A színvonalát és a tartalmát nézve, számomra az az antiposzt, és miután most újra megnéztem a film előzetesét, rájöttem, hogy nem Russell Crowe-t nem kedveltem, hanem az általa játszott Maxet, aki - számomra - arrogáns és beképzelt a filmben, míg a regényben egyáltalán nem ilyen.
Úgyhogy ideje volt, hogy egy jobb bejegyzést kapjon a könyv.
Max Skinner, a harmincas évei elején járó londoni bróker. Egy esős, nyári napon éppen azt tervezi, hogy hamarosan egy nagy üzletet üt nyélbe, és így rendeződik végre az anyagi helyzete is, amikor az irodában ebédmeghívás várja a legjobban utált kollégájától, Amistől.
Az étteremben Max részletezi, mire jutott az elmúlt hónapokban, amikor Amis közli vele, hogy nincsenek megelégedve a munkájával, és ő veszi át, amin Max eddig dolgozott. Persze egy jelentéktelenebb cég ügyét felajánlja neki, de Max inkább felmond.
Hogyan tovább? Még nem tudja. Este a legjobb barátja és egykori sógora, az ingatlanban utazó, most üzlettárssá előléptetett, Charlie hívása deríti jobb kedvre, aki ünnepelni hívja. Max indulás előtt megnézi a postáját, és egy Franciaországból érkezett levélre bukkan, melyből kiderül, hogy imádott Henry bácsikája - akinél gyerekkora nyarait töltötte - elhunyt, és mivel nem volt gyereke, a francia törvények értelmében ő az örököse.
Henry bácsi birtokához szőlő is tartozik, ami azonnal beindítja az amatőr borkóstoló Charlie fantáziáját, és Max is egy jókor jött lehetőségként tekint az örökségére, így másnap odautazik.
Henry bácsi egy másik, a fiatalság számára megszívlelendő közlése tűnt elő lassan emlékeinek ködéből:Az egész világon nincs még egy hely, ahol ennyire kevés és ennyire élvezetes munkából meg lehet élni. Egy nap erre magad is rá fogsz jönni.
Saint-Pons kis falu, melytől nem messze található a birtok, és gyorsan híre megy az angol érkezésének. Max azonban koránt sem olyan állapotban találja a helyet, mint ahogy gyerekként emlékezett rá. Mind a házra, mind a környékére ráfér egy alapos rendrakás és felújítás, és a szőlőtövek is megértek a cserére.
A birtokhoz tartozik Claude Roussell, aki nagybátyja életében gondozta a szőlőt, és most a jövője miatt aggódik, ill. a sógornője, Madame Passepartout, aki örömmel látja el újra a házvezetőnői feladatokat.
A faluban megismeri Nathalie Auzet-t, a helyi jegyzőt, aki nemcsak a francia jog útvesztőiben, hanem a környéken is szívesen kalauzolja.
Max már úgy érzi, kezdenek rendeződni a dolgai, amikor megérkezik az amerikai Christie, akiről kiderül, hogy Henry bácsi Kaliforniában született lánya, és azért jött Franciaországba, hogy megismerje sosem látott apját.
Nagyon megkedveltem Maxet, mert megfigyeltem, milyen reziliens. Kapott egy hatalmas pofont, több havi munkája esett kútba, otthagyta az állását és egy olyan embert, akit egyébként sem szívelt, aztán neki vágott az ismeretlennek, és szinte pillanatok alatt beilleszkedett a helyiek közé. Kiderült, hogy Henry bácsinak nem teljesen volt igaza, mert dolgozni itt is kell, a kérdés csak az, hogy szereti-e valaki ezt a fajta munkát és azokat, akikkel nap mint nap együtt dolgozik?
 |
| A Mont Sainte-Victoire |
Lehetetlen lett volna kivonnia magát a környezet rendkívüli szépsége és nyugalma, az emberi hangok teljes hiánya, az óriási távlatok hatása alól. Északi irányban jól látszott a Mont Ventoux - vakítóan fehér kaviccsal takart teteje úgy festett, akár egy állandó hósipka -, délen a Mont Sainte-Victoire masszív tömbje, messze azon túl pedig a Földközi-tenger ezüstös csillogása. Christie is csatlakozott hozzá, és néhány pillanatig csak álltak csendben, és hallgatták a lágyan fújó szellő hangját.- Roussell mindig feljön ide, amikor vadászik. Mesélte, hogy gyakran lát sasokat - mondta Max. - Csodálatos, ugye? London mintha egymillió mérföldre lenne innét.. Nem hiányzik?- London? - Egy pillanatig elgondolkozott, majd megrázta a fejét. - Nem, szemernyit sem. Fura, ugye? El is felejtettem, mennyire imádtam itt lenni annak idején. Akkoriban, amikor minden évben itt nyaraltam, a nyár végén sosem akaródzott innét elmennem, és most is ugyanezt érzem. Itthon érzem magam. - Szélesen rámosolygott a lányra. - És én még azt hittem, hogy tipikus nagyvárosi srác vagyok.
Madame Passepartout is megérdemel néhány szót, hiszen ő igazi egyéniség. Sajátos öltözködési stílusa van, szeret mindent és mindenről tudni, és mindent a praktikus oldaláról közelít meg. Christie érkezésekor számára teljesen logikus, hogy Maxszel egy szobába költöztesse, az sem számít, hogy életükben most találkoznak először, ráadásul unokatestvérek.
Az egyedüli problémát, a nyelvi akadályok jelentik a számára, mivel ő nem tud angolul, és sem Christie, sem Charlie nem beszél franciául. De szerencsére a szeme tökéletesen működik.
Nem árulok el nagy titkot, hogy bár nem lett a kedvencem a regény, azonban amit vártam, megkaptam. Kikapcsolt, olykor jókat nevettem Madame Passepartout egy-egy megjegyzésén, megtanultam, hogyan kell helyesen bort kóstolni, és teljesen megértem Maxet, miért választotta, hogy a birtokon marad. Úgy gondolom, a legtöbb olvasó is így döntene a helyében. Közben megismertem egy kicsit Provence-ot, a franciákat és egy titokra is fény derült. Azonban, aki Christie-hez és Charlie-hoz hasonlóan nem beszél franciául, jó, ha a keze ügyében van egy szótár, ugyanis ebben a kiadásban a francia szavakat és mondatokat nem fordították le.
Peter Mayle azt is megmutatta a regényben, hogy a pezsgő borrá is tud változni, majd ismét pezsgővé. A 207. oldalon Max a pincében egy üveg pezsgőt talál, egészen pontosan egy '83-as Krugot, amelyet Madame Passepartout egyik műanyag vödrében jégbe hűt. A felbontáskor még pezsgő, majd voilà, Charlie-nál már borrá változik! Aztán megérkezik Christie, aki viszont már pezsgőt kap! És mindez egy-egy oldalon belül! (207 - 209. o.)
Mindenesetre Max reggeli optimizmusa mindannyiunk számára megszívlelendő - még akkor is, ha odakint zuhog az eső.
Jó nap lesz ez a mai nap, ha törik, ha szakad.
Peter Mayle: Bor, mámor, Provence
Eredeti cím: A Good Year
Fordította: Feid András
263 oldal
Ulpius-ház, 2005
Képek: Unsplash - Freddie Marriage, Pinterest
Bejegyzések
