VLADIMIR   Gyönyörű vidék. (Megfordul, a színpad széléig megy, a közönségre tekint.) Mosolygó táj. (Vladimirhoz fordul) Menjünk innét!

ESTRAGON   Nem mehetünk.

VLADIMIR   Miért?

ESTRAGON   Godot-ra várunk. 

VLADIMIR   Persze.

(...)

ESTRAGON   Már itt kellene lennie.

VLADIMIR   Nem mondta biztosra, hogy jön. 

ESTRAGON   És ha nem jön?

VLADIMIR   Akkor holnap megint eljövünk.

ESTRAGON   És holnapután is.

VLADIMIR   Esetleg.

ESTRAGON   És így tovább.

VLADIMIR (...) Kezdjük az egészet elölről!

ESTRAGON   Csakugyan. Gondolom, nem is lesz nehéz. 

VLADIMIR   Elindulni, az nehéz.

ESTRAGON   Bárhonnan elindulhat az ember.

VLADIMIR   De el kell határozni. 

ESTRAGON   Persze, persze. 

ESTRAGON   Ha az ember előre tudja.

VLADIMIR   Türelemmel várhatunk. 

ESTRAGON   Tudjuk, hogy mihez tartsuk magunkat. 

VLADIMIR   Nincs ok a nyugtalanságra. 

ESTRAGON   Csak várni kell. 

VLADIMIR   Megszoktuk.

PICKERING
No, erre kíváncsi vagyok, Higgins! Emlékszik, mit mondott tegnap? "Olyan hercegnőt faragok belőle, hogy megállja a helyét akármelyik nagykövet estélyén..." Ha szavának áll, azt mondom: le a kalappal, Higgins a legnagyobb élő pedagógus a föld kerekén! Vállalok minden költséget - és fogadok, hogy nem sikerül. Fizetem az órákat!

LIZA
Jó ember a kapitány úr. Köszönöm szépen.

HIGGINS
(nézi a lányt, s elfogja a feladat kísértése) Nehéz ellenállni... Olyan elragadóan ordenáré, olyan hátborzongatóan mocskos...

LIZA
(felháborodva tiltakozik) Hó-ó-ó... hohó-ó-óó! Még hogy mocskos vónék? Megmostam én a kezem is a képem is, mielőtt idegyöttem, meg én!

PICKERING
Annyit látok, Higgins, hogy nem fogja hízelgéssel elcsavarni szegény lány fejét.

PEARCE-NÉ
(gondterhelten) Ne tessék azt mondani. Sokféleképpen el lehet egy lány fejét csavarni. És senki olyan jól nem csinálja, mint a tanár úr. Akár akarja, akár nem. De remélem, nem tetszik a tanár urat valami bolondságba keverni?

HIGGINS
(egyre izgatottabb) Mi egyéb az élet, mint egy csomó kínálkozó, izgalmas bolondság? Ne szalasszunk el egyetlenegyet se! Azért is hercegnőt faragok ebből a trampliból!

LIZA
(méltatlankodva) A-a-a-a... (Artikulálatlan hangot ad ki)

HIGGINS
(elkapja a láz) Igenis: hat hónap múlva - de ha jó a füle és perdül a nyelve: három hónap múlva - oda viszem, ahova akarom, és annak adom ki, aminek akarom! Még ma munkához látunk - sőt: most azonnal! Pearce-né, kérem, vigye ki és mosdassa meg! Ha másképp nem megy, súrolóporral! Be van jól gyújtva a konyhában?

Az ember azonban nem csupán önmaga, hanem egy olyan egyszeri, egészen különös, minden esetben fontos és figyelemre méltó pont, melyben a világ jelenségei keresztezik egymást - csak egyetlenegyszer és soha többé úgy, ahogyan épp akkor. Ezért fontos, örök és isteni minden ember története, ezért csodálatos és minden pillanathoz méltó minden ember, ameddig csak él, és teljesíti a természet akaratát.

"A madár kitör a tojásból. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell széttörnie. A madár istenhez repül. Az isten neve Abraxas."

Ó igen, ma már tudom; semmitől sem viszolyog jobban az ember, mintsem hogy azon az úton járjon, amely önmagához vezeti el!

Ne hasonlítsa magát másokhoz, és ha a természet denevérnek teremtette, ne akarjon struccmadár lenni. Néha különös elképzelései vannak önmagáról, azzal vádolja magát, hogy más úton jár, mint a többiek. Felejtse el. Nézzen a tűzbe, nézzen a felhőkbe, és mihelyt sejtelmei támadnak, és megszólalnak lelke hangjai, bízza rájuk magát, és ne kérdezgesse, mit szól hozzá a tanár úr, atyja ura vagy a jóisten! Ezzel csak tönkreteszi magát az ember; a járdára sodródik, és kövületté válik. 

   - A dolgok, melyeket látunk - suttogta Pistorius -, megegyeznek azokkal, melyek bennünk rejtőzködnek. A legtöbb ember azért nem él valódi életet, mert a külső világ képeit tartja valódinak, saját, belső világát pedig egyáltalán nem engedi megszólalni. Így is lehet boldog az ember. De ha egyszer megbizonyosodunk, hogy másként is lehet, akkor nem választhatjuk a többség útját. A többség útja, Sinclair, könnyű, a mi utunk nehéz, de mi haladni akarunk. 

IV. HENRIK    (...) Hát nem érted? Nem látod, hogy védem ki a támadásukat, hogy szorongatom meg őket, hogy vonultatom fel elébem ezeket a megrémült pojácákat? Mert ezek csak egytől remegnek! Attól, hogy letépem ostoba álarcukat, és leleplezem őket, hogy csak komédiáznak! Mintha bizony nem én magam kényszeríteném őket a komédiázásra, mert úgy tartja kedvem, hogy őrültnek tettessem magam!

(...) Az nem erőszak! Az nem!.... Az csak a sajátos mód, ahogy ők gondolkoznak, ahogy ők látnak, ahogy ők éreznek! Persze, mindenki a maga módján!... Ti is, igaz? Hát persze! Csakhogy kik vagytok ti? A nyáj! A tehetetlen, az ingatag, a bizonytalan!... Ők aztán jól ki is használnak benneteket! Elfogadtatják veletek a maguk világát, kényszerítenek, hogy ti is úgy gondolkodjatok és lássatok, mint ők! Vagy legalábbis ezzel áltatják magukat! Mert végre is: mit sikerült rátok erőszakolni? Szavakat! Szavakat, amiket aztán mindenki a maga módján értelmez és ismételget! De így keletkezik az úgynevezett közvélemény is! És jaj annak, akit egyszer egy ilyen sokszor ismételt szóval megbélyegeznek! Például, hogy: "Őrült!"... Vagy mit tudom én: "Hülye!"... Hogy lehet azt nyugodtan tudomásul venni, hogy valaki azért töri magát, hogy másokat meggyőzzön, miszerint ti olyanok vagytok, amilyeneknek ő lát benneteket? És megszabja, hogy mások aszerint ítéljenek meg, amilyen véleményt ő alakított ki rólatok?

IV. HENRIK   Ez a ruha (megcibálja magán a ruhát) nekem nyilvánvaló és önként vállalt torzképe egy másik, szüntelen és minden pillanatban megújuló álarcos játéknak, amelynek mi mindannyian önkéntelenül a bohócai vagyunk! (Belcredire mutat) Amikor tudtunk nélkül álcázzuk annak, aminek hisszük magunkat. Bocsássatok meg nekik, de ők a maguk ruhájában még nem önmagukat látják. (Ismét Belcredihez fordul) Pedig, tudod, mi sem könnyebb ennél: az ember hamar hozzászokik. Olyan könnyű csak úgy járkálni, tragikus alakként (mutatja) egy ilyen teremben!... 

Mindent, mindent tudtak ők, a bráhmanák, és az ő szent könyveik, gondoltak mindenre, a mindennél is többre, alvilág teremtésére, a beszéd, az étkezés, a belégzés, a kilégzés rendezésére, az istenek tetteire - mérhetetlenül sok volt, amit tudtak - de érdemes volt-e mindezt tudni, ha valaki nem tudta azt az Egyet, az Egyetlent, a Legfontosabbat, az egyedül Fontosat? 

De hadd figyelmeztesselek, tudásra szomjazó barátom, a vélemények bozótjára és a szócsaták hiábavalóságára. A véleményeken nem múlik semmi, akár jók, akár rosszak, akár bölcsek, akár ostobák, bárki el is fogadhatja, el is vetheti őket.

"Megrabolt engem a Buddha - gondolta Sziddhárta -, megrabolt, de még inkább megajándékozott. Elrabolta tőlem a barátomat, azt, aki eddig bennem hitt, s most őbenne hisz, aki az én árnyékom volt, és most Gótama árnyéka. Viszont megajándékozott saját magammal, Sziddhártával."

Tudd meg, Sziddhárta nehezebb dolgokat is kitűzött már magának célul, mint ezek az apróságok, és mégis elérte. 

Mindenkinek van varázsereje, mindenki elérheti céljait, ha tud gondolkodni, tud várni, tud böjtölni.

Nem mindennap történik meg, hogy megjelenik az életünkben egy elefánt.

Ebből az elbeszélésből nem hiányoznak az emberi természetről alkotott, többé-kevésbé pontos megállapítások, amelyeket mind hitelesen vetettünk papírra és megjegyzésekkel láttunk el, értéküknek és a pillanatnyi lelkiállapotunknak megfelelően. 

Valahányszor fent ült salamon nyakában, a szubhro mindig kicsinynek látta a világot, de most genova kikötőjének rakpartján, amikor emberek százainak szeme meredt rá, akik a szó szoros értelmében megmámorosodtak az elébük tároló látványtól, a minden tekintetben hatalmas méretű állattól vagy tőle, aki a parancsaival irányította  őt, fritz bizonyos megvetéssel szemlélte a sokaságot, s a megvilágosodás és viszonylagosság felismerésének ritka pillanatában, arra gondolt, hogy bizonyos szempontból egy főherceg, egy király, egy császár is csak egy elefánt nyakára ültetett sitár. 

Nem én játszadozom a szavakkal, ők játszanak velem 

A bűvészekhez hasonlóan az elefántoknak is megvannak a maguk titkai. 

A regény nem egy tipikus kísértethistória (Fernando Pessoa nem tud  falakon átmenni, sem embereket megleckéztetni), hanem Ricardo Reis lisszaboni életének krónikája mellett megismerjük az 1936-os év eseményeit is. És éppen ez az, ami olyan nagyszerűvé teszi a regényt. Az orvos élete talán nem lenne olyan izgalmas, mert mivel is tölti a napjait? Szállodában lakik, ahol kiszolgálják, újságot olvas, elmegy sétálni, a bankba, de Lisszabonban bizony nagyon sokat esik az eső, így van, hogy egész nap a szobájában marad. Közben megismerkedik a coimbrai jegyzővel (a középkorú úrral) és a szép Marcendával (a halott karú lánnyal), színházba vagy moziba megy. 

Olykor-olykor felbukkan nála a halott költő, és megbeszélik a dolgaikat: beszélgetnek versekről, Ricardo Reis (szerelmi) életéről, a mindennapokról, politikáról, újságcikkekről, a készülődő és a már kitört spanyol polgárháborúról. 

A regény egy valódi időutazás, amely nem szárazon felsorolja az aktuális történéseket, hanem korabeli újságcikkek, reklámok, színházi előadások, filmek és kül- és belföldi földi események színesítik Saramago játékos, humoros, szarkasztikus stílusával. 

Ám a kormányok, legyenek bármily nagyszerűek vagy akár olyan tökéletesek is, mint amilyen a mienk, látási zavarokkal küszködnek, ami talán a szüntelen tanulmányok, a kitartó éberség és a lankadatlan figyelem következménye, Merthogy abból a magasságból csak azt látják élesen, ami messze van, és nem veszik észre, hogy a megoldás, a kiút, hogy úgy mondjuk, sokszor csak nyújtásnyira van, akár egy újsághirdetésben, mint jelen esetben is, és még kevesebb mentségük van rá, hogy ez sem szúrt nekik szemet, mert itt még rajz is segít, amely egy kombinéban és harisnyatartóban fekvő hölgyet ábrázol igencsak figyelemre méltó keblekkel, amiben, talán Madame Hélène Duroy kezelésének is része van, habár a vonzó teremtés egy kicsit halovány, enyhén sápkóros, ám szerencsére a betegség nem végzetes, megbízhatunk az orvos tanácsában, aki az ágy fejénél ül, bajusza van és kecskeszakálla, és szemrehányóan csóválja a fejét, Látszik, hogy nem ismeri a Nagy Őt, mert ha ismerné, most sokkal jobban érezné magát, de már nyújtja is feléje az áldásos szert, egy üveg Bovrilt. Ha a kormány kellő figyelemmel olvasná az újságokat, amelyeket minden reggel, délután és hajnalban árgus szemmel embereivel ellenőriztet, javíttat, módosíttat, hamar rájönne, hogy milyen könnyűszerrel orvosolhatná az akut és krónikus éhezés gondját Portugáliában, mert a megoldás nem másban, csakis a Bovrilban rejlik, egy kis üveg Bovrilt hát minden portugálnak, a soktagú családoknak is egy ötliteres demizsonnal, mert ez az igazi táplálék, a legcsodálatosabb szer, a mindenható orvosság, ha ezt fogyasztanánk rendszeresen, naponta háromszor, senki sem lenne csont és bőr ebben a hazában, sem olyan sápatag, mint Dona Ciotilda. 

A Santa Catarina-kilátó és környéke az 1940-es években

Természetesen a regény nem minden oldala ennyire vidám, hiszen Saramago is a tényeket közli. De gondoljunk csak bele, milyen komoly kutatást igényelt az akkori újságcikkek, színházi és moziműsorok, reklámok felkutatása a nyolcvanas években. Már ezért is megéri rászánni az időt, de mellette ott van a már említett sziporkázó stílus, amely mellett már fel sem tűnik, hogy a párbeszédek nincsenek gondolatjelekkel tagolva, hogy egy-egy mondat akár egy egész oldalt is elfoglal. 

Olvasás közben jól jött volna egy Lisszabon-térkép, mert bár a portugál tankönyvemben van egy (az német nyelvű, de az utcák és a városrészek portugálul vannak rajta feltüntetve), az fekete-fehér és nem olyan jó minőségű. 

Mindenesetre szerettem Lisszabon keskeny és kanyargós utcáin barangolni Ricardo Reissel, akinek köszönhetően még Fatimába is eljutottam, sok-sok információval lettem gazdagabb, köztük a portugálok szilveszteri szokásaival, és José Saramago ismét biztosította magát a kedvenceim között. 

(...) a közömbösen elengedett mondat ott maradt a levegőben, várva, hogy észrevegyék, és éppúgy lehetett igaz, mint hazugság, ebben rejlik a szavak fogyatékossága, vagy éppen erre a kettőségre vannak kárhoztatva, hiszen ugyanazzal a szóval hazudunk, amelyikkel az igazat mondjuk, és hogy mikor melyik érvényesül, az nem rajtunk múlik, hanem azon a hitelen, amelyet nekünk szánnak, (...)

A Ricardo Reis halálának éve egyszerre szórakoztató, informatív, humoros, olykor elszomorító, de egyben zseniális és elgondolkodtató olvasmány. Egy visszatérő emigráns orvos mindennapjai, Portugália és az 1936-os év eseményei fonódnak össze a lapjain, melyek minden tartalmas olvasmányra vágyó olvasó számára igazi gyöngyszemeket tartogatnak. Nem véletlen, hogy a megjelenését követően számos díjat nyert. 

(...) Nem hiszem el, Ott áll az újságban, én olvastam, Én nem a doktor úr szavában kételkedem, de a fivérem azt mondja, hogy nem mindig szabad elhinni azt, amit az újságok írnak, Nem mehetek Spanyolországba, hogy megnézzem, mi történik ott, el kell hinnem, hogy amit írnak, az igaz, egy újság nem hazudhat, az a világ legnagyobb bűne volna, A doktor úr igen művelt ember, én írni-olvasni sem igen tudok, de egy dolgot megtanultam, azt, hogy sokféle igazság van, és az egyik olykor szemben áll a másikkal, és amíg meg nem mérkőztek, nem derül ki, hogy melyik a hazugság, (...) Mindig a fivéred szavaival felelsz nekem, A doktor úr meg mindig az újságok szavait hajtogatja. Igaz. 

2020-ban a portugálok szakértők bevonásával, fekete-fehér filmet is készítettek a regényből, mely kapcsán beszélgetéssorozatot is rendeztek. 

*A 32. oldalon Ricardo Reis a szállodában az újságokat olvassa, hogy megtudja, mi történt Portugáliában, és eszébe jut, hogy 1895-ben történt egy katasztrófa, de arra hogyan is emlékezhetne, hiszen ötéves volt. Akkor hogy is van ez? A szállodában az adatainál negyvennyolc évet írt a korához, és később is ennyinek mondja magát, tehát 1887-ben született. Ha viszont 1895-ben ötéves volt, akkor 1890-ben látta meg a napvilágot. 

A regényben számos idézet is felbukkan Ricardo Reis, ill. Fernando Pessoa verseiből, de sem lábjegyzetben, sem a könyv végén egy külön részben nincsenek feltüntetve a helyei, csupán a fordítókat említik meg. Úgy gondolom, egy Európa-szintű kiadótól ez elvárható lenne. Megértem, hogy időigényes megkeresni a verseket, de az internet korában élünk, és ha néhány nappal vagy héttel később jelent volna meg a regény, akkor sem dőlt volna össze a világ. És biztos vagyok benne, hogy emiatt nem csak nekem van hiányérzetem a kiadó munkáját illetően. Mivel a kiadási jogok időközben a Helikon Kiadóhoz kerültek, remélem, ha ők ismét megjelentetik a regényt, akkor odafigyelnek erre.