Néhány év múlva kíváncsi lettem a Shirleyre, ami jól indult, majd átcsapott egy szappanoperába, így reméltem, hogy a Villette-tel már jobban alakul a kapcsolatom. Főleg miután megtudtam, hogy a főszereplő, Lucy is INFJ, sőt vannak, akik az írónőt is idesorolják, és mivel én is ehhez a személyiségtípushoz tartozom, nagy reményekkel vágtam bele az olvasásba.
Az írónő utolsó befejezett regénye önéletrajzi ihletésű, mivel Charlotte Brontë 1842-ben testvérével, Emilyvel, majd később egyedül, egy brüsszeli iskolában tanított.
Főszereplőnk és narrátorunk, Lucy Snowe, aki az elmúlt évek történéseire tekint vissza. Brettonban találkozunk vele először a keresztanyjánál, akit évente kétszer is meglátogatott. Brettonné özvegyasszony, a történet elején tizenhat éves fiával, John Grahammel él. Ebbe a társaságba érkezik meg a hatéves Polly (Paulina Mary), akit özvegy édesapja, de Bassompierre úr, bíz egy időre régi ismerőse, a háziasszony gondjaira. A kislányt Lucyval egy szobába költöztetik, és hamarosan összebarátkozik szállásadója fiával.
Majd egy hirtelen váltással eltelik néhány év, Lucy ekkor huszonkét esztendős, és csak annyit tudunk róla, hogy teljesen magára maradt, munka után kell néznie. Előbb egy idősasszonyt gondoz, majd Londonba utazik és hajóra száll idegen vizek felé. Még nem tudja, hová vezet az útja, csak azt, hogy valahová eljut, és így érkezik meg a francia nyelvű Villette városába.
A hajón ismerkedik meg egy angol diáklánnyal, a tizenhét esztendős és nagyravágyó Ginevra Fanshaw-val, akit keresztapja, de Bassompierre úr (igen, a fentebb említett úr) pártfogol, és a helyi intézetben tanul, melyet az özvegy Madame Beck vezet.
Túlesvén a reggelin, ismét ki kellett mozdulnom - de merre? Villette-be, súgta egy belső hang; bizonyára annak a mondatocskának felidézése nyomán, amelyet futólag és csak úgy sebtében Fanshawe kisasszony vetett oda búcsúzáskor...- Szeretném, ha eljönne Madame Beckhez; van neki néhány csemetéje, gondjaiba vehetné őket: szeretne egy angol gouvernante-ot, vagy legalábbis két hónappal ezelőtt szeretett volna.
Lucy megfogadja a tanácsot, és - a mindent és mindenkit szemmel tartó - Madame Beck felveszi három gyermeke mellé. Hamarosan új angoltanárra lesz szükség az intézetben, és Lucy épp kéznél van.
Az intézetben katolikus szellemben folyik az oktatás, ami a protestáns Lucy számára nem elfogadható. Madame Beck intézetéhez egy legenda is fűződik: régen kolostor állt a helyén, és egy engedetlen apácát befalaztak az épület falai közé, akinek szelleme olykor fel-felbukkan.
Egyaránt vannak bejáró és bentlakó növendékek (mindannyian lányok), minden este ugyanabból a kegyes (azaz vallásos) olvasmányból olvasnak fel és mindennap imádkoznak, azonban bizonyos időközökben a lányok szabadon kimehetnek a városba.
Ginevrának természetesen ezek a kedvencei, hiszen jó kapcsolatot ápol egy helyi családdal és két gavallérja is akad: az egyik egy fiatal orvos, a másik pedig egy gróf. A lány az intézetben is szívesen keresi Lucy társaságát, akit fáraszt Fanshaw kisasszony felszínessége, amelynek hangot is ad, ám Ginevra csak jót nevet rajta.
Az orvost Lucy is megismeri, amikor a Madame egyik gyermeke megbetegszik, és kiderül róla, hogy nem más, mint keresztanyja fia. Majd megismerjük Paul Emanuel urat, a hirtelenharagú irodalomtanárt, aki a későbbiekben Lucyt is tanítgatni kezdi.
Közben felbukkan egy szerelmes levél, megjelenik a halott apáca, részt veszünk több rendezvényen, újra találkozunk Brettonnéval, Paulina is újra feltűnik, aki immár unokatestvérével, Ginevrával egykorú, és Paul úr múltjáról, Madame Beck szándékairól és a titokzatos apácáról is lehull a lepel.
Jól indult a regény, egész jól is haladtam vele, aztán Lucy beleesett a minden INFJ által jól ismert Ni-Ti loopba, amikor folyamatosan negatív gondolatok keringenek a fejünkben, ezért ott félre is tettem a könyvet és kimentem. Aztán rájöttem, hogy jobb túlesni ezen a részen, és szerencsére hamarosan véget is ért.
Itt újra gyanakodni kezdtem, mert annak idején a Shirleyben is volt egy rész, ami próbára tette a türelmem, és azt egy másik könyv miatt jegeltem is.
Az Ulpius kétkötetes kiadását olvastam (a fülszöveg írója biztosan nem olvasta a regényt), melynek első kötete 460 oldal, a második a 355.-en ér véget. Tudom, hogy lassabban olvasok, mert nagyon figyelek közben és jegyzetelek is, és a két kötet elolvasása teljes huszonnyolc napig tartott, ami még számomra is hosszú volt. Az első kötettel három hétig kínlódtam, és nagyon örültem, hogy jött A magyar dráma napja, amikor mást olvashattam.
Abban viszont biztos voltam, hogy a második kötettel már jobban haladok majd, és bár itt is akadtak döccenők, rávettem magam az olvasásra, hogy minél hamarabb befejezhessem.
Lucyt az elején kedveltem, aztán már kevésbé. Egy egészséges (személyiségű) INFJ nem nyavalyog annyit, mint ő. Valóban felismerhetőek benne a jellegzetes tulajdonságaink és viselkedésünk, mégis úgy érzem, nem lennénk barátnőnk. Sőt, abban, hogy Lucy is a beszéde és a gondolatai során folyamatosan hasonlatokat, szimbólumokat és metaforákat használ, érzésem szerint átesett a ló túloldalára, egyszerűen túlzásba vitte. A kevesebb több. Igen, én is így beszélek, de ha egyszer már használtam egy metaforát, hasonlatot, akármit, azt nem hajtogatom még félórán keresztül.
A Ginevrával folytatott beszélgetésein jókat nevettem, úgyhogy legalább ennyi humort tartogatott számomra a regény. Valahogy a többieket sem zártam a szívembe. Erre szokták azt mondani, hogy szódával elmegy. Paul urat kifejezetten nem kedveltem, később viszont már jobb színben tűnt fel előttem is. Azonban még előtte kihúzta a gyufát:
"Nagy műveltségű asszonyok", így hangzott a következő témája. Ezen a területen aztán otthon volt. A "nagy műveltségű asszony", mint szavaiból kitűnt, valóságos lusus naturae (a természet játéka, szörnyszülött), szerencsétlenség, csapás, olyan lény, akinek se helye, se haszna a teremtésben, aki nem való feleségnek, se munkára. A feleségi hivatásban a szépség előbbre való. Paul úr legalábbis lelke mélyén meg volt győződve arról, hogy a kedves, békés és passzív női középszerűség az egyedüli párna, melyre a férfi gondjai és elmélkedései közepette nyugalomban hajthatja le lüktető fejét. Ami pedig a munkát illeti, egyedül a férfi agya képes létrehozni olyasmit, aminek haszna és gyakorlati eredménye lehet... hein?
Ezt olvasva megfordult a fejemben a gondolat, hogy szó szerint elhajítom a könyvet, amit végül nem tettem meg.
Charlotte Brontë ezúttal is bebizonyította, hogy van egy jó ötlete, azonban a kivitelezés során problémái akadnak. Jól indítja a regényeit, valószínűleg megvan az elképzelése, hogy hová szeretne kilyukadni, de az úton össze-vissza tekereg és tele pakolja felesleges dolgokkal, ill. belekezd valamibe, és nem folytatja tovább. Éppen ezért nem lehetett INFJ, mert egy INFJ egyszerre logikus és érző. A különbség pedig az agyműködésünkban van: az INFP kevésbé használja az agya logikus részét, míg az INFJ-k (és az INTJ-k) mindkét agyféltekéjüket egyszerre használják. (A linkelt cikkben az INFP alatt elolvasható.)
A másik különbség pedig az intuíciónk közt van. Az INFP-k intuíciója extrovertált (Ne) és csak bizonyos időközönként kapcsol be, az INFJ-k és az INTJ-k introvertált intuíciója (Ni) folyamatosan működik. Az INXJ a nagy képet, a kész házat látja és kitalálja, hogyan építheti meg azt, az INFP pedig lát egy kupac téglát, és ezekből dolgozik: mit lehet ezekből építeni? Ez nem jelenti azt, hogy egyik jobb vagy rosszabb a másiknál. Az INFJ szó szerint érzi is mások érzéseit, tehát azt is, hogy az általa kitalált szereplő mit érez abban a helyzetben, és ezt nem mindig tudja megkülönböztetni a sajátjaitól. Az INFP a saját érzéseit érzi, és el tudja képzelni, hogy milyen lehet annak a szereplőnek a bőrében lenni. Magyarul: Charlotte Brontë elképzelte, hogy milyen lehet Lucy Snowe-nak lenni. Ha INFJ lett volna, teljesen azonosult volna Lucyval az írás során.
Hány éves Lucy a regény elején? Ugrunk néhány évet, kiderül, hogy már huszonkettő, hamarosan huszonhárom lesz, de hogy mi történt a családjával, mi juttatta abba a helyzetbe, ahol van, arról semmilyen információt nem kapunk.
Amikor John doktorral felismerik egymást, a későbbiekben az orvos több levelet is küld neki, amiknek Lucy nagyon örül, de egyetlen sorát sem ismerjük meg egyiknek sem.
A későbbiekben vizsgáztatják hősnőnket, egy fogalmazást kell akkor és ott írnia, azonban ennek az eredményéről nem tudunk meg semmit.
Az Ni mindenben a mélységet, a dolgok mögötti rejtett tartalmakat és összefüggéseket kutatja, szeret a dolgok végére járni és mindenre választ kapni. Ezért írok hatmérföldes bejegyzéseket, amikben a leírtakat linkekkel alá is támasztom, nem csak a felszínt kapargatom és kritizálódom. Ez az, ami nincs meg a Villette-ben.
Paul úr a kertben locsolgatja a virágait egy kutya társaságában. Mindent megtudunk a kutyáról, mondatokon át folyik a leírása, de a nevét még homály fedi. Aztán az x. mondatban már Sylvia lesz az alany, vagyis ő a kutyus.
Egy másik fejezetben egy férfi talál ülőhelyet Lucynak, akiről megtudjuk, hogy könyvesboltja van, majd újabb x mondat múlva kiderül végre a neve is.
Dr. John Graham Brettont pedig egy bekezdésen belül is egyszer John doktorként, aztán Grahamként, egy újabb fejezetben pedig Bretton doktorként emlegeti. Aki esetleg nem jegyezte meg, hogy két keresztneve is van, akár el is veszítheti a fonalat.
Paulina is, amikor újra feltűnik, egyszer csak Mary lesz, utána újra Paulina vagy Polly.
Brontë kisasszony nem vett figyelembe egy fontos szempontot írás közben: az olvasót. Nem vagyok sem regényíró, sem bölcsész, viszont a bejegyzéseimben nagyon figyelek arra, ha új szereplőről kezdek írni, akkor mindig szem előtt tartom, hogy aki elolvassa majd a posztot, nem biztos, hogy olvasta az adott művet. Pl. ebben is dobálózhatnék a nevekkel, hogy Ginevra Fanshaw, Paulina, Paul úr, John doktor, Madame Beck stb., és Te, kedves Olvasó, jogosan tehetnéd fel a kérdést, hogy: Ők meg kik?
A kiadók akkoriban nem olvasták alaposan el, hogy mit jelentetnek meg?
Az ilyen eléggé ellentmondásos mondatról már nem is beszélve:
De úgy vélem, a szerelmesek eleinte szívesebben voltak távol egymástól; szándékaikból nem mutattak többet a látványos udvarlásnál, érzésükben azonban nagyon is közeledtek egymáshoz.
Utánanéztem, mi a különbség az INFJ és az INFP írók között, és nem értek egyet azzal, hogy az INFJ írók a saját emlékeikből merítenek. Szerintem ez mindkét személyiségtípusnál előfordul. Pl. Agatha Christie (aki INFJ volt) írt önéletrajzi könyvet is, de főleg a krimijeiről ismerjük.
A Personality Database-en Charlotte Brontë adatlapján is az INFP-re szavazókkal értek egyet, és Melody Matters nagyon jól leírja, hogy a regényei önéletrajzi ihletésűek, tele vannak azzal, hogy ő áldozat, gyűlöli a katolikusokat és a külföldieket (a regényben is megjelenik ez az ellentét), és így teremt magának boldog befejezést. Ezt éreztem a Villette-ben is: Brontë kisasszony szeretett volna olyan lenni, mint Lucy, aki tesz az álmaiért, küzd értük és talán a boldogságot is megtalálja végül. Sajnálom, hogy az ő élete másként alakult és nem sikerült feldolgoznia azokat a szomorú eseményeket, amiket átélt. Rólunk, INFJ-kről érdemes tudni, hogy nagyon nyitott gondolkodásúak vagyunk, elfogadjuk és megértjük mások nézőpontját. Lucy az egész regényben bírálja a katolikusokat és a helyieket, sőt a következő hasonlattal is találkoztam: förtelmes, mint egy hindu bálvány. Egy egészséges INFJ nem mondana ilyet. Ezért szomorú, hogy ilyen könnyen összekeverik a két személyiségtípust. Félreértés ne essék, semmi bajom az INFP-kkel, ahogyan a más személyiségtípushoz tartozókkal sem, de ne keverjük össze a szezont a fazonnal.
A gyűlölködést továbbá azzal is kiegészíteném, hogy Charlotte Brontë is papkisasszony volt, és egy pap lánya így beszél? A protestánsok mióta nem keresztények, vagy, ahogy ők mondják: keresztyének?
- Én gyűlölöm Kőnig tanár urat!- Keresztyén ember senkit se gyűlöl - felelte Zsuzsanna, és hirtelen elengedte a kezét.Szabó Magda: Abigél (Karácsony)
Úgy gondolom, ez sem vallási hovatartozás kérdése, hanem, ha az emberbe szorult némi érzelmi intelligencia, akkor nem gyűlölködik, hanem azt mondja, hogy: jó, Te úgy gyakorlod a hited, azt a könyvet/filmet/zenét/akármit szereted, én meg máshogy/más szeretek, és ez teljesen rendben van. Elfogadom és nem tukmálom Rád a saját nézeteim és nem is kritizállak, ha nem értesz egyet velem.
Érdemes tudni, hogy Charlotte és Emily Brontë Brüsszelben Constantin Heger tanítványa volt, aki szintén az intézetben tanított, felismerte a nővérek tehetségét és bátorította őket. Charlotte bele is szeretett, azonban Heger nős volt, a felesége vezette az intézetet. A tanár jellemzése (lásd a fenti linken) pedig egyértelműen bizonyítja, hogy róla mintázta Paul urat.
Valaha... ismeretlenül és szeretetlenül nyersnek és különösnek tartottam: alacsony termete és a szögletessége, sötét bőre, modora nem tetszett nekem. Most pedig át- és áthatott egyéniségének ereje, életre keltem szeretetétől, értelmemmel felfogtam értékét, szívemmel jóságát... többre becsültem az egész emberiségnél.
Amikor ezt olvastam, majdnem felnevettem, mert eszembe jutottak Elizabeth Bennet szavai:
- Van a papának egyéb kifogása is, mint az, hogy közömbösnek hisz engem iránta?- Mondd, Lizzy - kezdte -, mi jutott eszedbe? Megbolondultál, hogy férjednek akarod ezt az embert? Hiszen mindig gyűlölted!Mennyire szánta-bánta most Elizabeth, hogy régebben olyan oktalan véleményt táplált Darcyról, és nem válogatta meg jobban a szavait! Ez megkímélte volna a magyarázkodástól és bizonykodástól, ami most rendkívül nehezére esett, bár nem térhetett ki előle. (...)
- Semmi egyéb kifogásom nincs. Mindnyájan tudjuk róla, hogy gőgös, kellemetlen ember, de ez mit sem számít, ha igazán szereted.
- Igen, szeretem - felelte Elizabeth, s könnyes lett a szeme. - Szívből szeretem. Higgye el, papa, nincs őbenne semmi mértéktelen gőg... tele van a lelke kedvességgel. Édesapám nem tudja, milyen ő valójában... kérem, ne bántson meg azzal, hogy így beszél róla.
Jane Austen: Büszkeség és balítélet
Vajon ez csak a véletlen műve? Charlotte Brontë 1848-ban a Jane Eyre megjelenése után kapott egy pozitív kritikát, melyben azonban volt egy negatív észrevétel is a regényével kapcsolatban, és a bíráló a figyelmébe ajánlotta Jane Austent, aki ekkor már ünnepelt szerző volt. Brontë kisasszony megszerezte és elolvasta a Büszkeség és balítéletet, melyet - a saját szavaimmal - jól kivitelezett iparosmunkának tekintett, melyből hiányzik a szív és a szenvedély.
Erre a fentebbi párhuzamot fedeztem fel. A Villette 1853-ban jelent meg, tehát Charlotte kisasszony jóval a szívtelen és szenvedélymentes, 1813-ban kiadott Büszkeség és balítélet elolvasása után írta. Hm, lehet, hogy mégis hatással volt rá az iparosmunka? (Ezért említettem az INTJ személyiségtípust, mert Jane Austen is az volt.) A regény végére érve, több hasonlóságot is felfedeztem Paul Emanuel úr és Mr. Darcy között. Más-más környezetből jönnek, és tény, hogy Mr. Darcy kevésbé társasági ember, míg Paul úr irodalmat tanít az iskolában, ám vannak diákok, akik félnek tőle.
Most jön két nagy SPOILER: a regény végén a professzor meglepi Lucyt egy kis házzal, ahol megnyithatja saját iskoláját és ott is élhet. Sőt, már három tanítványt is szerzett neki az induláshoz. Mr. Darcyról pedig tudjuk, hogy kiderítette, hova szökött Lydia és Wickham, ő ütötte nyélbe a házasságukat, fedezte az ezzel járó költségeket, nem is beszélve Wickham adósságairól. Mindezt a saját lelkiismerete miatt és Elizabeth Bennet két szép szeméért.
Továbbá felfedeztem, hogy Lydia Bennet és Ginevra Fanshaw között is akadnak hasonlóságok. Mindketten felszínesek, míg Lydia a tisztek után fut, Ginevrát John doktor is érdekli, de jobban a gróf, elvégre neki rangja is van. Ginevrát is megszökteti a gróf és titokban összeházasodnak, majd felkeresik Madame Becket és Lucyt az iskolában. SPOILER vége
Ha vizuálisan kellene megmutatnom, mi a különbség Charlotte Brontë és egy INTJ vagy INFJ írásmódja között, akkor ez: Brontë kisasszonynál még órákig ülünk a lezárt úton, előttünk rengetegen elfutnak, míg Jane Austennál vagy Agatha Christie-nél megnyílt az úttest, és már a következő fejezetben vagyunk, ami el is vezet az úti célunkhoz.
Következetlenség a fordításban is akad: Lucy többször is megszólítja az olvasót, akit először tegez, majd többes számban tegez, aztán már magáz. Ill. John Graham az anyját, míg Paulina az apját tegezi, ami ebben az időben, ne feledjük, hogy a 19. században vagyunk, nem volt szokás. A szerkesztő itt is elaludt?
Elismerem a Brontë nővérek munkásságának fontosságát, hogy megmutatták, egy nő is tud írni és nem csak arra született, hogy tökéletes feleség, háziasszony és anya legyen, és őszintén sajnálom, hogy Charlotte Brontë-nak nem adatott meg mindaz, ami Lucynak a regényben. De így sem fog bekerülni a kedvenceim közé, számomra továbbra is a szappanoperák ihletője marad, maradok a tisztes iparosmunkát végző Jane Austennál. Továbbá hiába imádom a költészetet, Brontë kisasszony költői prózája most sem nem varázsolt el, nem érte el azt, hogy egy-egy mondatát újra és újra elolvassam. E tekintetben maradok Nabokovnál (Jaj, már megint egy INTJ!) Mondja ezt a szuperérzékeny empata, aki mindezt egész jól össze tudja hangolni a logikus énjével.
Hát így áll a dolog. Csakugyan eljött a kinyilatkoztatás perce. Sohase hagyjuk figyelmen kívül az előérzetet. Van egyfajta előérzet, mely sohasem csal; én pedig egy pillanatra félreértettem, nem fogtam fel az orákulum jelentését, holott a jóslat valóságot tartalmazott.
Bizony, így van ez, Lucy, hallgass az Ni-odra. Az enyémnek voltak kétségei a történeteddel kapcsolatban, és a vége felé egyre határozottabban azt mondta, hogy amint megírom ezt a bejegyzést, fogjam mindhárom Charlotte Brontë-regényem, és tegyem el őket szem elöl, és vegyem elő újra a Büszkeség és balítéletet, amely tizenvalahanyadjára sem okoz csalódást. Arról már nem is beszélve, hogy sokkal több adaptációt ért meg, mint a romantikus-szenvedélyes Villette, melyet Virginia Woolf az írónő legszebb regényének nevezett. Nem egyezik az ízlésünk.
Paul úrnak, és a vele azonos nézeteket vallóknak, pedig a blogom mottójával együtt ezt üzenem egy újabb INTJ-től:
- Úgy látom - jegyezte meg Elizabeth -, hogy önnél a művelt nő eszménye nagyon sokat foglal magában.- Igen, elég sokat.- Ó, valóban! - kiáltott fel Darcy nézeteinek hűséges visszhangja. - Senkit sem tekinthetünk igazán műveltnek, aki nem áll magasan fölötte az átlagnak. Egy nőnek alaposan értenie kell a zenéhez, énekhez, rajzhoz, tánchoz, a modern nyelvekhez, hogy megérdemelje ezt az elnevezést; azonfelül modorában, járásában, hanghordozásában, beszédmódjában és kifejezéseiben meg kell lennie annak a bizonyos valaminek, ami nélkül csak félig érdemes a művelt jelzőre.- Ez mind fontos - tette hozzá Darcy -, de van valami, ami még lényegesebb; az, hogy sokoldalú olvasással művelje az elméjét.
Charlotte Brontë: Villette
Eredeti cím: Villette
Fordította: Róna Ilona
828 oldal
Ulpius-ház, 2007
Bejegyzések
0 hozzászólás