Mit tanulhatunk az Anne férjhez megyből? - 1. rész

Úgy döntöttem, félreteszem a különböző személyiségtípusokat, ugyanis az emberi érzelmek univerzálisak, tehát életünk folyamán mindannyian megtapasztaljuk őket, és nem mondhatjuk azt, hogy csak az x. típusba tartozók irigykednek, félnek, dühösek stb. Félre tehát az Enneagrammal, az MBTI-jal és minden egyébbel. 😉

Az elmúlt hét rapszodikussága után végül ugyanitt folytatom a blogolást, miután alaposan magamba néztem és felismertem néhány fontos összefüggést. 





Múlt hónapban újraolvastam az Anne férjhez megy c. regényt, és már az elején felfedeztem, hogy ez a könyv valójában egy önismereti aranybánya! 😮😍 Lucy Maud Montgomery olyan dolgokról írt az 1917-ben megjelent - leginkább ifjúságinak címkézett - művében, melyek ma is ugyanúgy aktuálisak. 
Nézzük, mi mindenben segíthet nekünk Anne és környezete! 😊

Ha még nem olvastad a regényt, 
a bejegyzésben alaposan részletezem a cselekményét!

🍁🍁🍁🍁

Egy korszak lezárul

   - Hála az égnek, egyszer s mindenkorra végeztem a geometriával, a tanulásával meg a tanításával is - állapította meg Anne Shirley majdhogynem bosszúszomjasan.
   Viharvert mértankönyvét egy vaskos kötetekkel zsúfolt ládába hajította, diadalittasan rácsapta a fedelet, lezöttyent a láda tetejére, és a Zöldmanzárdos-ház padlásszobájában vele szemben üldögélő Diana Wrightra vetette reggeli égbolthoz hasonlatos, tiszta, szürke szemét. 


Vannak, akik számára Anne lépése dramatikus és túlzó, ahogy elköszön a geometriától, ám épp egy ilyen gesztus az, amely segít még inkább a lezárás és az elengedés tudatosításában. Emlékszem, amikor hazajöttem a matematika érettségimről, délután az összes könyvem és füzetem bepakoltam egy dobozba, hogy soha többet ne is lássam őket. Aztán később újratalálkoztam a matematikával és egyéb számolós tantárgyakkal, amikor főiskolás lettem. Ez is a sors rendelése - ahogy Anne mondaná. 





A regény végén pedig, amikor új házba költöznek, Anne végig járja az álomházukat (ahogy ő nevezte), hogy elköszönhessen minden zugától. Nyilván ez is dramatikusnak tűnik, ám nem vagyunk egyformák, és ez így jó. 😊

Anne hamarosan férjhez megy, és a szobáját a most 17 éves Dora örökli. Itt is nagyon szépen láthatjuk, hogy van, aminek ugyanaz marad a funkciója, csak új gazdára talál. Ugyanez igaz pl. a kiselejtezett dolgainkra is. Nekünk már nincs szükségünk rájuk, más pedig örömmel használhatja őket. 

🍁🍁🍁🍁

Félelem a boldogságtól


   Anne a maga részéről olyan boldogságot érzett, hogy az szinte megrémítette. Az ősi babona szerint az isteneket zavarja a mértéktelenül boldog halandók látványa. Ezt ugyan csak sejteni lehetett, az viszont biztos volt, hogy némely halandó is hasonlóképpen vélekedik. 

Angolul cherophobiának hívják, ha valaki fél a boldogságtól. Anne nagyon boldog, azonban meg is ijed!

Emlékezzünk rá, hogy amikor Matthew az állomásról hazavitte az akkor tizenegy éves kislányt, Marilla rögtön azzal kezdte, hogy ők egy fiút kértek. Anne szülei pedig pici korában meghaltak, őt pedig ide-odaadogatták, gyerekként ingyen bébicsőszként funkcionált Mrs. Hammondnál, akinek sorra ikrei születtek. 

Amikor a Zöldmanzárdos-házba került, úgy érezte, végre révbe ért, azonban Marilla vissza akarta küldeni.  Amikor már megesett rajta a szíve, kezdett biztos lenni benne, hogy megtartja, mégis bizonytalanságban tartotta a kislányt, és csak az utolsó pillanatban közölte vele, hogy maradhat. 
Anne pedig a kezdeti öröm után azt érezte, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Most is ez az érzés bukkan fel újra. 





Ám jó hír, hogy ez legyőzhető, és hozzászoktathatjuk magunkat és az idegrendszerünket az örömhöz és a boldogsághoz. Akkor is, ha látjuk, hogy mások szenvednek. Nem elsiklunk a fájdalmuk fölött, hanem megértetjük magunkkal, hogy ettől  mi még lehetünk boldogok. Nyilván nem toljuk a boldogságunkat az arcukba, csak szabaduljunk meg a bűntudattól. Tudom, nem könnyű, ám ahogy írtam, ez is tanulható, mert én is nagyon jól ismerem ezt az érzést, mely az életünk bármely területén jelentkezhet.

Több évezredes küzdelmei során az emberi faj általánosságban véve hozzászokott a fájdalomhoz és a viszontagságokhoz... Csak nemrég fejlődött ki az a képességünk, hogy hagyjuk jól éreznünk magunkat, és engedjük, hogy a dolgaink jól menjenek hosszú időn át. 
Gay Hendricks: A NAGY UGRÁS

És én is azon a véleményen vagyok, hogy nem az isteneket, hanem bizonyos halandókat zavarja a boldogságunk:

Mindenkinek megvan a saját idővonala

Régi ismerősök érkeznek látogatóba a Zöldmanzárdos-házba, akik egy-két csípős megjegyzést tesznek a menyasszonyra. 

Anne nehogy azt gondolja, hogy olyan jól járt az ifjú Blythe doktorral, és ne higgye, hogy még mindig úgy imádja, mint korábban. 

Továbbá Mrs. Harmon Andrews felhozza, hogy Anne már igencsak benne van a korban (ahogy az ismerőseimtől hallottam), hiszen 25 éves, de a vörösök fiatalabbnak látszanak... 

Megfeledkeznek arról, hogy mindenki életútja más és más. Anne főiskolára ment, majd tanított, aztán egyetemre ment, megint tanított, míg Gilbert az orvosi tanulmányait végezte, így nem is lett volna értelme korábban összeházasodniuk. Csakhogy ezt az ismerősök nem látják, ők csupán Anne korát nézik. Ezért érdemes mindent figyelembe venni, mielőtt bárkiről ítéletet mondunk. 😊

🍁🍁🍁🍁


Ha a Hufnágel Pistihez mentem volna feleségül...

Marilla nagyon örül Anne és Gilbert esküvőjének, mert eszébe jut, hogy annak idején a büszkesége miatt kikosarazta John Blythe-ot. Pedig most Gilbert akár az ő fia lehetne! Nos, kedves Marilla, ez nem így van. Ha Gilbert Marilla és John Blythe fia lenne, lehet, hogy nem is Gilbertnek hívnák, nem úgy nézne ki, ahogy most és a természete is valószínűleg más lenne, ha Marilla nevelte volna. Az utólagos racionalizálással nem megyünk semmire.

🍁🍁🍁🍁


Az örök kritikusok

Az előbb már találkoztunk Mrs. Harmon Andrews-zal, aki mindjárt visszatér, addig is itt van Mrs. Rachel Lynde, aki ezúttal nem tud vitatkozni Anne érveivel:

   - (...) Igazán rettenetes, hogy ahányan vagyunk, annyifelé szóródtunk szét!
   - Amondó vagyok, ez ellenkezik az Úr akaratával! - nyilatkozta Mrs. Rachel ellentmondást nem tűrően. - Fiatal koromban az emberek ott nőttek fel, ahol születtek, vagy legalábbis onnan nem messze; ott is házasodtak, és ott is telepedtek le. Hála az égnek, hogy te ragaszkodtál a szigethez, Anne. Tartotta tőle, hogy amint befejezi a tanulmányait, Gilbert világgá megy, és téged is magával cipel. 
   - Ha mindenki ott maradna, Mrs. Lynde, ahol született, hamarosan nem férnénk el egymástól.
   - Ó, nem akarok én vitatkozni veled, Anne! Nekem nincs diplomám! Mikor is lesz a szertartás? 

Mrs. Lynde az a típus, aki azt gondolja, hogy a kora miatt mindent jobban tud, és minden jobb volt annak idején. Csakhogy a világ változik: Mrs. Lynde fiatalkorában kevesebben tanultak tovább, hiszen kevesebb ilyen jellegű lehetőségük volt. Érezni, ahogy a kisebbrendűségi érzését még ki is emeli, ahogy hangsúlyozza: Nekem nincs diplomám! Anne sosem éreztette sem vele, sem Marillával, sem mással, hogy amiért neki diplomája van, lenézné őket. 

- Mi mindent nem tehetünk meg az életben, csak mert attól félünk, hogy Mrs. Harmon rávágná: "Igaz, hogy sajnálatos, és sajnálatos, hogy igaz!" Mennyi csodálatos élménytől esünk el Mrs. Harmon Andrews miatt!

Mindannyian találkoztunk már a magunk Mrs. Harmonjával, aki negatívan nyilatkozott egy elképzelésünkről, azonnal vissza akart húzni bennünket, ill. elkezdte nyesegetni a szárnyainkat. Egy-egy megjegyzése valóban rosszul esik, én is nem egyszer megtapasztaltam, csakhogy mindannyiunknak megvan a maga élete, a saját vágyai, képességei és lehetőségei, így érdemesebb inkább ezekre koncentrálni, mint Mrs. Harmon negatívkodására. 

Aki sosem ugrott ki ejtőernyővel egy repülőből, az nem fog tudni segíteni abban, hogyan kell ejtőernyővel ugrani; helyette arról kezd győzködni, hogy inkább én se ugorjak.


🍁🍁🍁🍁

A dühöngés pozitív oldala


Anne-ék egyik közeli szomszédja, Miss Cornelia Bryant rendkívül segítőkész, ám csípős a nyelve és gyűlöli a férfiakat és a metodistákat. Elmeséli Anne-nek, hogy előttük Miss Elizabeth Russell élt a házukban, akire ha rájött a hoppáré, darabokat harapott ki az íróasztalából (?!), hogy visszafojtsa, ezért nem is ment férjhez. 

   - (...) Én persze megmondtam neki, hogy ez még nem ok arra, hogy pártában maradjon. Végül is mért hagynánk, Mrs. Blythe kedves, hogy az őrjöngést csupán a férfiak sajátítsák ki maguknak?
   - Én sem vagyok mentes a dühkitörésektől - sóhajtott fel Anne.
   - Ennek szívből örülök, kedves. Legalább nem tapossák be olyan könnyen a földbe, nekem elhiheti!

Miss Corneliának bizony igaza van, hiszen egy ilyen eset, alaposan elgondolkodtatja a velünk packázót. Ráadásul nem egészséges, ha elfojtjuk az érzelmeinket, azonban ezt is meg lehet tanulni szépen csatornázni. 





Pl. felismerjük, hogy mi, vagy ki az, aki ezt hozza ki belőlünk, és ha sikerül rögtön abban a pillanatban nyakon csípni, nyert ügyünk van. A hippokampuszunk ugyanis a mostani eseményt egy korábbihoz kapcsolja (Pl. Anne esetében, amikor a haja vagy a soványsága miatt tett rá valaki megjegyzést, bepöccent), és ezt az amygdalánk fenyegetésként érzi, és jelez: Támadj! 🤬

Ám ha megvan a kiváltó ok, már nem ejt túszul az amygdalánk, nem fogunk harapni (sem az asztalt, sem átvitt értelemben). A saját tapasztalatomból mondom, hogy ez is tanulható, és ha már egyszer sikerült egyszer elcsípni, másodszor is menni fog. Később pedig már automatikusan tudni fogjuk, hogy "ez egy olyan pillanat", és mégsem harapunk már. Kifejezetten megnyugtató, amikor ráadásul valaki provokálni próbál bennünket, és nyugodtak tudunk maradni. 😌

Ha pedig egyéb miatt érzünk haragot, dühöt (pl. igazságtalanság ért bennünket vagy valakit a környezetünkben, a világban), akkor érdemes ezt is csatornázni. Tudatosítani, hogy mit és miért érzünk, hangosan kimondani, esetleg leírni, hogy hamarabb el tudjuk engedni. 

🍁🍁🍁🍁


Gyász

A regényben Anne elveszíti a kislányát, aki reggel született és már nem éri meg az estét. A gyász és a fájdalom hatására pedig olyan igazságokat mond ki, amelyek - sajnos - ma is aktuálisak. Marilla úgy érzi, elvesztette a józan eszét, pedig nem. Anne nagyon jól tudja, mit beszél. 

Lucy Maud Montgomery a kisfiát vesztette el úgy, mint hősnője, és ezt a fájdalmát dolgozta fel Anne történetében. A szerző azonban egy másik nagyon fontos dolgot is kimondat Anne-nel: 

   - Ez egyszerűen nem igazság! - lázadt Anne. - Ott, ahol nem várják, és nem akarják őket, kisbabák születnek és maradnak életben, pedig csak elhanyagolják őket, és esélyük sem lesz a boldogságra. Én úgy szerettem volna a kicsikémet, olyan gyengéden gondoskodtam volna róla, és próbáltam volna minden lehetőséget megadni neki. Mégsem tarthattam meg!
(...) De mintha egy darabot önmagamból a kikötőn túli kis temetőben hagytam volna, és ez annyira fáj, hogy rettegek az élettől.


Valószínűleg mindannyian találkoztunk már olyan anyával, aki egyszerűen ráripakodott a a gyerekére 🤬, ha pl. sírni kezdett, hogy csak egy hétköznapi példát említsek. Mert ezekről valahogy Anyák Napja környékén meg szoktak feledkezni. Mert olyankor valahogy minden anya a legcsodálatosabb a világon, és senki nem beszél pl. az elhanyagoló, érzelmileg elérhetetlen stb. anyákról. Ilyenekkel is találkozunk a regényben. Miss Cornelia épp egy hamarosan érkező nyolcadik babának varr ruhát, ám ez esetben is csak a férj bűne, hogy a felesége egy mártír. Ez már egy másik téma, úgyhogy itt nem is folytatom tovább.

Anne lassacskán feldolgozza a kislánya elvesztését, és megszületik az egészséges kisfia: 

   - A legszebb álmom vált valóra - áradozott a sápadt, de mámoros Anne. - Jaj, Marilla, a múlt nyári szörnyű nap után alig merem elhinni. azóta is fáj a szívem... csak most szűnt meg.
   - Majd ez a baba elfoglalja Joy helyét - mondta Marilla. 
   - Ó, nem Marilla, az lehetetlen! Sem ő, sem más nem foglalhatja el soha. Az én apró, kedves férfipalántámnak megvan a maga helye. És a kis Joynak is a magáé, amit megtart, amíg világ a világ. 


Ezek a gyerekek mindig is a család(i) rendszer részei maradnak, ezt (is) megtanultam az elmúlt évek traumafeldolgozással kapcsolatos online eseményei során. Egy éve az AVAIYA UNIVERSITY egyik ilyen eseményén az egyik szakértő elmondta a bemutatkozásában, mivel és hány éve foglalkozik. Majd azzal folytatta, hogy két élő és egy már nem élő (nem emlékszem, pontosan hogyan, ám nagyon szépen fogalmazott) gyerek anyukája és már unokái is vannak. Miközben hallgattam, arra gondoltam, milyen jó (tudom, furcsán hangzik), hogy ezt is megosztja, mivel így segíthet azoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek.

Nagyon sokan, még egyes orvosok is úgy állnak a dologhoz, mint Marilla. Fiatalok még, majd lesz másik gyerekük. Csakhogy ez nem olyan, mint amikor tavasszal elhagytam a fülhallgatóm (kiesett vásárlás közben a filctokjával együtt a táskámból), és vettem helyette egy másikat, tartóm meg volt még itthon.

Ha valaki nem ad teret a gyászának, akkor a későbbiekben a család egy helyettesítő gyerekkel bővül. Helyettesítő gyereknek lenni pedig óriási teher, elég csak kicsit elmélyedni Maria Callas, Vincenth van Gogh és Salvador Dalí életrajzában. Vajon hány nem híres helyettesítő gyerek született, mióta világ a világ? A helyettesítő gyerekben mindig ott lesz az az érzés, hogy neki egy másikat kell pótolnia, és nem a saját jogán szeretik és él.





Ugyanez igaz a házi kedvenceinkre is, bármilyen furcsán is hangzik:

Egy nap elpusztult az öreg kutyája, és Leslie keservesen megsiratta:
   - Sokáig volt a barátom - bánkódott Anne-nek. - Dické volt; amikor összeházasodtunk, már vagy egy éve megvolt. Velem hagyta, amikor a Négy Nővérre szállt. Carlo nagyon megszeretett. A hűsége, odaadása segített át az anyám halálát követő szörnyű első éven, amikor teljesen egyedül maradtam. Alighogy Dick visszaérkezését meghallottam, félni kezdtem, hogy elveszítem Carlót. De soha nem mutatott iránta szeretetet, noha valamikor kedvelte. Gyakran utánakapott vagy megmorogta, mintha csak egy idegen volna. Én még örültem is neki. Jó volt, hogy van egyvalaki, akinek a szeretete csak az enyém. Az öreg kutya volt minden vigaszom, Anne. Ősszel úgy legyengült, hogy már attól tartottam, nem él sokáig; reménykedtem, hogy egy kis babusgatással kihúzza a telet. Ma reggel úgy tűnt, hogy egész jól van. A tűz előtti szőnyegen feküdt, aztán egyszer csak feltápászkodott, odakúszott hozzám, az ölembe fektette a fejét, szeretettel felnézett rám azzal a nagy, kedves kutyaszemével, majd megrázkódott, és vége volt. Nagyon hiányzik majd!...
   - Hadd adjak neked egy új kiskutyát, Leslie! - kérte Anne. - Gilbertnek egy édes Gordon szettert ajándékozok karácsonyra. Boldogan adok neked is.
   - Most nem, Anne, köszönöm - rázta a fejét Leslie. - Nincs kedvem új kutyához; -nem maradt a számára szeretetem. Talán egyszer... idővel... szívesen venném tőled. Házőrzéshez feltétlenül szükségem lesz majd kutyára. De Carlo majdhogynem embert volt; kedves öreg pajtásom, nem lenne illő ilyen hamar betölteni a helyét.

Sem a kutyánkat, sem a macskánkat nem érdekli a családi állapotunk, van-e diplománk, mennyi pénzünk van, mivel foglalkozunk, hány követőnk van a közösségi oldalakon. Ők valóban képesek önmagunkért szeretni. Éppen ezért fontos, hogy az elvesztésüket is meggyászoljuk.

Január elején szőrén-szálán eltűnt macskám, aki már több, mint hat éve került hozzám. Hetekig tartott, míg el tudtam engedni, és június második felében kaptam két kiscicát, akik nem foglalták el a helyét, hanem a sajátjukra kerültek a macskáim sorában. 🐈🐈‍⬛


🍁🍁🍁🍁


Ugye, mennyi mindent tanulhatunk ebből a regényből? Tudatosíthattuk, hogy a dolgok változnak, ahogyan az életünk során újabb korszakhoz érünk, megismertük a boldogságtól való félelmet, találkoztunk az örök kritikusokkal, megtudhattuk, hogy a dühöngésnek is van pozitív oldala, és hogy minden veszteséget fel kell dolgozni, hogy továbbléphessünk.

Ahogy a cím is mutatja, ez csupán az első rész volt. Hamarosan újabb fontos önismereti pontokat hozok Lucy Maud Montgomery regényéből. 😊



0 Megjegyzés

Köszönöm, hogy itt vagy.
Neked más a véleményed? Hibát találtál? Szólj hozzá(m) bátran :).