Ismerd meg az INTJ Enneagram 4 típust! - Monte Cristo grófja

Elöljáróban szeretnélek emlékeztetni, hogy minden személyiségtípus egy spektrumon mozog, tehát nincs minden tulajdonsága, vonása kőbe vésve, és van, amikor a negatív, van, amikor a pozitív irányban találjuk. 

Mikor a szalonba ért, a grófot már egészen körülfogták. Megvitatták minden szavát, mint ahogy az olyan emberek kijelentéseit szokták, akik keveset beszélnek, de amit mondanak, az sohasem érdektelen.

Ötödik könyv - 19. A szerződés

A gróf figyelmes tekintettel kémlelte végig a tömeget. Szemmel látható volt, hogy keres valakit. Végül már nem állhatta meg szó nélkül:

   - Hol van Morrel? - kérdezte. - Tudja valaki önök közül, uraim, hogy hol van?

   - Mi már töprengtünk ezen a halottas háznál is - jegyezte meg Château-Renaud -, mert egyikünk sem látta.

A gróf azután hallgatott, de egyre csak vizsgálódott.

Végre megérkeztek a temetőbe.

Monte Cristo sastekintete egy pillanat alatt végigfutott a tiszafa és fenyőcsoportokon, és nyugtalansága csakhamar megszűnt: a sötét gyertyánlombok alá egy árnyék surrant be, és Monte Cristo bizonyára felismerte benne azt, akit keresett.

(...)

Az az árnyék, amelyet Monte Cristo megpillantott, gyorsan átsietett a Héloïse és Abélard sírja mögött levő, fákkal beültetett kis térségen, s megállt a halottvivő emberekkel együtt a gyászkocsi lovai mellett, ugyanakkor érve a sírhelyhez, mikor azok.

Mindenki figyelt valamire.

Monte Cristo le nem vette szemét arról az árnyékról, amelyet még közvetlen szomszédai is alig vettek észre.

A gróf két ízben is kilépett a sorból, hogy megnézze, nem nyúl-e ez az ember valami kabátja alá rejtett fegyver után.

Mikor a gyászmenet megállt, már jól fel lehetett ismerni az árnyalakban Morrelt, aki állig gombolt fekete kabátjában, ólomszínű, feldúlt arcával, kalapját görcsösen szorongatva olyan módon támaszkodott e mauzóleum fölötti dombon emelkedő fatörzshöz, hogy a kezdődő gyászszertartás legcsekélyebb mozzanatát se tévessze szem elöl.

(...)

Monte Cristo se látott, se hallott, helyesebben nem látott mást, csak Morrelt, akinek nyugalma és mozdulatlansága ijesztő látványt nyújtott neki, hiszen egyedül ő tudta, mi megy végbe a fiatal tiszt szívében.

Hatodik könyv - 8. A Père-Lachaise temető

   - Hogyan teremhetett meg egy asszony fejében ilyen borzalmas terv? Ó, istenem! istenem!

   - Jusson csak eszébe Perugia, a postafogadó kis lugasa, a barna köpenyes férfi, akit az ön mostohaanyja az aqua-tofanáról faggatott: hát bizony ettől az időtől kezdve érlelődött agyában ez a pokoli terv.

   - Uram! - kiáltott fel a szelíd lány, és zokogásra fakadt. - Látom már, hogy ha így áll a dolog, akkor én halálfia vagyok.

   - Nem, Valentine, nem, mert én előre láttam mindezt a cselszövést. Nem, mert legyőztük ellenségünket, hiszen lelepleztük. Nem, élni fog, Valentine, élni fog, hogy szeressen, és hogy szeressék, élni fog, hogy boldog legyen és boldoggá tegyen egy nemes szívet. De ahhoz hogy élhessen, Valentine, feltétlenül meg kell bíznia bennem.

Hatodik könyv - Valentine

Dantès végigszenvedte mindazt a kínt, amelyet a feledésre ítélt foglyok csak átélhetnek a börtönben.

Eleinte a remény következtében és ártatlansága tudatában viselte sorsát. Később kételkedni kezdett ártatlanságában, és ezzel már-már igazolta az igazgatónak azt a hitét, hogy foglya megőrült. Végül lezuhant büszkesége magasságából, könyörögni kezdett az embereknek, de még nem az Istennek. Isten a végső menedék. Az a szerencsétlen, akinek legelőször az Úrhoz kellene folyamodnia, csak akkor kezd benne reménykedni, amikor a reménynek már minden más forrása kiapadt.

(...)

Dantès tehát embertől nem remélhetett többé segítséget. Ahogy mondottuk, elérkezett az az idő, hogy Istenhez forduljon. Eszébe jutottak azok a vallásos gondolatok, amelyekre a sorsüldözött szerencsétlenek rendszerint rátalálnak. Visszaemlékezett azokra az imádságokra, amelyeket édesanyjától tanult, ám most olyan értelmet talált bennük, amelyet azelőtt nem vett észre. Mert az ember számára az imádság egyhangú és üres marad mindaddig, amíg boldog, ha ellenben bajba jut, a fájdalom megérteti vele azt a magasztos nyelvet, amelyben Istennel beszélhet.

Nem buzgón, hanem dühvel imádkozott, és fennhangon, hogy ne féljen saját szavától. Imádság közben valami eksztázis fogta el. Minden kiejtett szavánál nagy ragyogás közepette látni vélte az Istent. Úgy hitte, hogy megalázott és elveszett életének minden mozzanata a mindenható Isten akarata, és levonta az események tanulságát.

(...)

Dantès mind e sok buzgó imádság ellenére is fogoly maradt. Idővel agya elborult, szeme előtt köd sűrűsödött. Dantès egyszerű, tanulatlan ember volt. A múltat sötét fátyol takarta előle, amelyet csak a tudás lebbenthetett fel. Börtönének magányában és gondolatai pusztaságában nem tudta maga elé varázsolni az elmúlt korokat, nem tudta életre kelteni a kihalt népeket, újjáépíteni az ókori városokat, amelyeket a képzelet felnagyít és költőivé tesz, s amelyek óriásinak tűnnek fel, és égi fényben látszanak ragyogni, mint Martin babilóniai képei. Neki csak rövidke múltja, sötét jelene és igen kétes jövője volt, csupán tizenkilenc esztendő világosságával elmélkedhetett egy talán örök éjszakáról. Így hát semmiféle elfoglaltság sem segíthetett rajta. Tetterős lelke, amely legszívesebben végigszáguldott volna a korok végtelenjén, arra kényszerült, hogy fogságban maradjon, mint a sas, ha kalitkába zárják. Egy gondolatba kapaszkodott: valami különös végzet minden látható ok nélkül összetörte a boldogságát. E gondolathoz kétségbeesetten ragaszkodott, ezerszer is meghányta-vetette, és úgy szétmarcangolta, mint Dante Poklában a könyörtelen Ugolino szétrágja Rogerius érsek koponyáját. Dantès csak ideig-óráig hitt az isteni hatalomban, de a hitét azután elveszítette, mint ahogy elveszítik azt mások is, ha sikert értek el, Csakhogy neki nem volt belőle semmi haszna.

Az aszketizmust vak düh váltotta fel. Edmond olyan istenkáromlásokra fakadt, amelyek hallatára még a börtönőr is elképedt. A zárka falához verdeste testét. Dühvel vont felelősségre mindent, ami csak körülötte volt, és főleg önmagát a legcsekélyebb kellemetlenség miatt, ha akárcsak egy homokszemecske, egy szalmaszál vagy egy kis szellő okozta is. Akkor hirtelen eszébe ötlött az a feljelentő levél, amelyet látott és megérintett, mert Villefort a kezébe adta. A feljelentő levél minden sora úgy lángolt, mint Belzacár Mene Tekel Ufarsin-ja. Azt mondta magában, hogy az emberek gyűlölete taszította őt abba az örvénybe, amelyben most van, nem pedig Isten bosszúja. Azoknak az ismeretlen embereknek kívánta mindazt a szenvedést, amelyekkel lázas képzelete megtöltötte agyát, és úgy találta, hogy még a legszörnyűbb kínok is túlságosan enyhék s főleg nem elég hosszan tartók ezeknek a számára, mert a kínszenvedés után a halál következik. És a halálban, ha nem is volt meg a nyugalom, de megvolt legalább az érzéketlenség, amely hasonlít hozzá.

   - Én is ezen a nézeten vagyok, uram. Csakhogy mindazt, amit erről a francia törvénykönyvről mondott, én is tudom, de nemcsak francia vonatkozásban, hanem minden nemzet törvénykönyvére vonatkoztatva: az angol, török, japán, hindu törvényeket éppen olyan jól ismerem, akár a franciákat. Igazam volt tehát, amikor azt állítottam, hogy viszonylagosan (tetszik tudni, hogy minden viszonylagos), ahhoz képest, amit én csináltam, önnek igen kevés a tennivalója, és hogy ahhoz viszonyítva, amit én tanultam, önnek még igen sok tanulnivalója van.

   - De ugyan mi célból tanult ön ennyi mindent? - kérdezte Villefort csodálkozva.

Monte Cristo elmosolyodott.

   - Jól van, uram - mondta -, már látom, hogy noha ön valami felsőbbrendű ember hírében áll, mégis mindent a társadalom anyagi és köznapi szempontjából ítél meg, kezdi az embernél és végzi az embernél, vagyis a legkorlátoltabb és legszűkebb nézőpontból, amelyet emberi értelem csak felfoghat.

   - Magyarázza meg ezt, uram - mondta Villefort egyre jobban bámulva -, nem értem önt... egészen jól.

   - Azt mondom, uram, hogy ha szemét a nemzetek társadalmi szervezetére irányítja, csak a gép egyes rugóit látja, de magát a magasztos munkást nem, aki a gépet mozgatja. Azt mondom, hogy ön nem ismer maga előtt és maga körül mást, mint azokat, akiknek oklevelét miniszterek vagy királyok írták alá, és hogy azok az emberek, akiket Isten a kinevezettek, a miniszterek és a királyok fölé helyezett, és akiknek küldetést adott, nem pedig azt, hogy betöltsenek valami előkelő helyet, mondom, ezek elkerülik az ön rövidlátó tekintetét. Ez a gyenge és tökéletlen szervekkel ellátott sajátos emberi gyarlóság! Tóbiás is köznapi embernek vélte az angyalt, aki azért jött, hogy visszaadja látását. A nemzetek Attilát, akinek el kellett őket pusztítania; csak olyan hódítónak tekintették, mint minden más hódítót. És ezeknek mindnyájuknak ki kellett nyilatkozniuk mennyei küldetésüket, hogy felismerjék őket. Egyiknek azt kellett mondania: "Az Úr angyala vagyok", a másiknak pedig ezt: "Isten ostora vagyok", hogy mindkettőjük isteni lényege kitűnjék. Villefort egyre jobban bámult, és úgy vélte, hogy vallásos megszállottal vagy bolonddal beszél.

   - Ön tehát úgy tekinti magát, mint ezeknek a rendkívüli lényeknek egyikét, akiket itt idézett?

   - Miért ne? - kérdezte hidegen Monte Cristo.

Harmadik könyv - 10. Ideológia

   - Tudja jól, asszonyom, letartóztattak. De azt már nem tudja, asszonyom, hogy ez a rabság mennyi ideig tartott. Azt nem tudja, hogy tizennégy esztendeig voltam bezárva If várának egyik börtönében, egynegyed mérföldnyire öntől. Azt nem tudja, hogy e tizennégy év minden napján, csakúgy, mint első nap, újra és újra esküvel fogadtam, hogy bosszút állok, pedig nem tudtam, hogy ön feleségül ment Fernand-hoz, árulómhoz, s nem tudtam azt sem, hogy apám éhen halt!

   - Irgalmas Isten! - kiáltott fel Mercédès és megtántorodott.

   - De megtudtam mindent mikor tizennégy esztendei raboskodás után kikerültem a börtönből, és esküvéssel fogadtam meg az élő Mercédèsre és megholt apámra, hogy bosszút állok Fernand-on, és... bosszút is állok.

   - Bizonyos ön abban, hogy a szerencsétlen Fernand követte ezt el?

    - Lelkem üdvösségére mondom, asszonyom, úgy történt, ahogy elmondtam. De egyébként ez sem sokkal gyűlöletesebb, mint az, ha valaki, akit a franciák maguk közé fogadtak, az angolokhoz pártol, s hogy valaki, aki spanyolnak született, a spanyolok ellen harcol, mint Ali zsoldosa elárulja és meggyilkolja Alit. Ilyen tettekhez képest eltörpül ez a levél! Hiszen csak gáláns cselszövényről van szó, és bevallom, hogy megértem, ha megbocsát neki az az asszony, aki a felesége lett, amelyet azonban nem bocsát meg soha szerelmese, aki nőül akarta venni. A franciák nem bosszulták meg az árulót, a spanyolok nem lőtték le az árulót, a sírjában pihenő Ali futni hagyta az árulót. De én, akit elárult, megölt és sírba vetett, Isten segítségével kijutottam a sírból, és tartozom Istennek azzal, hogy bosszút álljak. Azért küldött engem ide, és most itt vagyok.

(...)

   - Hogy ne tiporjam el ezt az átkozott fajzatot! - mormogta. - Hogy ne engedelmeskedjem Istennek, aki rám bízta a büntetést! Lehetetlen, asszonyom lehetetlen!

Ötödik könyv - 12. Az éjszaka

    - Ön itt van, uram? - kérdezte. - Ön tehát mindig a halál nyomában jár?

Busoni felegyenesedett. Mikor meglátta az ügyész elváltozott arcát, szemének vad tüzét, megértette vagy megérteni vélte, hogy az esküdtszék ülése lezajlott. A többiről semmit sem tudott.

   - Akkor azért jöttem, hogy a leánya holttesténél imádkozzam! - válaszolta Busoni.

- És miért jött ma?

   - Azért jöttem, hogy megmondjam, eleget fizetett már adóssága fejében, és hogy ettől a pillanattól kezdve azért imádkozom Istenhez, hogy ő is érje be ennyivel, mint én.

   - Istenem! - mondta Villefort hátrahőkölve, az irtózat kifejezésével arcán. - Ez a hang nem Busoni abbé hangja!

   - Nem.

Az abbé letépte hamis tonzúráját, megrázta a fejét, mire hosszú fekete fürtjei ismét vállára omlottak, és keretbe foglalták férfias arcát.

   - Monte Cristo úr arca! - kiáltott Villefort tétova tekintettel.

   - Nem is az, királyi ügyész úr, tessék csak jobban és távolabbi időkben kutatni.

   - Ez a hang! Ez a hang! Hol is hallottam én először ezt a hangot?

   - Először Marseille-ben tetszett hallani, huszonhárom esztendővel ezelőtt, azon a napon, amikor eljegyzését tartotta Saint-Méran kisasszonnyal. Nézzen csak széjjel az iratai között.

   - Ön nem Busoni? Nem is Monte Cristo? Istenem, hát ön az én titkos, könyörtelen, halálos ellenségem! Valami nagyot vétettem ön ellen Marseille-ben, ó, én szerencsétlen!

   - Eltaláltad, így történt - mondta a gróf, és keresztbe fonta karját széles mellén. - Csak keress, keress tovább!

   - De hát mit vétettem neked tulajdonképpen? - kiáltott fel Villefort, akinek agyában már összezavarodott a józan ész meg az őrület abban a ködben, amely még nem maga az ébredés, de már nem is álom többé.  - Mit vétettem neked? Mondd el! Beszélj!

   - Ön lassú és borzalmas halálra kárhoztatott engem, megölte az édesapámat, ön szabadságommal együtt elvette tőlem szerelmemet, s a szerelemmel együtt boldogságomat is!

   - Kicsoda hát ön? Kicsoda ön? Istenem!

   - Annak a szerencsétlen embernek a kísértete vagyok, akit ön If várának tömlöcébe vettetett. Ennek a sírból kikerült kísértetnek megengedte Isten, hogy magára vegye Monte Cristo grófjának álarcát, elborította gyémánttal meg arannyal, hogy ön mind a mai napig ne ismerje fel.

   - Ó! Most már rád ismerek! Rád ismerek! - mondta a királyi ügyész. - Te vagy...

   - Edmond Dantès vagyok!

   - Edmond Dantès vagy! - kiáltott a királyi ügyész, és megragadta a gróf csuklóját. - Gyere hát!

Magával vonszolta a lépcsőn. Monte Cristo csodálkozva követte, hiszen maga sem tudta, hová vezeti a királyi ügyész, de előre érezte, hogy valami újabb katasztrófa tanúja lesz.

   - Nézd, Edmond Dantès! - mondta, és felesége meg fia holttestére mutatott. - Ide nézz! Eléggé megbosszultad magad!

Monte Cristo elsápadt erre az ijesztő látványra. Megértette, hogy túlment a bosszúállás jogainak határán. Megértette, hogy nem mondhatja többé:

   - Isten mellettem és velem van.

(...)

Sápadtan, komoran, elszorult szívvel állt meg. E máskor olyan nyugodt és nemes arcot teljesen feldúlta a fájdalom.

Karjában tartotta a gyermeket, akit semmi sem tudott visszahozni az életbe.

Fél térdre ereszkedett, és áhítattal helyezte oda anyja mellé. A gyermek fejét az anya keblére fektette.

Hatodik könyv - 14. Bűnhődés

   - Nem, Mercédès - válaszolta Monte Cristo -, nem úgy van. Legyen jobb véleménnyel önmagáról. Nem. Ön nemes lelkű és szent asszony, és fájdalma teljesen lefegyverzett. De mögöttem, láthatatlanul, ismeretlenül, haragosan állt az Isten, akinek én csupán küldöttje voltam, s aki nem akarta megakadályozni, hogy lesújtsak a kezemben levő villámmal. De kérve kérem ezt az Istent, akinek lábánál tíz esztendő óta mindennap leborulok, tanúmul hívom ezt az Istent, hogy önnek áldoztam fel életemet, s életemmel együtt azokat a terveket is, amelyek hozzá voltak láncolva. Büszkén vallom, Mercédès, Istennek szüksége volt reám, és én életben maradtam. Vizsgálja csak meg a múltat, vizsgálja meg a jelent, kísérelje meg, hogy a jövőt is szemügyre vegye, és meglátja, hogy valóban eszköz vagyok az Úr kezében. Életem első fele abban telt el, hogy a legkegyetlenebb kínok, a legszörnyűbb szenvedések jutottak osztályrészemül, mindazokat el kellett hagynom, akik szerettek és üldöztek, akik nem is ismertek. Aztán hirtelen a börtön, a magány, a nyomor után a szabad levegő, a szabadság és olyan mérhetetlen, káprázatos vagyon birtokosa lettem, hogy igazán vak lettem volna, ha fel nem ismerem Isten ujját, mert Istennek nagy szándékai voltak velem. Ettől kezdve ezt a vagyont szent küldetés eszközének láttam. Ettől kezdve egy pillanatig sem gondoltam arra az életre, amelynek édességét ön, szegény asszony, bizony gyakorta megízlelte. Egyetlen nyugodt órám sem volt. Úgy éreztem magam, mintha tűzfelhő volnék, amelyet csak azért hajszolnak a szélviharok, hogy felégesse az elátkozott városokat. Mint a kalandvágyó kapitányok, akik veszedelmes útra indulnak hajójukkal, akik veszélyekkel teli hadjáratra készülnek, úgy készítettem én is el az élelmiszereket, teleraktam hajómat fegyverekkel, felhalmoztam a támadó és védő eszközöket, testemet hozzáedzettem a leghevesebb gyakorlatokhoz, lelkemet a legdurvább megrázkódtatásokhoz, karomat hozzászoktattam az emberöléshez, szememet a szenvedés látásához, ajkamat ahhoz, hogy mosolyogni tudjon a legborzalmasabb szenvedések láttára is. Abból a jólelkű, bízó és megbocsátásra kész emberből, aki voltam, bosszúvágyó, színlelő, gonosz ember lettem, aki érzéketlen, mint a süket és vak végzet. Akkor elindultam azon az úton, amely megnyílt előttem, keresztülvágtam a térségen, és célhoz értem: jaj volt mindenkinek, aki keresztezte utamat!

Hatodik könyv - 15. Az elutazás

   - De én, én szeretem! - kiáltott fel Morrel szinte üvöltve fájdalmában.

   - Kit szeret? - kiáltott Monte Cristo. Felugrott és megragadta Morrel ég felé emelt két kezét.

   - Halálosan, őrülten szeretem, úgy szeretem, hogy a véremet adnám érte, hogy felszárítsam egyetlen könnycseppjét. Szeretem Valentine de Villefort-t, akit most gyilkolnak meg éppen, értse meg! Szeretem, és azt kérdem az Istentől meg öntől, hogyan menthetném meg az életét?

Monte Cristo ajkán olyan vad kiáltás tört ki, amilyet csak a megsebzett oroszlán hallat.

   - Szerencsétlen! - kiáltotta, és most ő tördelte a kezét. - Szerencsétlen! Valentine-t szereted! Egy elátkozott család gyermekét szereted!

Sose látott még Morrel ilyen arckifejezést, nem látott még ilyen lángoló tekintetet. A rémület szellemét, amely olyan sokszor merült fel előtte a csatatéren vagy Algéria gyilkos éjszakáin, sohasem látta baljóslatúbb lánggal kigyúlni maga körül.

Iszonyodva hátrált.

Monte Cristo pedig e zajos kitörés után egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha valami belső fény kápráztatná: e pillanat alatt annyi akaraterővel lett úrrá önmagán, hogy látszott, amint fokról fokra csillapodik mellének izgalmas hullámzása, mint ahogy látni lehet, amint a háborgó, tajtékos hullámok vihar után a nap erejétől szétfoszlanak.

Ez a csend, ez a magába szállás, ez az önmagával való küzdelem mintegy húsz másodpercig tartott.

Ötödik könyv - 17. A vallomás

Már említettük, hogy a gróf, ahol csak megjelent, akár természetes, akár mesterséges vonzóerejével, mindig mindenütt magára vonta a figyelmet. A reá szegeződő tekinteteket nem kifogástalan szabása mellett is egyszerű és szerény fekete ruhája vonzotta, nem is hímzéstelen fehér mellénye, még csak gyönyörűen simuló pantallója sem, hanem inkább sápadt arcbőre, hullámos, fekete haja, tiszta, nyugodt arca, mély és ábrándos tekintetű szeme, s végül csodálatos finomsággal metszett szája, amely olyan könnyedén öltötte magára a megvetés kifejezését, hogy minden szem feléje fordult.

Szebb férfit akárhányat lehetett itt találni, de az ő arcánál jellegzetesebbet bizonyára nem - hogy ezt a kifejezést használjuk. A gróf arcán minden vonás beszélt, és minden rezzenésének megvolt a maga értelme. Mert a mély gondolatok valami különös hajlékonyságot és csodálatos szilárdságot adtak vonásainak, arckifejezésének és legapróbb mozdulatainak is.

Negyedik könyv - 13. A bál

Hogy könnyebb legyen elképzelni, hoztam három hírességet, akik biztosan sx/sp 4-ek:

Bizony, egy 4 szeszélyes és sokszor azt teszi, amihez éppen kedve van (megjegyzem, azért ezt nem mindig tehetjük meg): 

  - No hát, itt a legjobb alkalom, jobbat keresve sem találna. Itt a kocsija?

   - Nincs itt.

   - Nem baj. Éjjel-nappal befogva tartanak számomra egy kocsit.

   - Befogva?

   - Befogva, mert én bizony nagyon szeszélyes természetű ember vagyok. Tudnia kell, hogy olykor, ha felébredek, vagy ebéd után, vagy akár éjnek idején kedvem támad elutazni a világ valamelyik pontjára. Ilyenkor el is megyek oda, ahová akarok.

Második könyv - 16. Szent Sebestyén katakombái

A fal két oldalát betöltő, két részre osztott könyvtárban mintegy kétezer kötet könyv volt. Egy egész szakaszt a modern regények foglaltak el, és már az őt megillető helyen volt az is, amelyik előző nap jelent meg. Ott pöffeszkedett arannyal díszített piros kötésében.

Negyedik könyv - 5. A kísértetek

És bár a grófnak újkeletű kapcsolatai, különcködő és elszigetelt életmódja, ismeretlen, megmérhetetlen és szinte mesébe illő gazdagsága óvatosságra inthette volna a férfiakat, a nőknek pedig egyáltalában nem lett volna szabad belépniük ebbe a házba, ahol nem fogadja őket háziasszony - a férfiak mégis átlépték a körültekintés, a nők pedig az illem korlátait, és a kíváncsiság a maga ellenállhatatlan ösztönzésével mindenen keresztül segítette őket.

(...)

A lakoma pazar volt. Monte Cristo kötelességének tartotta, hogy tökéletesen felborítsa a párizsi szokásokat, és a felszolgált ételekkel vendégeinek inkább kíváncsiságát, semmint étvágyát igyekezett kielégíteni. Keleties lakomát hordatott fel, mégpedig abból a fajtából, amelyet az arab mesék tündéreinek tálaltak volna.

(...)

Monte Cristo az általános álmélkodás láttára elnevette magát, és elkezdett tréfálkozni:

   - Uraim - mondta -, talán elismerik, hogy a gazdagság egy bizonyos fokán túl már csak a fölösleget lehet nélkülözhetetlennek tekinteni, mint ahogy itt a hölgyek elismerhetik, hogy az elragadtatás egy bizonyos fokán túl már csak az ideálist tekinthetik valóságnak. És ha ezt az okoskodást tovább folytatjuk, mi is tulajdonképpen a csodálatos? Mindaz, amit nem értünk. És mit kívánunk mindig leginkább? Azt, amit nem kaphatunk meg. Egész életem minden törekvése abban merült ki, hogy olyasmit lássak, amit nem tudok megérteni, és megszerezzem azt, ami elérhetetlen. Ehhez két módon juthatok el: pénzzel és erős akarattal. Egy puszta szeszélyt például ugyanolyan kitartással kergetek, amilyennel ön, Danglars úr, hozzáfog, hogy valami új vasútvonalat alapítson meg, vagy amilyennel ön, Villefort úr, halálra akar ítéltetni valakit, ön, Debray úr, ha békét akar teremteni egy országban, ön, Château-Renaud úr, ha tetszeni óhajt a hölgyeknek, és ön, Morrel úr, mikor meg akar szelídíteni egy olyan lovat, amelyet senki sem rner megülni. Nézzék például ezt a két halat, egyikük Szentpétervártól ötven mérföldnyire született, a másik Nápolytól öt mérföldnyire. Nem érdekes dolog-e a kettőt egymás mellé, egy tálra helyezni?

   - Miféle két hal ez hát? - kérdezte Danglars.

   - Chateau-Renaud úr lakott Oroszországban, ő majd megmondja az egyik hal nevét - válaszolta Monte Cristo -, azután itt van Cavalcanti őrnagy úr, ő mint olasz, megnevezi a másikat.

   - Azt hiszem - mondta Château-Renaud -, hogy ez itt kecsege.

   - Nagyszerű.

   - Ez pedig - tette hozzá Cavalcanti -, ha nem csalódom, orsóhal.

   - Úgy is van. No most, Danglars úr, kérdezze meg ezt a két urat, hogy hol halásszák ezt a két halfajtát.

   - Az ilyen kecsege sehol másutt nem található, csak a Volgában - jelentette ki Château-Renaud.

   - Az ilyen nagyságú orsóhalat pedig tudtommal csupán a Fusarotóban lehet halászni - jegyezte meg Cavalcanti.

   - Helyesen mondták, az egyik a Volgából származik, a másik a Fusaro-tóból.

   - Lehetetlen! - kiáltozták a vendégek.

   - Na látják, hát éppen ez mulattat engem - mondta Monte Cristo. - Olyan vagyok, mint Nero: cupitor impossibilium,[A lehetetlen után vágyom.] és íme; ebben a pillanatban önöket is ez szórakoztatja. És noha ezeknek a halaknak a húsa talán nem ér fel a sügér vagy a lazac húsával, önök mégis kitűnőnek fogják találni, mivel tudják, hogy lehetetlen megszerezni őket, és mégis itt vannak.

Negyedik könyv - 6. A vacsora

Albert pontosan megjelent. A utazás eleinte egyhangú volt, de csakhamar élénkebbé lett, már csak gyorsasága miatt is. Morcerf nem is álmodott ilyen sebességről.

   - Az önök lomha postakocsija a maga kétmérföldes lassúságával, amit még hátráltat az az ostoba törvény is, amely szerint tilos engedelem nélkül megelőzni egy másik utast, s így valami beteg vagy szeszélyes utas megakaszthat siető és egészséges utasokat, lehetetlenné teszi a jó utazást - jegyezte meg Monte Cristo. - Én kikerülöm ezeket a kellemetlenségeket, mert saját postakocsimon utazom, saját lovaimmal, igaz-e, Ali?

A gróf kihajolt a kocsi ablakán, csettintett egyet a lovaknak, mire azok csaknem repülni kezdtek. A kocsi úgy dübörgött végig a sima úton, mint a mennydörgés, és mindenki megfordult utána, hogy megcsodálja ezt a lángoló meteort. Ali megismételte a csettintést, és mosolyogva mutogatta hófehér fogát, míg izmos kezében a tajtékos gyeplőszárat szorongatta, és ostorával cserdített a lovak felett. A lovak gyönyörű sörénye csak úgy lobogott a szélben. Ali, a puszták gyermeke, most igazán elemében volt, és fekete arcával, égő szemével, fehér burnuszával olyan volt a felkavart porfelhőben, mint a számum szelleme és a vihar istene.

   - Ezt a gyönyörűséget még eddig nem ismertem - mondta Morcerf. - Ez a sebesség gyönyörű!

Ötödik könyv - 8. Az utazás 

Márpedig alig tette Párizsba a lábát, ön ösztönösen követi azt a legnagyobb erényt vagy legnagyobb hibát, amely nekünk, különcködő párizsiaknak szokásunk, hogy kohol olyan bűnöket, amelyek nincsenek meg önben, és elrejti meglevő erényeit!

Harmadik könyv - 2. A reggeli