Lucy Maud Montgomery - Anne otthonra talál

Immáron több, mint tíz és fél éve, hogy csatlakoztam az Anne-rajongók népes táborához. Gyerekkoromban és később a tévésorozatot néztem meg, a könyvvel csak 2013 tavaszán ismerkedtem meg (persze, tudtam, hogy létezik), és azonnal elvarázsolt Anne Shirley világa. 
A Netflix legutóbbi adaptációjának csak az első részét láttam, már magam sem tudom, miért nem néztem tovább. Természetesen, ettől függetlenül, lehet, jól sikerültek azok a részek is. 

Eddig kb. háromszor olvastam a sorozat első kötetét, és mindig jókat derültem vagy éppen elszomorodtam, sőt elpityeredtem bizonyos részein. 
Milyen igaz, hogy ami aktuálisan jelen van a saját világunkban, amire koncentrálunk, az egyre inkább feltűnik az olvasmányainkban, ill. az életünk más területein is.
Ugyanis a mostani olvasás során végre leesett a tantusz: Lucy Maud Montgomery regénye nemcsak egy cserfes, okos és élénk képzelőerővel megáldott árva, hanem egy szuperérzékeny gyerek története! Saját magamról másfél éve tudom, hogy szuperérzékeny vagyok, és a regény egyik fejezetében az írónő tökéletesen leírja mindezt - 1908-ban.

 A kanadai Prince Edward-sziget, Avonlea nevű falujában él két testvér: Marilla és Matthew Cuthbert, akik már nem annyira fiatalok, ezért úgy döntenek, örökbe fogadnak egy kisfiút, aki segít majd nekik a gazdaságban

Egy júniusi délutánon, Matthew ünneplő ruhában el is indul a vasútállomásra, melynek - a falu minden lakóját és minden eseményét figyelemmel kísérő - Mrs. Rachel Lynde is szemtanúja az ablakából, aki nem tudja, mire vélni a dolgot. 
Át is siet barátnőjéhez, és alaposan megdöbben azon, amit tőle hall. Mrs. Rachel ugyanis egyáltalán nem helyesli Cuthberték tervét, és ezt nem is rejti véka alá. 


Az állomásra érve Matthew-t is meglepetés éri: a várva várt fiú helyett egy tizenegy éves, vörös hajú kislány várja kint, mivel ott tágabb tere nyílik a képzeletnek. Már alkonyodik, ezért - az egyéb rendkívül félénk - Matthew úgy dönt, hazaviszi a kislányt - majd Marilla megmondja, mi legyen a sorsa - , akinek útközben be nem áll a szája, azonnal elvarázsolja a táj szépsége, és új ismerőse is szívesen hallgatja a csacsogását. 

Marilla már nincs úgy elragadtatva, mint a testvére, és a legszívesebben azonnal visszaküldené a gyermeket. Miután megismeri a történetét, mégis megtartja, és ezennel kezdetét veszi Anne nevelése, melyhez Mrs. Rachelnek is van néhány keresetlen szava. 

Anne hamarosan barátnőre talál a vele egyidős Diana Barryben és később másokkal is összebarátkozik, beiratkozik a vasárnapi iskolába, majd megkezdi az iskolai tanulmányait is. Sajátos beszéde, élénk képzelőereje, örök optimizmusa új színt visz az eddig sivár és unalmas mindennapokba. Igaz, hogy mindezek, ráadásul a segítőkészsége miatt is többször bajba kerül, ám igyekszik tanulni a hibáiból. 

Bizonyos fokig nehéz ezt a gyereket megérteni. De azért azt hiszem, mégis rendes ember lesz belőle. Így vagy úgy, egy biztos: az a hely, ahol ő tartózkodik, sosem lesz unalmas. 

Öröm és bánat, rokon lelkek, szeretet és utálat (Anne bizonyos kijelentése az egyik iskolanap után másnak is Elizabeth Bennetet juttatta az eszébe?), sikerek és kudarcok tanúi lehetünk

A regény elején egy kislányt ismerünk meg, majd öt évvel később egy ifjú hölgytől köszönünk el az utolsó oldalakon. 

Figyelem! Cselekményleírás következik!

Nagyon szeretem Szűr-Szabó Katalin fordításait, de most nagyon furcsálltam, hogy Matthew és Marilla többször is, sőt, Mrs. Lynde is furcsa/különös kis jószágnak nevezik Anne-t. Megkerestem az eredeti szövegben, és ott egyszer sem szerepel a jószág szó. Erről mindig a mikroökonómia előadások jutnak eszembe, amikor valamelyik terméket (amit a fogyasztó megvásárol) neveztük jószágnak. Tudom, hogy a három szereplő közül egyik sem iskolázott és művelt, de talán szerencsésebb lett volna teremtésnek fordítani. A jószágról még a haszonállatok ugranak be, ill. amikor régebben filcből varrogattam, a műveimet hívtam így (a blogban is használtam akkoriban ezt a szót rájuk). 

Megértem, hogy Marilla, mivel nem ment férjhez, így saját gyereke sem született, sokáig nem tudta, milyen gyereket nevelni, így teljesen átéreztem és megértettem Anne érzéseit vele kapcsolatban. Milyen megdöbbentő azt olvasni egy tizenegy éves gyerektől, hogy ő eddig senkinek sem kellett! Hogy őt eddig senki sem szerette! És azt, hogy eddig csak könyörületből fogadták be azok az asszonyok, akiknél korábban élt, de ők is csak kihasználták, hogy a saját gyerekeikre vigyázzon! Ez a kislány másra sem vágyik, mint hogy valaki végre őt is elfogadja és szeresse olyannak, amilyen (hogy rendkívüli képzelőereje van, hogy fellengzősen beszél, hogy szeretne puffos ujjú ruhát és sok-sok rokon lelket, és szeretné, ha nem vörös lenne a haja és a szeplőinek is búcsút mondhatna). 

   - Ó, Diana - csapta össze a kezét Anne -, hát valóban szeretsz engem?
   - Hát persze, hogy szeretlek. Nem tudtad?
   - Nem - sóhajtott fel Anne a szíve mélyéből. - Hogy kedvelsz, azt persze sejtettem, de sosem reméltem, hogy szeretni fogsz. Hogy is remélhettem volna, amikor soha senki nem szeretett még, amióta az eszemet tudom! Nem hittem volna, Diana, hogy bárki is szeretni tudna. Ó, minő boldogság! Ez a fénysugár világítja majd be azt a sötétben vezető utat, amelyen tőled elszakítva, egyedül kell majd járnom, Diana.

Mindezért pedig nagyon hálás és nagyon meg akar felelni az elvárásoknak. 
Itt is nagyon magamra ismertem, és feltételezem, hogy más szuperérzékeny társaim is ilyenek voltak, vagy még most is ilyenek. Anne azért is akar a legjobb tanuló lenni, mert akkor Marilla és Matthew milyen büszke lesz rá! Drága Anne, ne miattuk, magad miatt tanulj, és légy magadra is nyugodtan büszke, ha sikerül valamit elérned. 
És ha azon gondolkodsz, hogy jó ember vagy-e, akkor megnyugtathatod magad, hogy a válasz igen, mert a rossz embereknek eszük ágába sem jut ezen eltöprengeni (ezt én is nemrég tanultam meg). 

Marilla azonnal látja, hogy Anne más, mint a többi gyerek, így különösen nagy kihívást jelent a kislány érzékenysége az ő józanságával szemben. Épp ezért, bár ő is tudatában van, és később be is vallja Anne-nek, korábban is nyugodtan bátran kimutathatná az érzéseit és jobb lett volna, ha nem bírálta volna folyamatosan, amiért ilyen

   Marilla hűvös tárgyilagossággal fogadta a falrengető hírt: - Mrs. Allan mondta is, hogy sorban meghívja a vasárnapi iskola tanulóit uzsonnára. Emiatt igazán kár ekkora hűhót csapni. Megtanulhatnád már higgadtabban fogadni az eseményeket, gyermekem. 
   De ehhez Anne-nek más bőrbe kellett volna bújnia. Mint "szellem és harmat és tűz" alkotása, minden örömöt és fájdalmat ezerszer mélyebben élt át. Ezzel Marilla is tisztában volt, sőt nyugtalankodott is miatta; tudta, hogy ez a szenvedélyes lélek nehezen viseli majd el az élet hullámhegyeit és -völgyeit, mert nem értette meg, hogy az így szerzett gyönyörűség érzete kárpótolja majd a kislányt az elszenvedett csalódásokért. Marilla ezért kötelességének tartotta, hogy nyugodt kiegyensúlyozottságra szoktassa Anne-t, ami éppoly lehetetlen feladatnak bizonyult, mintha a patak vizén táncoló napsugarat próbálta volna mozdulatlanságra kárhoztatni. (...) Marilla már-már le is mondott arról, hogy ezt a kis lelencet valaha is a kislányok gyöngyévé formálja, illedelmes és tartózkodó modorú és magaviseletű gyermekké nevelje. És ha valaki azt állítja, hogy jobban is szereti Anne-t ilyennek, meg lett volna lepve.

Anne mássága még Mrs. Rachelt is meglepi, pedig ő tíz gyereket nevelt fel. Ez azért volt számomra meglepő, mert a világon kb. minden ötödik ember (a teljes népesség 15-20%-a) - nemtől függetlenül - szuperérzékeny, tehát Mrs. Lynde-nek is jó eséllyel két ilyen gyereke is született. Hogy nem vette észre? 

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Matthew félénkségének is az érzékenysége lehet az oka. Bár a legjobban minden nőnemű emberi lénytől tart, de Anne-nel azonnal megtalálja a közös hangot, és a kislány is felismeri benne a rokon lelket






Amikor kb. tizenkét éves lehettem, az egyik barátnőm (ő egy évvel idősebb nálam) anyukája kölcsön akarta adni a könyvet, de - nem tudom, miért - visszautasítottam. Nem tudom, ha annak idején mégis elolvastam volna, mennyire ismertem volna magamra Anne-ben. Mióta először olvastam, majd újra és újra elővettem a sorozat valamelyik részét, éreztem, hogy rokon lelkek vagyunk, de egészen mostanáig tartott, míg a Miért?-re választ kaptam. 

Talán több a rokon lélek a világon, mint ahogy valamikor gondoltam. Milyen csodás, hogy ennyi van belőlük!

Kedves Olvasó, ha Te is szuperérzékeny vagy, most már tudod, hogy ebben sem vagy egyedül. Ha pedig a környezetedben van ilyen személy, vagy nem tudsz róla, de hallottad már ezt a fogalmat, akkor Anne történetén keresztül talán sikerül egy kicsit jobban megérteni. 

Köszönöm, Lucy Maud Montgomery, mert így már nekem is könnyebb megmutatnom másoknak, miben is más a mi világunk, mint a legtöbb emberé. És ezt semmiért sem cserélném el - bármilyen kanyarok várjanak is rám. 

   - Hát én csak magam akarok lenni - szögezte le Anne.


Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál
Anne sorozat 1.
Eredeti cím: Anne of Green Gables
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
330 oldal
Könyvmolyképző Kiadó, 2011
Nagyon csúnya borítóval legutóbb a Lazi Kiadó jelentette meg a sorozat első hat részét. 

0 hozzászólás