Ezt a verset a Frances Mayesnek köszönhetem. Grazie Frances!
Cesare Pavese: Éjszaka
Fordította: Sztanó László
De a széljárta éj,
a felhőtlen éjszaka, melyet az emlékezet épphogy
érintett: már távoli emlék. Oda az ámuló
nyugalom, maga is lombkoronás erdő és semmi.
Nem marad ama emléken túli időkből, csak a
foszladozó emlékezés.
Némely napokon,
néha a mozdulatlan ragyogásban visszakísért
az egykori rácsodálkozás.
A kisfiú a lakatlan
ablakon át az éjre csodálkozott a hűvösen feketéllő
dombok felett, s elámult torlódó hullámaikon:
oly felhőtlen mozdulatlanság volt, lebegés.
Az éjben suhogó lombkoronák résein át
dombok tünedeztek elő, hol nappali partok,
cserjék, szőlőtövek körvonalukban is éles,
holt alakja látszott, s az élet maga is
egy másfajta lét volt, szél, égbolt,
lombkoronák és semmi.
Olykor visszakísért
a nappalok mozdulatlan nyugalmában az emlék:
az az élet, ámuló ragyogásba merülve.
Vers: Babelmatrix
Bejegyzések
0 hozzászólás