Alessandro D'Avenia regényéről annak idején mindenki ódákat zengett, és bár nem tartozik a kedvenc műfajaim közé a kortárs ifjúsági regény, de tavaly tettem vele egy próbát, és akkor tetszett is, bár nem került be a kedvenceim közé.Gondoltam, most, a hosszú hétvégén újraolvasom, de ezúttal inkább azt igazolta, miért nem olvasok kortárs ifjúsági regényeket. Mert hiába adunk neki angol nevet, attól még ifjúsági regény marad.
Ezt most muszáj kiírnom magamból, hogy minél előbb visszasüllyeszthessem a regényt a helyére a polcon.
Leo tizenhat éves gimnazista, szeret focizni, zenét hallgatni, motorozni, az érzéseihez egy-egy színt társítani és utál iskolába járni.
Érdekes módon Leo életében leginkább két szín van jelen: a fehér, amely a csendet, az egyedüllétet jelképezi, és a piros, amely a Beatrice iránti plátói szerelmét. Mert Leo egyelőre csak távolról figyeli a vörös hajú harmadikos lányt.
Beatrice mellett két ember fontos még az életében: Niko, akivel együtt focizik, és az osztálytársa, Silvia, akire mindig számíthat.
Az iskolába helyettes történelem- és filozófiatanár érkezik, aki más, mint a többi tanár, ő ugyanis más módszerekkel tanít, és leginkább arra igyekszik megtanítani a diákokat, hogy merjenek álmodozni, legyenek álmaik.
A szabadságunk teszi lehetővé, hogy mássá váljunk, mint akik vagyunk. A szabadság azt jelenti, hogy álmodhatunk, az álmok pedig az életünk éltetői, még ha gyakran hosszú utazások meg egy-két pofon árán érjük is el őket. "Soha ne mondj le az álmaidról! Legyen bátorságod álmodni, még ha a többiek kinevetnek is! - mondta a nagyapám. Önmagadról mondanál le." Ma is emlékszem, hogy csillogott a szeme, amikor ezt mondta.
Hamarosan kiderül, hogy Beatrice leukémiás, azaz a vörös vére fehérré változik. Leo ekkor igyekszik a tettek mezejére lépni, sms-t küld a lánynak, de választ nem kap. Úgy dönt, levelet ír neki. Csakhogy a nagy király Leo, aki halált megvetően száguldozik a motorjával, még egy borítékot sem tud megcímezni! Most komolyan, hogy lehet egy tizenhat éves fiú ekkora mamlasz? Még egyszer sem vitte be a postájukat?
Leo egyszerűen csak Álmodozónak nevezi az új tanárt, akinek a szövegét egyszerűen csak rizsának tartja, holott ő maga is állandóan álmodozik meg filozofál! Na ne már!
Értem én, hogy mi lenne az üzenete és a mondanivalója a regénynek (legyenek álmaid, amikért küzdj is és láss is, ne csak nézz), de nekem ez nem jött be.
Az első kb. 30-40 oldalon még tetszett is, majd tegnap, amikor már többet olvastam belőle, nem értettem magam, hogy mi van? Egyszerűen képtelen voltam a kb. 200. oldalnál tovább olvasni (pedig nem egy méretes könyv), így félre is tettem és inkább kidekoráltam végre a legutóbb kiürült lekvárosüveget, és utána már elő se vettem.
Ma is hasonlóan jártam, mint tegnap: 50-60 oldal után megint félre kellett tennem, és amikor később folytattam, rájöttem, miért: ez a könyv egy energiavámpír! Ahogy haladtam előre vele, egyszerűen elszívta az energiámat, kb. azt a hatást érte el, amit annak idején egy nagyon utált olaszról magyarra fordítás. De nem adtam fel, és csak azért is befejeztem.
Bár pozitívumként ki kell emelnem a Dante Beatricéjével való párhuzamot, ami Leóból is érdeklődést vált ki (de hogy Dante reinkarnációjának tartsa magát?!), és néhány más versből is találunk idézetet a regényben, de mást nem nem tudnék mondani. Talán Leo jellemfejlődését, azonban nem hiszem, hogy egy tizenhat éves ennyit gondolkodna pl. Istenről. Ez a fiú túlságosan elmélkedő a korához képest, és tudom, hogy vannak koraérett fiatalok, de nekem valahogy hiteltelen volt a nagy vagánysága mellett.
Remélem, hogy a Leo szüleivel való kapcsolata sem tipikus, hiszen nincs köztük kommunikáció a mindennapokban, csak akkor kezdenek el kommunikálni egymással, ha baj van.
Valahogy az az érzésem, hogy D'Avenia regénye is egy tipikus kortárs ifjúsági regény, mert annak minden hozzávalója megtalálható benne (vagy annak nagy része): gimnazista főszereplő, szerelem, barátság, szülők és egy halálos beteg szereplő, akibe történetesen szerelmes a főhős. Mondom, nem olvasok ilyeneket, de amely hasonló műfajú könyvekkel az interneten (blogokban, előrendelések között) találkoztam, az az érzésem, mindegyik egy kaptafára íródik, és ebben cseppet sem különböznek a szappanoperáktól. Ez most az olasz verzió lett.
Tudom, hogy manapság rengeteg rajongója van a műfajnak, és azt is, hogy sokaknak lett ez az egyik kedvenc könyvük, de engem nem sikerült meggyőznie, úgyhogy ha legközelebb ifjúsági regényt lesz kedvem olvasni, akkor ismét csak maradok a klasszikusoknál.
Végre beszéltem az Álmodozóval.
- Tanár úr, hogy találja meg az álmát az ember? De komolyan tessék válaszolni.
- Keresd.
- De hogyan?
- Tedd föl a megfelelő kérdéseket.
- Ezt hogy érti?
- Olvass, figyelj, érdeklődj... légy lelkes, szenvedélyes, alapos. Ha valami izgalmassal, valami lelkesítővel találkozol, mindig tedd föl a kérdést: miért tetszik? Így találod meg a választ az álmodra. Nem a szavaink számítanak, hanem a szívünk.
Eredetileg úgy terveztem, hogy megnézem a filmváltozatát, de nem vagyok hajlandó még száz percen át ezzel kínozni magam, akkor se, ha olaszul van.
Eredeti cím: Bianca come il latte, rossa come il sangue
Fordította: Gál Judit
Európa Kiadó, 2011
3000 Ft
Bejegyzések
0 hozzászólás