Amerikai katonák első csapata a normandiai partra szállás során Omaha Beachen (1944. június 6.)

    Az utolsó fegyverrel tüzelő katona nemigen különbözik a legelsőtől. Mire a róla készült felvétel eljut New Yorkba, már egyik újság sem kíváncsi egy közönséges fegyverrel lövöldöző közönséges baka képére. (...)

    A kép, amelyet készítettem, az utolsó katonát ábrázolta, akinek meg kellett halnia. Az utolsó napon sokszor a legderekabbak halnak meg. De az életben maradtak gyorsan felejtenek.

Egy ilyen - legalább 12-es karikát kiérdemlő - cím után vajon mi sülhet ki ebből? Elárulom: egy gasztronómiai és klasszikus zenei tartalmú töltelékbejegyzés, amilyet már régen írtam. Sőt, erre a párosításra még nem volt példa nálam.
Amikor olyan dologról olvasok egy-egy könyvben, ami a hiányosságaim közé tartozik, mindig felírom, hogy később utána tudjak nézni, ha nincs rá utalás a (láb)jegyzetben. A párduccal is így voltam, és mivel az ulpiusos kiadásban meglepően sok a lábjegyzet, melyben minden zenei, festészeti és irodalmi utalás megtalálható, ezért eredetileg csak annak a két szicíliai édességnek jártam utána, melyek a bálon kerültek az asztalra, és nem kaptam róluk több információt.
Azonban nekem is szöget ütött a fejembe, hogy zendíthet rá egy templomban az orgonista egy operaáriára? Mivel a kérdésemre véletlenül választ kaptam a rádióból (ezúton köszönöm az információt Bősze Ádámnak), így ez sem maradhat ki.



Aki eddig úgy gondolta, ha olasz édességről van szó, az egyenlő il gelato e tiramisùval, a következő idézetet olvasva biztosan megváltozik a véleménye:

Figyelemre sem méltatva a jobboldalt álló italos asztalt, melyen csak úgy szikrázott a sok kristály és ezüst, most balra, a sütemények és egyéb édességek asztala felé vette útját. Itt sorakoztak a jókora, vajsárga rumos tészták, a tejszínhab havával borított Mont Blanc-ok, a fehér mandulaszemek s zöld pisztáciák pettyezte beignets Dauphin, a csokoládés profiteroles halmok, barnán és zsírosan, akár a cataniai síkság humusza, melyből tulajdonképpen, némi kerülővel, származtak; rózsaszín parfék, pezsgőszínű parfék, hamuszürke parfék, melyek recsegve hasadtak szét a tortakés nyomán, cukrozott meggyek, derűs és sárga ananászok savanykás színfoltjai, a "torkosság diadalai"-i, őrölt pisztáciadíszek halvány zöldjével, s a szemérmetlen "szüzek halma"-i. Don Fabrizio utóbbiakból adatott magának, s ahogy ott állt a tányérján tornyosuló édességekkel, úgy hatott, mint a saját levágott kebleit felmutató Szent Ágota profán karikatúrája. - "Hogy is lehetséges, hogy az inkvizíció, amikor még módjában állt volna, nem gondolt e sütemények betiltására? A <<torkosság diadala>> (a torkosság halálos bűn!) meg Szent Ágota emlői, melyeket áruba bocsátanak a kolostorok, és felfal az ünnepségek mulatozó népe! No szép!

A torkosság diadala - Trionfo di gola, tradicionális szicíliai édesség, mely piskótából, omlós tésztából (mindkettőbe citromhéjat is tesznek) és krémből (tojássárgája, tej, vanília, cukor, liszt, rum és citromhéj) áll. Az oldalát pisztáciával és kandírozott narancshéjjal díszítik. Az elkészítése eléggé időigényes, és eredetileg apácák készítették a kolostorokban.

Nemrégiben bukkantam a Noi parliamo italiano honlapra, ahol felfedeztem az  olvasnivalók között egy részletet Giuseppe Tomasi di Lampedusa egyetlen regényéből, ami eszembe juttatta, hogy A párduc is milyen régóta várat magára, és hogy az olasz irodalomnak csupán egy aprócska szeletét ismerem, így egy újabb érvet kaptam az elolvasásához.

A regény ötven évet (1860 - 1910) ölel fel a Salina család életéből, melynek jelképe a párduc. 1860 májusában javában folynak az ország egységesítése érdekében vívott harcok Garibaldi és a Bourbon királyság katonái között, miközben a Salina család éli megszokottnak mondható életét Palermóhoz közeli kastélyában.

A családfő, don Fabrizio Corbera, Salina hercege, - akit az író a saját dédnagyapjáról mintázott - a párduc, a régi rendszer megtestesítője, aki rajong a csillagászatért és szeret az ehhez kapcsolódó számításokkal foglalatoskodni. Természetesen a harcok híre hozzájuk is eljutott, hiszen lányai is hazatértek a zárdából, ahol tanulnak, de a herceg - az események külső szemlélőjeként - biztos benne, hogy a felfordulás ellenére sem fog semmi megváltozni, minden marad a régiben.

Ebben az elképzelésében zavarja meg unokaöccse és gyámoltja, Tancredi:

Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia.

A fiú (a herceg nővérének fia) gyermekként maradt árván és került a párduc szárnyai alá, aki nagyon megszerette. Tancredi egy reggel közli bácsikájával, hogy ő is belép Garibaldi seregébe, amit gyámja kénytelen tudomásul venni és lassanként belátni, hogy a dolgok változás előtt állnak.

    Most minden elnyomott gondolatát felkutatta: Tancredi rejtélyes szavai, Ferrara elragadtatott ékesszólása, Russo hamis, de leleplező közlése apránként felfedték titkos értelmüket. Sok minden történik majd, de az egész csak komédia. Lármás, romantikus komédia, néhány vércseppel a bohócruhán. Mert ezek az egyezkedések, a "beszéljük meg a dolgot", a "tárgyalásokkal mindent el lehet intézni" országa; itt nem a francia őrjöngés dúl; különben, Franciaországban is, ha eltekintünk negyvennyolc júniusától, mikor történt mostanában valami komoly dolog?

A család a nyarat Donnafugatában tölti, ahová bár a harcokból sebesülten, ám ugyanolyan vidáman, mint korábban, Tancredi is megérkezik. A herceg legidősebb lánya, Concetta évek óta szerelmes unokatestvérébe, és a család is úgy gondolja, helyes, ha a fiatalok házassága révén családi kézben marad minden. Csakhogy megjelennek a feltörekvők, köztük Donnafugata polgármestere, don Calogero Sedara és bájos leánya, Angelica, aki elbűvöli a fiatalembert, így Concetta házasságról szőtt álmai szertefoszlanak.

Bár a szereplők közti párbeszédekben, illetve a narrációban kapunk bizonyos információkat a harcok állásáról (igen sokat pedig a lábjegyzetekben), a főszerepet a herceg világának alkonya és az új kor beköszönte kapja.

Már az elején megtetszett a regény, a szereplők és a kastély életének bemutatása. Megtudtam, hogy egy jezsuita, Pirrone atya is a családhoz tartozik, és milyen fontos a herceg számára buldogja, Bendico.

Bár az első részben sem unatkoztam, a Rossz kezdet kedvéért mégis félretettem, és csak később fejeztem be. De úgy érzem, ez a szünet nem vált kárára az olvasásnak. A három hónappal későbbi, Donnafugatába tartó útba és a megérkezésbe csöppentem, és innentől kezdtem el igazán szeretni.

Az események itt vettek ugyanis fordulatot a már említett polgármester és Angelica színre lépésével.
Don Fabriziót, a jól megtermett, tekintélyt parancsoló, ám mégis emberi párducot rögtön megkedveltem, ahogyan a későbbiekben Tancredit is. Később pedig megállapítottam, hogy az ifjú micsoda párra talált Angelicája személyében.

A regény második felében egy rész erejéig Pirrone atya a családjához utazik és néhány napot velük tölt, és bár ennek a néhány fejezetnek semmi köze sem volt a Salinákhoz, mégsem mondanám rá, hogy csak egy töltelékrész lenne. A családtagok mellett megismerhettem Pirrone atyát mint magánembert, és ismét főszerepet kapott a vidéki szicíliaiak élete.

A regény zárófejezete 1910 májusában ismét a Salina-kastélyba kalauzol bennünket. Ötven évvel vagyunk az egységes Olaszország megszületéséért vívott harcok kezdete után, és a kastély életében is jelentős változások történtek. Egy újabb pedig már az ajtón kopogtat.

A párduc a régi kor hanyatlásának és az új világ beköszöntének taglalása mellett tele van gyönyörű leírásokkal, humorral, sőt frivolitással és nagyszerű emberismeretről is tanúskodik.
Sőt, néha az volt az érzésem, mintha a Magánélet sorozat idevonatkozó (nincs ilyen) kötetét olvasnám, mert a hétköznapi és magánélet dolgai is említésre kerültek. És bár már nem egy könyvet olvastam eddigi életem során, még sehol sem találkoztam a halál olyan szép leírásával, mint itt.
Mindezek mellett pedig megismertem az igazi Szicíliát, azt, hogy mit jelentett akkoriban szicíliainak lenni, és don Fabriziónak köszönhetően nem egy fontos gondolattal lettem gazdagabb.

Az utóbbi hat hónapban, amióta a maguk Garibaldija partra szállt Marsalában, túlságosan sok dolgot cselekedtek és hajtottak végre megkérdezésünk nélkül, hogy most azt lehessen kívánni a régi vezető osztály egyik tagjától, hogy ezeknek a kezdeményezéseknek továbbfejlesztésében és véghezvitelében tevékeny szerepet vállaljon. Most nem kívánok arról vitatkozni, hogy amit tettek, rossz-e avagy jó; nézetem szerint igen sok rossz is történt. Csak azt akarom máris megmondani, amit amúgy is megért majd önmagától, amikor már egy évet közöttünk töltött. Szicíliában nem az számít, hogy rosszat vagy jót tesznek-e vele; a bűn, amelyet mi, szicíliaiak sosem bocsátunk meg, egyszerűen az, hogy egyáltalán tettek valamit. Öregek vagyunk, Chevalley, nagyon öregek. Legalább huszonöt évszázad óta hordjuk a vállunkon a különféle eredetű kultúrák terhét, amely mind kívülről jött, egyik sem sarjadt belőlünk, egyiket sem teremtettük magunk; mi éppen úgy fehér emberek vagyunk, mint ön, kedves Chevalley, vagy akár Anglia királynője; és mégis kétezer-ötszáz éve gyarmat vagyunk. Nem panaszképpen mondom: a mi hibánk. De fáradtak vagyunk és kimerültek mindenképp.

Az olvasás gördülékenységét sajnos sokszor megszakították az elírások, melyeknek köszönhetően Füsi József nagyszerű fordításának szavait olykor magyarról magyarra voltam kénytelen fordítani.

Giuseppe Tomasi di Lampedusa  - aki maga is számos nemesi cím birtokosa volt - egy gyönyörűen megírt regényt hagyott maga után, amely nálunk sajnos nem tartozik a népszerű olvasmányok közé. Olaszországban a szerző halála utáni évben (1958) jelent csak meg, de rögtön hatalmas sikert aratott. Annak mindenesetre örülök, hogy az 1001-es listára felkerült, talán ennek köszönhetően többen a kezükbe veszik majd. Remélem, előbb-utóbb valamelyik kiadó ismét megjelenteti.

A regényből 1963-ban Luchino Visconti készített nagy sikerű filmet, melyben a főszerepet Burt Lancaster (Don Fabrizio), Claudia Cardinale (Angelica) és Alain Delon (Tancredi) játszotta.


Egy kis kitérő szigorúan a regénnyel kapcsolatban.


Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc
Eredeti cím: Il Gattopardo
Fordította: Füsi József
311 oldal
Ulpius-ház Kiadó, 2007

Ne is boncolgassuk, mióta terveztem elolvasni Mario Puzo legismertebb és legolvasottabb regényét. Ráadásul azok közé tartozom, aki a filmből is csak részlete(ke)t látott, így tiszta lappal kezdhettem az olvasást. Bár a Narcosszal párhuzamosan sikerült elolvasnom, így erőszakból nem volt hiány. Ráadásul az  az érzésem, hogy valószínűleg Pablo Escobar számára is alapmű volt.

A regény elején - közvetlenül a II. világháború után járunk - olyan egyszerű, hétköznapi embereket ismerünk meg, akiknek súlyos problémája akadt, és ki mástól kérhetnének segítséget, ha nem Don Corleonétól, a Keresztapától? A Don mindannyiukat meghallgatja, mindannyiuknak segítséget ígér, de figyelmezteti is őket, hogy egy napon ő is szívességet kér majd cserébe tőlük. Ahogy a Don legkisebb fia fogalmaz barátnőjének:

Hallottál azokról a sarkkutatókról, akik az Északi-sarkra vezető úton elszórva élelmiszer-tartalékokat helyeznek el? Számolnak azzal, hogy egyszer majd szükségük lehet rá. Ilyenek az apám szívességei is. Egy napon majd elmegy ezeknek az embereknek a házába, és Isten irgalmazzon nekik, ha nem teljesítik a kérését.

A szívességkérők mellett megismerjük a Corleone családot: a három fiút: Sonnyt, Fredót és Michaelt, az esküvőjét ünneplő Connie-t és férjét, Carlót, a Don tanácsadóját, Tom Hagent, aki együtt nőtt fel a fiaival, illetve a többi családot, akik ugyanúgy az alvilág meghatározó szereplői, mint a Corleonék. Mellettük terítékre kerülnek a korabeli filmvilág alakjai is, a Don egyik keresztfiának, Johnny Fontanének köszönhetően.

Közben szépen belecsöppenünk a dolgok közepébe: az egyik család merényletet követ el a Don ellen, mivel nem akart beszállni a legújabb üzletükbe. És ez az a meghatározó pillanat, amikor kibújik a szög a zsákból, azaz ismét bebizonyosodik, hogy a vér nem válik vízzé: Michael, a legkisebb fiú, aki mindeddig közömbös volt a családi ügyekkel kapcsolatban, most főszereplővé lép elő. Ahogyan az apja is mondta:

Minden embernek csak egy sorsa van.

A keresztapa szinte minden oldala izgalmas - bár akadtak számomra kevésbé izgalmasak is -, bár Mario Puzo olykor szeret eljátszani az olvasóval, és egy hirtelen "rántással" egy újabb szálat gombolyít elénk a múltból vagy éppen egy másik szereplő jelenéből. Kifejezetten felüdülés volt a leszámolások és feleségverések (Milyen feleség ez a Connie, hogy nem csapta le Carlót a nyújtófával???) után Szicíliáról olvasni, megismerni az eredeti maffiát. Mert a maffia eredetileg teljesen más céllal jött létre, csak az idők során alakult azzá, amilyennek mai is ismerjük.
Volt olyan rész, amikor még szimpatizáltam is velük. Sőt, Don Vito Corleonét is rokonszenvesnek találtam, bár természetesen nem minden tettével értettem egyet. Miért ez a szimpátia vele? Mert egy kis szicíliai faluból menekült Amerikába, ahol - bár nem a legerkölcsösebb módszerekkel - sikerült felemelkednie. De ez a felemelkedés nem volt rossz hatással rá: mindig is tisztelte és megvédte a honfitársait, munkát adott nekik és azok bármilyen kétkezi munkások voltak is, sosem nézte le őket. És az a fajta ember, aki már a fellépésével tekintélyt sugároz.
Sőt, még egy meglepetést is tartogatott számomra: ugyanis a Don szeret kertészkedni! Azt hiszem, nem úgy képzelünk el egy maffiavezért, hogy két paradicsomtő kapalása között osztogatja az utasításait. Elárulom, ő sem így teszi. Mindenesetre pozitívum, hogy az erőszakos, határozott oldala mellett megmutatkozik az emberi is.


Viszont a számos elírás, helyesírási és nyomdahiba sajnos sokat rontott az élményen. Tom Hagen folyamatosan consiglieriként szerepel, holott a tanácsadó olaszul consigliere, az -i végű a többes száma, Tomból meg csak egy van. Az infamità végéről is lemaradt a véghangsúly. Kár érte. Tudom, hogy egy olaszul nem tudót ez csöppet sem zavar, de valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek szemet szúr az ilyesmi.  Mario Puzo maga is szicíliai bevándorlók gyermeke volt, de vajon ennyire rosszul sikerült elsajátítania az olasz nyelvet, hogy ilyen szarvashibákat követett el a szövegben? Vagy egy kisördög művei ezek? Kár értük. Gondolom, az olasz kiadásban ilyesmi nem fordulhat elő.
Kíváncsi vagyok, hogy a nemrég ismét megjelent kiadás is ugyanígy hemzseg a hibáktól, vagy már kijavították őket?

Mindenesetre A keresztapa izgalmas és olvasmányos, nemegyszer letehetetlen, méltán számít alapműnek. Bár nem került be a kedvenceim közé, mégis megértem a regény iránti rajongókat. Egyszer a filmeket is megnézem, azonban a Mark Winegardner által írt folytatásokat egyelőre biztosan nem olvasom el. Valahogy az az érzésem - bár lehet, csak én vagyok ennyire szkeptikus -, hogy a mások által írt folytatások nem olyanok, mint amilyet az eredeti szerző írt volna.

Vannak dolgok, amiket meg kell tenni, és az ember megteszi, de soha nem beszél róla. Nem kell megpróbálni igazolni a tetteinket. Olyan is van, amit nem lehet igazolni. Egyszerűen meg kell tenni. Aztán el kell felejteni.

Mario Puzo: A keresztapa  
Eredeti cím: The Godfather
Fordította: Vándor Vera
552 oldal
Geopen Kiadó, 2008
2990 Ft