"Körülöttünk szállonganak a falevelek, és suttogva jár a dérhajú ősz."

Ősz kezd lenni.

A patakon hideg ráncokat vetett a szél, az öreg fűzről leszakadt egy-egy levél, és tántorogva elrepült. Hajnalban jeges sót hintett a rétre a dér.

Ha pedig beköszönt az ősz, ideje az évszakhoz illő olvasmányt választani. Véletlenül bukkantam erre a Fekete István 28 novelláját tartalmazó kötetre, és miután megnéztem a tartalomjegyzékét, biztos voltam benne, hogy tökéletes ősz eleji olvasmány lesz.

A 28 novella között azonban akadnak téliek, tavasziak és nyáriak is, de mindez engem nem zavart. Közös azonban bennük, hogy a főszerepet minden alkalommal egy-egy idős ember kapja, valamint a Fekete Istvántól megszokott mesélőkedv, és az a szeretet, mellyel a természetre, az állatokra és természetesen az emberekre tekint.

A kötetindító Ősz tájékán igazi iskolakezdő történet - a nagypapa kíséri el az első napon unokáját az iskolába -, mely bennem is felidézett egy régi emléket.

A továbbiakban megtudtam - A kölcsön - , milyen az, ha valaki úgy érzi, a rossz lelkiismerete miatt még  Szent Péter szobra a templomban is rossz szemmel tekint rá, illetve több novellájában ismét felidézte a Hajnal Badányban hangulatát, a régi malmok és a facérok életét.

   Ekkor a gomolygó párában felállt egy árny, megsimogatta a kis cinkét, aki egyszerre nevetni kezdett. Verdesett apró szárnyaival, és halkan kiáltott kedves vidámságokat, melyek hirtelen eszébe jutottak.
   - Olyan jó kedvem lett, hogy megláttalak. Ki vagy te, furcsa ember, hogy nem félek tőled?
   - Nem ismersz? - szólt az ember, aki mást már elválik a ködtől, és levette ócska kalapját, melyen halkan zörgött egy piros bükklevél. - Nem ismersz?
    Én hoztam a ködöt, melyben megfürdik a holdsugár; én festem meg az almát pirosra, a kökényt kékre; én lehelem a szőlő hamvát, és én suttogok a nádasban, amikor csendes estéken fájó üzeneteket küldenek vándorló madarak.
    És én járok a késő nyári utakon is, amikor nem kelt még fel a hold, és zizegve zörög a tengeriszár; én gyújtom fel a távoli dombok csillagszemű pásztortüzét, és én furulyázok szélsípommal az , és erdők felett, hol alvóra kárognak már a varjak.
   De a távoli pincék ajtajában is én kurjantok, ha csordul a must édessége, kong a hordó, és öreg nótákkal labdáznak őszre váró domboldalak.
   Én szállok a levegőben a pókháló selymén, a rőzsetüzek lenge füstjén, a tűnő napsugár hideg aranyán.
   Én vagyok a búcsúzó fény, a távoli nóta, a derengő, enyhe láng.
   Én vagyok az őszi álmok elhintője, a begyepesedett utak csendes vándora - az öregedő legény, az álmos Szeptember.


Több történetben felbukkant Matula bácsi - (Matula és egyebek, Buzsáki libák, Berekben, A könyv, Egy csillag van csak a berekben..., Június a berekben), aki most sem hazudtolta meg magát, és eszembe jutott, milyen jó is a Tüskevár.

Szállt a mese. Az öreg legény megrészegedett szemünk csillogásától és szájunk mozgásától, mellyel némán utánoztuk szavait. Künt huhogott a szél, dorombolt a malom, és a vizek felett hideg sóhajok jártak.


Az olvasást beárnyékolták a vadászatról szóló részek (azok közé tartozom, akik sajnálják a vadállatokat), de Fekete István még ezt a negatív érzésem is egy picit el tudta hessegetni a vadászat miértjével.

Néhány szomorú, az elmúlásról szóló vagy az elmúlás árnyával áthatott novella számomra annyira szívszorító volt, hogy még később is a hatásuk alatt voltak képesek tartani.

Nagyon szerettem minden novellát, de mindenképpen szeretném kiemelni a már említett A kölcsönt, a Sinyit, A pumit, az Őszi beszélgetést, a Kalapky bácsit, a Marci bácsit és a Karácsony éjjelben már olvasott Rorátét.

Szállt a mese. Az öreg legény megrészegedett szemünk csillogásától és szájunk mozgásától, mellyel némán utánoztuk szavait. Künt huhogott a szél, dorombolt a malom, és a vizek felett hideg sóhajok jártak.

A mese valóban szállt, és hol az őszi napsugarak mellett hol a lelkem simogatta, hol mosolyt csalt az arcomra, hol pedig a szívemet facsarta, de ezek is az élet részei:
Az öreg Király úgy vette a dolgokat, amint voltak. A születés, élet, halál titokzatossága nem nőtte túl nála a hétköznapi dolgokat, és összefolytak előtte valami elkerülhetetlen biztonsággá.

Fekete István sokáig csak a Vuk írója volt számomra, de amióta elkezdtem megismerni más műveit is, bátran kijelenthetem, hogy egyszer sem kellett benne csalódnom. A novelláival ismét egy letűnt világba kalauzolt el, ahol a tőle megszokott varázslat (gyönyörű tájleírások, a természet ismeretet és szeretete) mellett az öregek (akik között az édesapja is felbukkan) bölcsességén, életén keresztül ismét sokat kaptam. Örülök, hogy rátaláltam erre a kötetére is. A őszi napok beköszöntekor tökéletes választás volt, de az év bármely szakában bátran olvasható, ha szeretnénk lelassulni és egy kicsit elcsendesedni.

Az pedig csak a hab lenne a tortán, ha valamelyik kiadó megjelentetné Fekete István összes/összegyűjtött novelláit is.
Elfelejtjük, hogy emberek mennek el mellőlünk - örökre -, elfelejtjük az élet árkait, hová belehullott egy-egy szív, aki szeretett bennünket; mindent elfelejtünk - de a jó könyvet éppen úgy nem felejtjük el, mint magunkat.
Szeretem a könyvet, és hiszek benne. Sokszor tudom, hogy nem igaz, de ezt mondani mégse merem, mert az a másik, aki írta, álmában vagy ébren úgy is láthatta, ahogy leírta.
Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára.


Fekete István: Öreg magyarok
Válogatott novellák
Válogatta: Bányász István
174 oldal
Móra Kiadó, 2016
2299 Ft
A kötetben található néhány novella megtalálható a Lazi Kiadónál megjelent novelláskötetekben is.
A második idézetet azért nem igazítottam a többihez, mert úgy elcsúszott volna a könyvbeli tagolása.



0 hozzászólás