásával is ezeket a szüzeket idézte, kiknek szépsége csupán a figyelmes műértő előtt tárulkozik fel a maga misztikus teljében. Formás, bár vörös keze volt, és igen csinos lába, hercegnői láb. Általában egyszerű pamutruhát viselt, de vasárnap és ünnepen anyja engedelmével selyembe öltözött. Ruhái valósággal elcsúfították: Besançonban készültek, míg anyja a párizsi divatból iparkodott bájt és szépséget és választékos ízlést meríteni; legapróbb holmiját is Párizsból hozatta, ebben a fiatal Soulas járt kezére. Rosalie sose kapott selyemharisnyát, se cipellőt; pamutharisnyát, bőrlábbelit hordott. Ünnepi alkalmakkor pedig muszlinruhába bújt, álhajat tett, bronzszínű cipőt húzott. Ez a nevelés és a szerény modor azonban acélos jellemet takart. A fiziológusok és az emberi természet mélyre ásó vizsgálói elmagyarázhatják önöknek azt a talán meglepő tényt, hogy a hajlamok, a jellemek, az értelem s a lángelme nagy időközökben éppúgy felbukkan újra meg újra a családokban, mint az öröklött betegségek. A tehetség például, a köszvényhez hasonlóan, olykor két nemzedéket is ugrik. Ennek a jelenségnek híres példája George Sand, akiben újraéledt természetes nagyatyjának, Saxe marsallnak ereje, erélye és gondolkodása. Ugyanígy kísértett hát vissza kései unokahúga egyéniségében a hírhedt Watteville a maga határozottságával és regényes vakmerőségével, amihez még a Ruptök szívóssága és gőgje is hozzájárult. Ám mindezek a tulajdonságok, vagy ha úgy tetszik: hibák, éppúgy lappangtak még csak a fiatal lány lelke mélyén, a puha és erőtlen külső mögött, mint ahogy az izzó láva is lappang jó ideig a domb, a jövendő vulkán méhében. Egyedül Watteville-né gyanította talán a kétféle vérnek ezt az örökségét. Könyörtelenül bánt Rosalie-val, s amikor az érsek a szemére vetette vasszigorát, így felelt:
- Bízza csak rám a dolgot, ismerem én a lányomat! Ezer ördög lakik benne!

George Elgar Hicks: A tengerparton (1879)

Az egyik estélyen Rosalie, aki természetesen mindenre figyel, meghallja, amint a társaság Albert Savarusről beszél (akinek nevét Savarus de Savaronként is emlegetik, mivel egy nemesi család törvénytelen leszármazottja), aki megnyert egy pert az egyház számára.

- Már mindenki azt hitte, hogy alulmaradnak.
- Úgy is történt volna, ha én közbe nem lépek. Az ügyvédünket felküldtem Párizsba, ezzel elértem, hogy amikor a küzdelem megkezdődött, új ügyvédet fogadhattam; a győzelem az ő érdeme, rendkívüli ember...
- Itt él Besançonban? - ámult el Watteville úr.
- Itt él Besançonban - felelte az abbé.
- Hja persze, Savaron - mondta Soulas, egy szép fiatalember, aki a báróné mellett ült.
- Öt vagy hat éjszakába került, míg átrágta magát az aktacsomókon, periratokon; hét-nyolcszor is összeültünk ketten, több órás tanácskozásra - folytatta Grancey abbé, aki három hét óta először mutatkozott a Rupt házban. - Hogy rövid legyek: Savaron úr valósággal megsemmisítette a híres párizsi ügyvédet, akit ellenfeleink megfogadtak. Ez a fiatalember csodákat művelt, állítják a tanácsosok. Ami a káptalant illeti, diadala kettős, győzött jogi téren, és győzött politikai téren, városházunk védője személyében alapos leckét adott a liberálisoknak. "Ellenfeleink ne számítsanak arra, mondta ügyvédünk, hogy mindenütt jó szemmel nézik az érsekségek elleni támadásokat...” Az elnök kénytelen volt csendet teremteni. A besançoniak mind tapsoltak. Egyszóval a régi kolostor épületei megmaradtak a besançoni székesegyház káptalanja tulajdonában. Egyébként Savaron úr a törvényszékről távozóban meghívta vacsorára párizsi kartársát. "Dicsőség a győzőnek!", mondta az, és elfogadta, neheztelés nélkül bókolva Savaronnak a sikeréhez.
- De hát honnan kaparták elő ezt az ügyvédet? - kérdezte Watteville-né. - Sose hallottam a nevét.
- Pedig innen is jól láthatja az ablakait - felelte az érseki helynök. - Savaron úr a Perron utcában lakik, a kertje szomszédos az önével.
- Nem Comtéba való? - kérdezte a báró.
- Annyira nem látszik rajta, hová való - mondta Chavoncourt-né -, hogy senki se tudja, honnan jött.
- De hát mégis, kicsoda-micsoda? - kérdezte Watteville-né, és Soulasba karolva elindult az ebédlő felé. - Azt mondják, idegen: akkor mért jött Besançonba? Furcsa ötlet egy ügyvédtől.
- Rendkívül furcsa - helyeselt az ifjú Amédée de Soulas (...).

Savarus maga a rejtély, és Rosalie elhatározza, hogy találkozik vele, miután végighallgatta Soulas leírását az ügyvéd nem éppen szokásos napirendjéről. A lány cselhez folyamodik, hogy a reggeli misén találkozhasson a férfival, és ezt követően Rosalie egy korabeli stalkerré változik. Savarus napirendjét ismeri, és egy kerti barlangot és rá egy templomocskát építtet az apjával, hogy szemmel tarthassa az ügyvéd ablakát.

De Rosalie-nek ez nem elég, ő tovább megy. A világ dolgaiban járatlan lány, aki látszólag kézimunkázással tölti a mindennapjait, nagyon is ravasz és céltudatos, aki mindent tudni akar Savarusről.

"Jól mondta a helynök: szenved - gondolkodott el a lány. Vajon ez a sas (mert a szeme olyan, mint a sasé) miért szállt le éppen Besançonban? Mindent meg kell tudnom, mindent! De hogyan?"

Hamarosan ez a kívánsága is teljesül: Savaron, a helyi kapcsolatainak köszönhetően lapot indít, melyhez bár nem adja a nevét, megjelenik benne egy történet az ő monogramjával, melyből Rosalie mindenre választ kap, ahogyan az olvasó is.

Ebben az elbeszélésben találtam meg a választ, miért kellett megvennem ezt a könyvet: a kisregény főszereplőjéről (az álnéven írt elbeszéléséből) ugyanis kiderül, hogy szuperérzékeny!

Rodolphe, lévén egy bűbájos párizsi nő és egy tehetséges brabanti arisztokrata származéka, kölcsönös szerelemnek a hajtása: végletesen érzékeny volt. Kora gyermekkora óta mindenben a hevesség jellemezte. Nála a kívánság mintegy felsőbb erő volt, egész lényének mozgatója, képzeletének rugója, tettei ösztökéje. Hasztalan küszködött vele az anyja, aki eszes asszony létére megrémült a fiú kiütköző hajlamaitól - Rodolphe úgy vágyakozott, ahogyan a költő költ, a tudós számol, ahogyan a festő vázlatot vet oda, a muzsikus dallamot formál. Bár szelíd volt, ebben anyja fia, hallatlan mohósággal, egyetlen elmemarkolással vetette rá magát arra, amit megkívánt, nyelte az időt. És mivel gondolatban már betelve látta terveit, az eszközökkel nem sokat vesződött.

Rodolphe némi remegéssel kopogtatott Bergmannéknál, ezt az izgalmat csak a hevülékeny emberek ismerik, akikben egy pillanat alatt annyi szenvedély lobban el, mint másokban egy egész élet során.

Ez volt az a mondat, amit az egyik enneagramos pinen olvastam, és amely miatt az enneagramtudorok, ill. az egyéb tudományokban jártas, de a szuperérzékenység fölött átsiklók, vagy éppen erről semmit sem tudók, előszeretettel neveznek bennünket dramatikusnak. Erre kiderül, hogy Jane Austen után Balzac is írt erről.

A kisregény cselekménye a felütés után csak néhány oldallal később válik izgalmassá, addig alaposan megismerjük Amedée és a besançoniak életét, ám már az elején sejtettem, hogy van valami ebben az Albert Savarusban, ahogy Rosalie színrelépésekor is, hogy ebben a lányban is több van, mint amit mutat, ill. amennyi a külső szemlélő számára látszik. És most is jók voltak a megérzéseim, mert a továbbiakban mindketten számos meglepetést tartogattak, és főleg utóbbi lepett meg legjobban.

Mindkettejük jellemét tökéletesen megértettem, és meg is kedveltem őket, bár Rosalie módszereivel nem mindig értettem egyet.

Bár 2011-ben olvastam utoljára Balzacot, a Kurtizánok tündöklése és nyomorúságát, most sem csalódtam benne. Az Albert Savarus erőssége - az Emberi Színjáték részeként - a jellemábrázolásokban rejlik. Balzacról tudjuk, hogy nagyon jól ismerte az embereket, és ezúttal is terítékre kerül a szereplők jó és sötét oldala egyaránt

Somogyi Pál László a kötet végén azt írja a kisregényről, hogy önéletrajzi ihletésű, és a címszereplőt Balzac önmagáról mintázta. Bárhogy is van, a történet romantikussága nem megy a realizmus rovására.

Az Albert Savarus örökérvényű tanulsága az lehet a mai olvasó számára is, hogy egy emberben sokkal több rejtőzik, mint amennyit látunk belőle. Hogy mennyire figyelünk jobban rá, mennyire szeretnénk megismerni a valódi énjét, az csak rajtunk áll, és bizony érhetnek meglepetések, amikor az illető egy új oldaláról mutatkozik be, amelyre nem is számítottunk.