Michael Ondaatje neve összefonódott Az angol beteggel, a Divisadero borítója pedig számomra Osvárt Andreával, mert a rajta látható fiatal nőről mindig ő jut eszembe. Mindenesetre a névrokonomnak semmi köze a regényhez, ahogyan a borítónak sem sok.

Az angol beteg helyett inkább a Divisaderót vettem le a polcról, hogy végre megismerkedjek a kanadai szerzővel, és már az első oldalakon az volt az érzésem, hogy jól választottam. Pedig annak idején a boltban kicsit hezitáltam, hogy megvegyem-e.


Anna, Claire és Coop együtt nő fel a '70-es években egy kaliforniai farmon. Anna édesanyja a kislány születése után halt meg a kórházban, ahonnan az édesapja vele és egy másik kislánnyal, Claire-rel tért haza, akit ugyanúgy lányaként nevel.
Coop szüleit meggyilkolták, az árván maradt - akkor négyéves - kisfiút is Anna apja vette magához béresnek.
Így éltek ők négyen a birtokon, azonban évekkel később egy nap minden megváltozott, és a három fiatal kénytelen volt elszakadni egymástól.

Mindennek életrajzi vonatkozása van, mondja Lucian Freud. Hogy mit csinálunk, hogy miért csináljuk, hogy miképp rajzolunk le egy kutyát, hogy kit rajzolunk le, hogy miért nem tudunk felejteni. Minden kollázs, minden genetika. Ott rejlenek bennünk mások, még azok is, akiket csak futólag ismertünk. Egész életünkben ott vannak bennünk minden határnál, amelyet átlépünk. 

Coop hamiskártyások közé keveredik, de hamarosan menekülnie kell. Anna a franciaországi Démube költözik, ahol a francia író és költő, Lucien Segura életét kutatja, és megismerkedik Rafaellel. Claire egy San Franciscó-i ügyvédi irodában dolgozik, de hétvégenként mindig meglátogatja az apját.

A regény szokatlan narrációjú: vagy Anna mesél első személyben, vagy egy harmadik személyű narrátor veszi át a szerepét. Az események mellett azonban sokkal fontosabbak a szereplők érzései és gondolatai, illetve a múltjuk. Bár a klasszikus értelemben vett cselekmény is jelen van, de az aktuális jelen eseményei közé befurakodnak (nem negatív értelemben) a múltban történtek, melyek által mozaikszerűvé válik a szöveg.

Mindhárom fiatalt megkedveltem, de a legjobban Anna és Claire szála tetszett. Utóbbiéban leginkább a munkájáról szóló részek. Anna szálának köszönhetően - aki Lucien Segura életét próbálja rekonstruálni - számos irodalmi mű (Dumas: A fekete tulipán és A három testőr, Stendhal: Vörös és fekete) is felbukkan a regényben.
 

   Egész életemben imádtam éjszaka utazni olyasvalakivel, akivel megbeszélhettük és megoszthattuk egymás ismerős viselkedését. Olyan ez, mint a villanella, hajlam arra, hogy visszatérjünk múltunk eseményeihez, ahogy a villanella formája sem lineárisan halad előre, hanem az érzelmek ismerős pillanatainál kering. Csak az újraolvasás számít, mondta Nabokov. Úgyhogy a harangtorony furcsa formáját, mely újra meg újra önmagába fordul, ismerősnek éreztem. Mert gyerekkorunktól fogva vissza akarunk szerezni dolgokat, amelyek keverednek és visszhangzanak az életünkben, ahogy a kaleidoszkóp üvegdarabjai új formákban jelennek meg, és refrénjeikkel meg rímeikkel dalszerűen hoznak létre egyetlen monológot. Folyamatosan a történeteink ismétlődésében élünk, bármilyen történetet is meséljünk is.

A Divisadero egy nagyon szépen megírt, különleges hangulatú regény, amelyet egyszerűen csak jó olvasni. Lassan, olykor egy-egy mondatát újraolvasva, és megállapítani, hogy Ondaatje zseniális író, akinek szinte minden során érződik, hogy egyben költő is. Ahogyan a bevezetőben is írtam, ez volt az első regényem tőle, de biztosan nem az utolsó, úgyhogy nagyon örülök, hogy annak idején végül a kosaramba tettem.
Ha valaki most megkérdezné, kinek ajánlom, azt mondanám, hogy igényes és türelmes olvasóknak, akik szívesen elidőznek egy-egy mondaton, akik valóban élvezik az olvasás minden pillanatát és nem szeretnek gyorsvonatként átrobogni egy-egy művön.

2011-ben a szerző Daniel Brooks kanadai színházi rendezővel elkészítette a regény színpadi változatát.

Én a Divisadero Streetről jövök. Divisadero az "elválasztás" spanyol szava, mert valaha ez az utca választotta el San Franciscót a Presidio földjeitől. De a divisar szóból is eredhet, amely azt jelenti, hogy "távolból nézni valamit." (Van a közelben egy El Divisadero nevű "magaslat.") Ahonnan az ember ellát a messze távolba.
   Azt hiszem, ezt csinálom, amikor dolgozom. Elnézek a távolba azok után, akiket elvesztettem, úgyhogy mindenütt látom őket. Még itt, Démuben is, ahol Lucien Segura élt, ahol "rögzítek egy cserét, / mint egy sál véletlen ráncait."*

Künt hó felett tökfej hold lebegett.
Nagymama a tűznél melengedett.
Korom macskánk mellé settenkedett
s eszegettek egy száraz-kenyeret.

Én festegettem tarka madarat,
Lenkice egy hatlábú egeret,
Ferike szép kékszemű bogarat,
Margitka meg négyszarvú tehenet.

A madár felfalta a bogarat,
a nagy tehén a kicsi egeret.
A két lány erre sírásra fakadt,
Ferike, a huncut, csak nevetett.

A falon három királyi gyerek
bufti arcán nagy könny cseperedett,
s gazdáikkal, akár az emberek,
sírtak lábuknál a vadászebek.

Ferike szólt: most én hazamegyek.
A két kislány is felkerekedett.
Én sírva szóltam: még ne menjetek,
sosem leszünk még egyszer gyermekek!

1935




Vers: Jékely Zoltán összegyűjtött versei
         Gustav Oskar Bjorck festménye (Igen, kislányok vannak a képen, de csak ezt találtam.)

Kétségtelen, hogy a firenzei Uffizi a világ egyik legismertebb múzeumainak egyike. Sajnos még nem jártam benne, de A világ múzeumai sorozat ezen kötetének köszönhetően megismertem az épület történetét és a gyűjtemény egy részét is.

Ha már portugál nyelvtanulásra adtam a fejem, egyértelmű, hogy illik jobban megismerkednem a portugál nyelvű országok irodalmával is. Afonso Cruz regényéről pedig már több pozitív véleményt is olvastam, így egyre kíváncsibb lettem rá.

Bevallom, a fülszöveg alapján azt gondoltam, hogy Oskar Kokoschka és Alma Mahler viszonya áll majd az események középpontjában, de nem így történt, ami miatt egyáltalán nem érzem magam csalódottnak. Mást kaptam, ám egyáltalán nem bánom.

Amint belelapoztam, rögtön láttam, hogy nem egy hagyományos tagolású regényt tartok a kezemben. Rögtön feltűnik a szokatlan tipográfia (a fejezetek címe oldalra került és minden fejezet első oldala egy hasábba, néhány fejezetben a betűtípus is más-más), illetve a regény első részét a szerző (aki grafikus és zenész is) illusztrációi díszítik.


A II. világháború idején, Drezda bombázása során Bonifaz Vogel (a Vogel németül madarat jelent) a szüleitől örökölt madárkereskedésben tengeti napjait, amikor egy nap betoppan az üzletbe egy náci katona elöl menekülő fiú, Isaac Dresner, aki a padló alatti pincében rejtőzik el. Kettejük között különleges barátság/kapcsolat alakul ki: Isaac nappal a padló alól beszélget Bonifazcal, és csak zárás után bújik elő.
Egy nap, a bombázások után a két férfi az utcán áll, amikor feltűnik egy fiatal nő, Tsilia - aki szintén menekül -, és innentől együtt élnek tovább. Isaac feleségül veszi Tsiliát és magukhoz veszik Bonifazot.

   - Vogel úr, ha nincs megelégedve a dolgok állásával - válaszolta Isaac -, akkor csak egy egyszerű dolgot tehet: összezárja a lábait, erősen összpontosít, majd ugrik egyet. Amikor újra földet ér, és megérzi a talaj valóságát, amikor véget ér az égi pillanat, amit ugrásnak nevezünk, tehát amikor megérinti a földet a lábával, akkor úgymond kisebbfajta rengést okoz, amellyel megváltoztatja a világegyetem irányát. Ha épp egy bizonyos irányba halad, olyan irányba, amelyben egyáltalán nem leli örömét, akkor elég, ha ugrik egyet, hogy változtasson ezen az irányon. De mivel a rezgés csak nagyon kicsi, nem lehet azonnal érezni a hatását, ám ha közben belenézhetne a jövőbe, akkor látná, mennyire más az a jövő, amelyben nem ugrott föl. Az élet ezekből a kis ugrásokból áll. 

A klasszikus értelemben vett cselekmény helyett nem egyszer a szereplők párbeszédei, gondolatai veszik át a főszerepet, majd felbukkan egy sikertelen író, Mathias Popa és az ő Kokoschka babája című regénye, amely a magyar származású Varga család történetét meséli el, és egyszer csak a valóság és a fikció összemosódik.



A regény három részét ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor színes gyöngyöket fűzünk fel egy zsinórra, csakhogy itt a színek nem valamilyen séma szerint követik egymást, hanem hol több azonos színűt fűzünk fel, hol pedig a színek összekeverednek, de ez a keveredés egyáltalán nincs az összkép kárára.

Már az első oldalakon teljesen magába szippantott, nemcsak az illusztrációival, hanem a jobbnál jobb gondolataival együtt. Teljesen megfeledkeztem a fülszövegről, egyszerűen csak hagytam, hogy sodorjon magával a szöveg. Nagyon szerettem Bonifaz és Isaac padló alatti beszélgetéseit, és kíváncsian vártam, sikerül-e Adele Vargának megtalálnia a nagyapját.


Az az érzésem, hogy a Kokoschka babájáról nehéz bármit is írni, egyszerűen csak el kell kezdeni, és hagyni, hogy magával ragadjon a világa. De milyen is ez a világ? Szokatlan, furcsa, különleges - de ezek mára már egymás szinonimáivá váltak. Olykor szürreális, fontos szerepe van benne a zsidó vallásnak, az irodalomnak és a zenének is. Nem olvastam még semmit Raymond Chandlertől, de mekkora ötlet volt Afonso Cruztól, hogy Adele Varga egy  Filip Marlov nevű férfit bíz meg a nagyapja utáni nyomozással.
Kalandos, szórakoztató, néha szomorú és elgondolkodtató. Olyanfajta olvasmány, amit én nagyon szeretek, és örülök, hogy felfedeztem. Afonso Cruz nevét pedig megjegyeztem, és előbb-utóbb biztosan elolvasom a Virágokat is.

   - Így van ez, még sosem hallott róla, hogy amit keresünk, amire a legjobban vágyunk, az mindig ott van a szemünk előtt? Csupán annyi kell hozzá, hogy fájdalmas kilométerekre távolodjunk el tőle, és azonnal meglátjuk. Túl közel vagyunk hozzá, hogy észrevegyük. El kell tőle húzódnunk.

Afonso Cruz: Kokoschka babája
Sorozat: Typotex Világirodalom
Eredeti cím: A Bonheca de Kokoschka
Fordította: Bense Mónika
285 oldal
Typotex Kiadó, 2017
3200 Ft
A bejegyzésben szereplő képek a Typotex Kiadó engedélyével kerültek közlésre.

     Dördűl az ég, s villámot lőtt,
Zápor zuhog le már,
S a szép leány kunyhóm előtt
Lassan pihegve jár.
"Jer szép leány! hív a legény,
Bús ég borúlt reád;
Kunyhóm kicsiny bár és szegény,
Neked s nekem helyt ád."

     Kunyhóm felett, s kis ablakán
Csattog, süvölt a szél;
Karom között a szép leány
Űl csendesen, de fél;
S felleg ha más fellegre jő,
S villám villámra gyúl:
Remegve, ah, keblemhez ő
Jobban jobban szorúl.

     "Derűl az ég, bús fellegén
Ég a szivárvány már;
Isten veled, te hű legény,
Anyám epedve vár!"
Mond a leány, s karom közűl
Kifejlik nyájason,
S e könny, amely szememben űl,
Ajkán sohajtást von.

     Kunyhóm felett, s kis ablakán
Száll, és mosolyg a nap;
Szemem csak a szép lyány után,
Mint part után a hab.
Lángcsillagod, hajh, tiszta ég,
Mit ér e szív előtt?
Dördűlj megint, s onts záport még,
S hozd vissza nékem őt!

Cseke, 1823. április 23.






Szoktál-e néha meg-megállni,
és néhány percre megcsodálni
a zöld mezőt, a sok virágot,
az ezerszínű, szép világot,
a dús erdőt, a zúgó fákat,
a csillagfényes éjszakákat,
a völgy ölét, a hegytetőt?
Nem, neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,
sajgó sebekre enyhet adni,
hulló könnyeket letörülni,
más boldogságán is örülni,
hallgatni azt, kinek ajka
bánatra nyílik és panaszra,
vigasztalni a szenvedőt?
Nem, neked erre nincs időd!

S ha est borul a késő mára,
készülni kell a számadásra,
mérlegre tenni egész élted.
Tettél-e jót, láttál-e szépet?
És nincs más vágyad csupán ennyi.
Nem rohanni, csak ember lenni,
hiszen látod már a temetőt!
De most már késő!...... Nincs időd!





A Magyar Kultúra Napja alkalmából ma duplázunk, és köszönöm Repkutynak, aki annak idején a figyelmembe ajánlotta Szádeczky-Kardos György versét.


Versek: Kölcsey Ferenc összes versei
             Szádeczky-Kardos György verse
Képek: Székely Bertalan: Zivatar
             Női portál

Néhány éve rajongtam a Borgiák sorozatért, és akkor hallottam William Somerset Maugham regényéről is, mely a reneszánsz Itáliában játszódik, és egyik fontos szereplője Cesare Borgia.
A sorozat iránti rajongásom elmúlt, de a regényről nem feledkeztem meg, és idén végre elolvastam.

1502 októberében a firenzei Signoria megbízásából Niccolò Machiavelli követként érkezik Imolába, hogy a város urával, Cesare Borgiával tárgyaljon.
Itália ebben az időszakban is erősen széttagolt volt, egyes részei francia, mások spanyol, míg a többi olasz uralom alatt állt, és mindenki foggal-körömmel ragaszkodott a megszerzett területéért, de a további terjeszkedést is fontosnak tartotta.
Cesare Borgia a francia királlyal, XII. Lajossal kötött megállapodást, elfoglalta Urbinót és most éppen Bolognára vetett szemet. Céljainak elérése érdekében igyekezett jó viszonyt ápolni a környékbeli urakkal is.


Machiavelli néhány hónapos házasként indul útnak, barátjának unokaöccse, Pietro és két szolga kíséretében.

Az volt hát a feladata, hogy időt nyerjen, mert ez a Köztársaság állandó politikája. A Signoria mindig kitűnő érveket tudott találni, hogy ne tegyen semmit. Ha már nagyon benne voltak a csávában, megoldották pénzes zsákjuk zsinegét, és olyan kis összeget vettek ki belőle, ami éppen elfogadható volt. Machiavellinek az volt a feladata, hogy csitítsa egy halogatáshoz nem szokott férfi türelmetlenségét, hogy tartalmatlan ígéreteket tegyen, hogy tetszetős szavakkal hízelegjen, hogy csellel feleljen a cselre, csalással viszonozza a csalást, és kitalálja egy színlelésről hírhedt ember titkait. 

Machiavelli a városba érve megismerkedik Pietro egyik rokonával, a jómódú kereskedővel, Bartolomeo Martellivel, aki a későbbiekben többször is a segítségére lesz. Bartolomeo középkorú, kövér ember, ám harmadik felesége, Aurelia jóval fiatalabb és vonzóbb is nála, így nem csoda, ha Machiavelli azonnal szemet vet rá.

Miközben a követ tárgyalásokat folytat Borgiával - amelynek részleteiről folyamatosan levélben tájékoztatja a firenzeieket -, mindent elkövet, hogy meghódítsa a szépasszonyt.

Bevallom, a regény kb. 40. oldalán még felmerült bennem, hogy félreteszem, de örülök, hogy nem tettem meg, ugyanis nem sokkal később megjelent Aurelia, és a cselekmény itt indult be igazán.

Bár sokat megtudhatunk a korabeli Itália politikai helyzetéről, mégis izgalmasabb nyomon követni, sikerül-e a Machiavellinek elcsábítania a szép, ám erényes asszonyt.




Machiavelli és Cesare Borgia jelleme nagyon is hasonló: mindketten kiváló emberismerettel rendelkeznek, akik ehhez igazítják viselkedésüket és a céljuk eléréséért bármire képesek.

A firenzei agyafúrt, nagyon odafigyel a beszélgetőtársára, igyekszik kifürkészni Cesare Borgia szándékait, de elsődlegesen az Aurelia iránti szenvedélye hajtja.

Bár ennek  a kiadásnak a fülszövege lelövi a poént, én nem teszem. Csak annyit árulok el, hogy a regény végére természetesen kiderül, sikerrel jár-e Machiavelli és Borgia terve, és az események után előbbi levonja a tanulságot, és éppen ezért volt számomra szimpatikus a hozzáállása.

   - Jó dolog, ha az embernek barátai vannak - tűnődött Machiavelli -, de éppen olyan jó az is, ha tudják, hogy az ember visszaüthet, amennyiben nem baráthoz illően akarnak viselkedni. 

A történelmi események mellé egy mindvégig izgalmas, humoros és szórakoztató történetet kapunk, amelyből megismerhetünk egy imolai papot, Fra Timoteót, egy erényes szépasszonyt és annak anyját, példát kapunk hiszékenységből, elszántságból, furfangosságból, és megtudjuk, hogyan igyekszik Machiavelli elnyerni Aurelia kegyeit.

Somerset Maugham nem hagy elvarratlan szálakat a történet végén sem, minden fontosabb szereplő későbbi életéről tudomást szerzünk. Ezt követően néhány sorban a felhasznált forrásokra hivatkozik, így biztosak lehetünk benne, hogy nem egy légből kapott történetet olvastunk.

A számos nyomdahibától és elírástól eltekintve, nagyon jól szórakoztam, és olyan sok jó gondolattal találkoztam a regényben, hogy rögtön eszembe is jutott, hogy az üvegemet le kellene cserélni egy ötliteresre.

   - Hogyan kerülhetné el az ember a végzetét? Mi azt hisszük, hogy az embereket meghajlíthatjuk az akaratunk előtt, azt hisszük, hogy saját céljaink szerint alakítjuk az eseményeket, küzdünk, fáradunk, izzadunk. De végül is nem vagyunk egyebek, mint a sors játékszerei.

William Somerset Maugham: Akkor és most
Eredeti cím: Then and Now
Fordította: Vas István
298 oldal
Holnap Kiadó, 2002
Képek:
Niccolò Machiavelli
Cesare Borgia

Rejtett fészket szeretnél, megbujni
mint fázékony állat - de vackod még
meleg se lett és már mehetsz tovább! a sors
mindig azt veszi el, mi kényes
testednek nélkülözhetetlen.
Tapadni szeretnél, mert szédülsz

az űrben, társakat szeretnél, kapaszkodót, -
de nem oly fájdalmas magány és szédület
mint kimarjult élő testtel leszakadni
testről és társról, ki tegnap még tiéd volt
és holnap már idegen. Védd magad!
semmit se szeress! és ne szeresd
ne szeresd az állandóságot -
látod: örök mulandóságé
a biztos jövendő...
Ne szeress se jelent se multat, szeresd
a röpke átmenetet múlt és
jövő között, a hazátlanság
vad szabadságát, két hely között
az ingó változást. Ne nézz vissza
és ne sirasd elvesztett fészked s barátod.
Mozogj a mozgókkal, s változz
a változó világ hitvány ütemére.
S vedd jelképnek a jeltelen percet:
mikor tegnapból holnapba csuszol
s csavargó lelked mint gyökértelen mag
vidáman uszik a légben és két kapocs közt
az átmenetet ünnepli, s a megtalált
békét - hogy legalább percekre
nem tartozik senkihez...





Vers: Nyugat 1937. 12. szám
Kép

Az üvegcipő is az egyik kedvenc Molnár Ferenc-darabom, így nem volt kétséges, mi legyen a születésnapi bejegyzés témája. Nem számoltam, hányadik újraolvasás volt a mostani, és mindig a vígjáték elemeire emlékeztem, de most valahogy más szemmel olvastam. Bár egy komédiáról van szó, mégis másként figyeltem az első felvonásban Irmát és Adélt.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.





Vers: Ady Endre összes költeményei
Kép: Scilla Chiesi blogja

Tudom, azt ígértem, hogy nem fogadok meg semmit és nem tervezem meg előre, mit olvasok, és ezt továbbra is betartom. Viszont még valamikor tavaly eszembe jutott, hogy idén ismét legyen egy tematikus időszak, amely a Vers hétfőnt fogja érinteni a későbbiekben. Majd ahogy elkezdtem összeszedni a verseket (ezeket valóban hetekkel előre kiválasztom és időzítem, bár előfordul, hogy még utána is változtatok itt-ott), a hétfői Edmund Spencer-szonettől eltekintve a január a magyar költőké lett.

Mivel azt is megállapítottam, hogy elég kevés költőnőtől van vers a rovatban, így az egyik tavaszi hónap a hölgyeké lesz, és természetesen a jeles napokról sem fogok idén sem megfeledkezni.
Az biztos, hogy több olyan költőtől is lesz idén vers, aki korábban még nem képviseltette magát, és továbbra is törekszem arra, hogy a válogatás minél változatosabb legyen.
A bejegyzés címében ezentúl sem tüntetem fel az aktuális költőt és a vers címét, legyen ez meglepetés azok számára, akik csak ennyit látnak belőle először.

A képen az idézetes üvegem látható, melynek ötletét a Pinteresten találtam, csak átalakítottam. Az eredeti ötlet szerint év elején vegyünk egy üres üveget, minden héten egy cetlire írjuk fel, milyen jó dolog történt velünk azon a héten és dobjuk bele. Év elején üres az üveg, de év végén kiderül, milyen jó évünk volt.
Először is, a saját üvegemet kidekoráltam. A heti cukiságok stb. helyett pedig az idei olvasmányaimból választok ki egy-egy idézetet, amely a legjobban tetszett vagy jellemzi az adott művet. Az első már meg is van, de hogy miből került bele, az csak jövő pénteken derül ki.

Ha pl. művészeti albumot olvasok, abból nagy valószínűséggel nem fogok idézetet dobni az üvegbe, így abban az esetben egy másik olvasmányból kettőt is beledobhatok.
Az üveg egész évben felnyitható, tehát ha valami cukiságra vágyom vagy inspiráló idézetre lesz szükségem, csak bele kell nyúlni és húzni egyet. Év végén pedig én is kiborítom majd a teljes tartalmát.
Ha másnak is megtetszik az ötlet, nyugodtan próbálja ki. 

Eredetileg ezt az egészet a hétfői vers mellé terveztem közzétenni, de picit hosszú lett, és a hétfő maradjon teljes egészében a verseké. Bár idén lesz két kivétel.

Almudena Grandes volt a tavalyi év legnagyobb felfedezettje számomra, és a decemberbe még belefért a Kártyavárak elolvasása. Igen, a borítója valóban megérdemelne egy 18-as karikát, de aki ebből, és az Egy rendhagyó szerelmi háromszög története alcímből rögtön arra következtet, hogy valami jó kis pornóregény rejtőzik mögötte, sajnos el kell szomorítanom.

Először tisztázzuk, hogy a narrátorunk bár Joséként szerepel a regényben, a neve ellenére nőnemű. Azonban fiatalon úgy érezte, a María José Sánchez García nem megfelelő név egy festőnek, ezért a csoporttársainak már egyszerűen csak Joséként mutatkozott be.

Jose egy cégnél dolgozik, amikor egy nap a munkahelyén megcsörren a telefon. A szokásos ügyfél helyett azonban egy régi ismerős szól bele, aki egy halálhírt közöl vele. Ez a hívás készteti a nőt arra, hogy felidézze azokat a közel húsz évvel ezelőtti eseményeket, amik az egyetemen történtek közte és két csoporttársa között.


Jose festő szakon tanult az egyetemen, amikor a negyedik évkezdéskor megérkezett az osztályába Jorge és Marcos. Jorge mindenkit elbűvölt a rajzaival: néhány ceruzavonással a papírra varázsolta Degas egyik balerináját vagy Gauguin egyik tahiti nőjét, míg Marcos a festményeivel nyűgözte le a társait. A két fiú tökéletes ellentéte egymásnak: Jorge szeret a társaság és a figyelem középpontjában lenni, Marcos viszont csendes, visszahúzódó.

Ők hárman összebarátkoznak, majd különös kapcsolat alakul ki közöttük. A csoporttársaik megszokták, hogy mindig együtt lógnak, de hogy a négy fal között mi történik köztük, azt nem is sejtik. Valóban nem egy mindennapi szerelmi háromszögről van szó, hiszen ott általában mindig van valaki, aki nem tud a harmadik létezéséről, legalábbis egy ideig biztosan nem. Nos, itt mindhárman tisztában vannak a kapcsolatukban betöltött szerepükkel, és tökéletes az összhang közöttük.

Marcosszal és Jaiméval rágyújtottunk, ittunk és nevettünk, aztán újra rágyújtottunk, újra ittunk és újra nevettünk, mintha azt gyakoroltuk volna, hogy kell osztozkodni valamin, mintha mind a hárman elfogadtuk volna a közöttünk szövődött, kölcsönösen mély és láthatatlan kapcsolatot, amelyben valami különleges összhang révén egy háromtestű, háromfejű, három pár karú és három pár lábú lénnyé alakultunk át. Mintha minden lépésünk, minden mozdulatunk, minden szavunk egy előre kiszámított, előre egyeztetett, tökéletes jelenetsor része lett volna, amelynek az elejét és a végét nem tervezték meg. 

Talán nem árulok el nagy titkot: sejthető, hogy a szerelmi háromszög a későbbiekben felbomlott. A helyzetük - szerintem - sokkal bonyolultabb, mint az átlagos ilyen viszonyokban, és minderre fokozatosan fény is derül.

A jelen eseményei foglalják keretbe az elbeszélést, a múltban történtek után az utolsó fejezetben váltakozva ismerjük meg a múltat és a jelent.


Ha valaki azt gondolná, hogy ez az egész valami perverz dolog három művészpalánta között, ne tegye, mert olvasás közben eszembe jutott a Megdermedt szív egyik mondata: Az a furcsa, hogy nem furcsa. És valóban nem az, mert annyira jól van megírva, úgy van elmesélve, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Az ilyen kapcsolatok egy külső szemlélőből megvetést, megbélyegzést váltanak ki, mert eltérnek a normálistól, holott az illetőnek fogalma sincs a másik három fél közötti érzelmekről, a köztük kialakult kötődésről. És ez az egyik kulcsfogalom: a kötődés, továbbá a szeretet és a szerelem, az a tökéletes összhang és szenvedély, amelyet csak hárman együtt képesek a másikban ébreszteni és átélni.


A három valóban lehet kivételes szám, ahogyan a Kártyavárak egy nagyon elgondolkodtató és szépen megírt (ezt hívják irodalomnak) kisregény szerelemről, szenvedélyről, művészetről és bűnről, a bűnösség érzéséről.
Ha ezt olvastam volna először, biztosan nem sokáig gondolkodtam volna azon, hogy elolvassam-e a Megdermedt szívet is.


A Geopen Kiadó annak idején ezzel a kisregénnyel szerette volna jobban megismertetni a magyar olvasókkal Almudena Grandest, de sajnos nem sikerült neki. Ahogy - úgy tűnik - a Scolar Kiadónak sem, pedig az igényes és spanyolul nem tudó magyar olvasók bizonyára örülnének egy-egy újabb művének.


A kisregényből 2009-ben film is készült, amelyben Josét Adriana Ugarte játszotta, akit az Öltések közt az időből és a Julietából ismerhetünk. A filmhez sem magyar szinkron, sem felirat nem készült tudomásom szerint.

Úgy voltunk boldogok, hogy végig kötélen táncoltunk, s a talaj, amelyen a kapcsolatunk virágzott, ellentmondásokkal volt fertőzve. A végén egy ellentmondásokkal teli útvesztőben találtuk magunkat, és soha nem néztünk a lábunk elé, soha nem néztünk az égre, nem néztünk...

Almudena Grandes: Kártyavárak
Eredeti cím: Castillos de Cartón
Fordította: Vajdics Anikó
186 oldal
Geopen Kiadó, 2006
2490 Ft

Molnár Ferenc A doktor úr c. vígjátékát is már évekkel ezelőtt olvastam először, és utána egy színházi felvételt is láttam róla (erről bővebben majd később), de bejegyzés akkor nem született, így most ezt a hiányosságomat pótolom.
Arra emlékeztem, hogy nagyon szerettem olvasni, mert szinte végig vigyorogtam az egész darabot.

A doktor úr Sárkány József, jómódú és népszerű ügyvéd, aki a bíróságon rendszeresen brillírozik.
Az ügyvéd otthonába érkezik meg egykori iskolatársa, Cseresnyés, aki az aznap esti tízéves találkozóra hívná meg régi barátját. Mivel Sárkány éppen visszatérő kliensét, Puzsért képviseli a bíróságon, így a meghívást a segédje, Bertalan és a nevelőnő, Marosiné veszi át.

A házhoz tartozik még természetesen Sárkány felesége és annak húga, Lenke. A fiatal lány éppen a másnapi matematikavizsgájára készül Bertalannal, szigorúan Marosiné felügyeletében:

MAROSINÉ    Ki rugdossa itt az asztalt?
BERTALAN    Álmodik maga?
MAROSINÉ    Maga rugdos?
BERTALAN    Marosiné, ne zavarjon bennünket. Most kezdhetjük elülről. Jönnek a vegyes kérdések. Egy méter hány láb?
LENKE  ráteszi a lábát. Láb? Két láb.
BERTALAN    Gondolkozzék csak.
LENKE            Két láb.
BERTALAN  szerelmesen Te édes.
MAROSINÉ    Megint rugdosnak! Az asztal alá néz. Szent Isten!
BERTALAN    Mégiscsak borzasztó, hogy maga mindig a legfontosabb helyen zavar.
LENKE            Magának köszönhetem, ha megbukom.
MAROSINÉ    Micsoda? Az ember az asztal alá néz...
BERTALAN  szemtelenül. Az ember azért van itt, hogy felügyeljen, nem pedig azért, hogy az asztal alá nézzen. Érti?
MAROSINÉ    Még kiabálni is mer? Nem elég, hogy a Lenke lábát nyomogatja az asztal alatt.
BERTALAN    Persze hogy nem elég.
MAROSINÉ    A kisasszony lábát?
BERTALAN    Hogyne, majd a magáét fogom nyomogatni.

Marosiné (Békés Itala) és Puzsér (Haumann Péter) a Madách Színház előadásában

Pályája töltött, fáradt év után
Kering velünk egy újabb év megint,
S az enyhe reggel szép orcája tán
Jövendő béke bőségével int.
Így hát mi is, forgó időnk szerint,
Változtassuk meg életünket legott:
Ne kísértsenek többé bűneink,
Sok sértés, mit szivünk adott-kapott.
Ekképp az új év is fényes napot
Küld a borús földre, s kedvünk derülhet;
S a Szépséget tépázó viharok
Sötétje tisztul, düheik elülnek.
Te is, Szerelmem, hagyd, mi rég gyötört,
Oldj régi évek kínjából gyönyört.

A kik a tapsot kedvelik,
Legyen taps bőviben nekik.
A pompa és a kényelem
Nagy urak közt divat legyen.

A ki pedig kalandra vágyik,
Találjon ezret mindhalálig.
A pénzimádó gyűjtse aranyát;
Száz évig éljen a kövér apát.

Legyen a könyvnek sok vevője,
Irónak előfizetője;
Ügyvédnek sok kliense,
Orvosnak pácziense...
Egy szóval, add meg, sors, mindenkinek,
Mit e világon legjobban szeret;
S add meg, mást nem kivánok tőled én,
Maradjon ő, a kedves lány, enyém.



Versek:
Edmund Spencer: Somlyó György (szerk.): Szonett, aranykulcs - 1001 szonett a világirodalomból
Reviczky Gyula összes költeménye
Kép