Louisa May Alcott - Kisasszonyok

 "Ezek a Kisasszonyok!" - mondta annak idején Joey a Jóbarátokban, amikor Louisa May Alcott regényét olvasta. Akkor én is a sorozat miatt vettem meg, olvastam el és rajongtam érte. 

2010 decemberében olvastam újra és írtam róla egy rajongó bejegyzést, és most úgy éreztem, újra elő kell vennem, mert ezúttal mást fedezek fel benne. Ráadásul olyan dolgokat, amik miatt elmúlik a rajongásom, és egy teljesen új szemszögből nézem a March lányok életét. 

Szeretném a bejegyzés elején elmondani, hogy nagyon nyitott gondolkodású vagyok, elfogadom, ha más másként vélekedik a dolgokról, mint én és kíváncsi is vagyok a véleményére. Tehát, ha nem értesz egyet a következőkben olvasottakkal, nyugodtan oszd meg a gondolataid velem. 

A könyvön sem húztam fel magam, most is teljesen nyugodtan írom ezt a posztot, és minden megjegyzésemet alátámasztom megfelelő példákkal és érvekkel. Készülj, kedves Olvasó, mert a következőkben megmutatom, milyen negatív torzításokkal, rögzült szemlélettel és kevés példával találkozunk a klasszikus lányregényben. Milyen jó, hogy nemrég olvastam az Agyszervizt. Éppen ezért a bejegyzésben alaposan részletezem a cselekményt, így, aki még nem olvasta, én szóltam. 

1860 decemberében ismerjük meg a March családot, és egy éven keresztül követjük nyomon az életüket.  A March lányok édesanyjukkal élnek, ugyanis az édesapjuk tábori lelkészként vesz részt az amerikai polgárháborúban. A legidősebb lány, Meg, tizenhat éves és igazi hölgy szeretne lenni; húga, a tizenöt éves és fiús Jo, írói álmokat dédelget. A tizenhárom éves, csendes Beth legjobban a zenét szereti és a nővéreitől örökölt és kimustrált babákat és szeretett macskáit istápolja. A legkisebb lány, a tizenkét éves Amy jár egyedül iskolába, ügyesen rajzol, agyagfigurákat készít, és hajlamos az önzőségre. Vagy inkább a hiúságra.

A két legidősebb lány már dolgozik: Meg a King család négy gyerekét tanítja, Jo pedig apjuk nagynénjének, az özvegy March néninek olvas fel mindennap. 

Édesanyjuk a hazafias segélyegyletben tevékenykedik, mellette aktívan segíti a helyi szegényeket is. Bár a lányok maguk is kiveszik a részüket a házimunkából, a családnak segítsége is van, Hannah személyében. 

A szomszédjukban él az idős és jómódú Mr. Laurence, unokájával, a Jóval egykorú Laurie-val, mivel a fiú árván maradt. Jo összebarátkozik a fiúval, és hamarosan bejáratosak lesznek egymáshoz. 

A lányok kisebb korukban szerettek zarándokosat játszani (John Bunyan A zarándok útja c. regénye kapcsán), ezért édesanyjuk karácsonyra meglepi őket egy-egy saját példánnyal, hogy mindennap forgathassák, és így szó szerint regényesítik az életüket. Ráadásul a lányok ahelyett, hogy maguknak vennének valamit karácsonyra, úgy döntenek, mindegyikük az édesanyjukat lepi meg valamivel. Karácsonykor pedig a reggelijüket ajánlják fel egy sokgyerekes, szegény családnak, és ők beérik tejjel és kenyérrel. 

A March család szerény anyagi körülmények között él, mivel korábban az apjuk egy barátjának segített, és sok pénzt veszített. A dologról nem tudunk meg többet, azonban Meg még emlékszik arra az időre, amikor nem kellett minden fillért beosztaniuk. Jelenleg albérletben élnek (az egyik hónapban Meg egész havi keresete a lakbérre megy el) egy emeletes házban, melynek padlásszobájában Jo szeret a díványon olvasni és almát enni kedvenc patkánya(!), Firka társaságában. Igazán higiénikus egy ház lehet, ha patkányt tartanak háziállatként, akinek kölykei is vannak. Beth macskáit nem zavarják? 

Meg elegáns hölgy szeretne lenni, akinek rengeteg pénze van, szép háza és bútorai, ruhái és rengeteg cselédje, hogy ne kelljen dolgoznia, de mellette rengeteg jót is cselekedne. Ebben nincs is semmi kivetnivaló. Meg most is szeret(ne) szépen öltözködni, de erre nincs mindig lehetősége. Eszembe jutott Anne Shirley, akinek van képzelőereje, és a legkopottabb ruháját is képes lenne a világ legpuffosabb ujjújának látni.  Meg egyik nap azon nyavalyog, hogy minek öltözzön ki, ha senki sem látja, kivéve a King gyerekeket? Kedves Meg, jobb, ha tudod, hogy nem másoknak, hanem magadnak öltözöl fel mindennap. Akkor is, ha a kutya sem látja a ruhád, és akkor is, ha csak a Kingék gyerekei. Az elegancia nem attól függ, mennyi pénzed van: 

Észrevettem, hogy a lányok sem tudnak csak úgy elfogadni valamit. Ha valamit kapnak, akkor rögtön azon gondolkodnak, mit adhatnának ők cserébe? Ez bevallom, nekem sem ment, de megtanultam, hogy nyugodtan elfogadhatunk bármit mástól, anélkül, hogy azonnal viszonoznunk kellene. Majd később viszonozzuk, ha tudjuk. Félreértés ne essen, nem a pofátlanságot népszerűsítem, hogy ide nekem mindent, én meg nem adok sem most, sem később semmit, hanem azt, hogy tanuljunk meg elfogadni.

Most pedig térjünk át Beth-re: 

Íme, Beth, a people pleaser, aki úgy gondolja, ő csak akkor szerethető, ha hasznossá teszi magát. 

Amy tipikus kiskamasz, aki követi a társait, nem akar kilógni a sorból és önmagát helyezi mások elé. Utóbbi nem hiba, mert így nem válik olyanná, mint Beth. Természetesen a család többi tagja ezt önzésnek és hiúságnak tartja, és szeretnék, ha leszokna róla. Ha valaki egészségesen önző, egyáltalán nem baj, sőt!

Jöjjön a legproblémásabb lány, Jo. Mióta az apjuk elment, ő "a férfi a házban". Ahogy haladtam előre a könyvben, egyre biztosabb lettem benne, hogy ennek a lánynak sérültek a női energiái. Szerinte - és később Laurie szerint is - férfiatlan dolog sírni. Vajon mit szólnának ehhez? 

A Facebookon van egy még jobb, ahol még több férfiatlanul viselkedőt láthatunk. 

Komolyan feltettem magamban a kérdést, hogy ha Jo ma élne, vajon átoperáltatná magát? Aztán miután levágatja a haját, és lefekvés után megsiratja, már Nemmel válaszoltam a kérdésemre. Majd újabb dolgok történtek, és ismét Igen lett az a nem. Azt mondja ugyanis:

Nyilván a fiúk élete csupa móka és kacagás. 

Mivel annak idején én is nagyon szerettem a Kés/Alattot, elképzeltem egy Little Women Specialt, ahol 

Jo férfivá operáltatja magát, Amy pedig végre görög orrot kap, mert a folytatásban állandóan emiatt nyavalyog, és így végre mindenki boldog lenne. 

Azt is nehezen fogadja el, hogy Meg már nem kislány, hanem kezd nővé válni. 

A másik probléma vele, hogy mennyire negatív az önképe: saját magát butának tartja sok mindenhez, és ha elront valamit, úgy gondolja, hogy akkor ő minden mást is elront. De ne csodálkozzunk, ha a saját anyja is butának nevezi (főleg ha csak egy apróságról van szó!):

Még egy megerősítési torzítás: ha valakinek pénze van, elzüllik, ettől félti Laurie-t is. Vajon hány elzüllött gazdag fiúval találkozott? Csak egyet említ. Hol van a nagy számok törvénye? Minél több adatunk van, annál pontosabb képet kapunk az adott dologról. 

Ugyanez igaz Meg esetében is: csupán egy gazdag családhoz ment vendégségbe, az ő köreit ismerte meg a két bálon. Nem minden gazdag kövér, lusta, nem csinál semmit egész nap és csak másokat kritizál meg pletykál.

A két nagyobb lány reggelente egy-egy Hannah által sütött buktával indul útnak, ezzel melegítik a kezüket, mert nincs muffuk! Nem vagyok otthon a divat történetében, de ekkoriban még nem hordtak hétköznap is kesztyűt? És miért jobb a bukta, mint zsebre tenni a kezüket? Vagy zsebük sincs? Olyan drága volt ekkoriban egy muff? Talán A zarándok útja helyett jobban jártak volna, ha egy-egy muffot kapnak karácsonyra, akkor is, ha a könyv befektetés önmagunkba. 

Ráadásul a bukta nemcsak kézmelegítőként, hanem ebédként is szolgál, mert csak délután mennek haza. A King családnál és March néninél nem jut egy tányér leves vagy bármilyen étel Megnek és Jónak? 

Az egész regényt megtölti a March család hiánygondolkodása és folyamatos panaszkodása (Jaj, de szegények vagyunk! Ezünk sincs, azunk sincs, nyaf, nyaf!). 

Negatív torzítás és torzított értelmezés Mrs. March esetében is: ha szegények vagyunk is, legalább itt vagyunk egymásnak. Ha még mindig lenne pénzük, akkor is ott lennének egymásnak. Sőt, ha milliomosok lennének, akkor is. 

Ráadásul többször éreztem, hogy démonizálja a pénzt, bár később azt mondja, hogy jó dolog, ha van, ha nemes célokra használják. Azt mondja a nagyobb lányainak, hogy inkább lássa őket szegénynek, de boldognak, mint egy palotában boldogtalanul. Milyen kedves, ezek szerint Mrs. March szerint egyik lánya sem lehet boldog egy gazdag férfi oldalán, nem szeretné, ha jobban élnének, mint ő. 

Az viszont pozitívum, hogy Jo és Amy is biztatást kap, hogy nézzenek szembe a sötét oldalukkal, a rossz tulajdonságaikkal, azonban az anyjuk sem igazán jó példa erre. Tudom, hogy nekünk már sokkal könnyebb, hiszen nagyon sok segítő szakember létezik, azon mégis elgondolkodtam, hogy Mrs. March is Jóhoz hasonlóan lobbanékony, csak ilyenkor már uralkodik magán, csendben marad és inkább kimegy. Azt mondja, hogy amikor megismerte a férjét, akkor kezdett ezzel szembenézni, mivel Mr. March nagyon higgadt. Mivel kb. húsz éve élnek együtt, hogy nem sikerült ezen változtatnia? Én is sokszor pukkancs voltam, aztán rájöttem, hogy valójában egyáltalán nem ilyen vagyok, eszembe jutott, milyen sokszor nyugodt tudtam maradni, és felfedeztem, hogy egyszerűen egy rossz mintát alkalmaztam. Megtaláltam, ki viselkedik pukkancsként a környezetemben, amit átvettem, és tudatosítottam magamban, hogy én nem ilyen, hanem - az esetek többségében - nyugodt vagyok. Neki új, pozitív mintaként mindennap ott volt mostanáig a férje.

Térjünk át a Laurence családra: 

Laurie nagyapja nem állt szóba a fiával, miután az megszökött és elvett egy olasz nőt. A fia magának vagy az apjának választott feleséget? Az apának vagy a fiának kellett együtt élnie az olasz nővel? Szerintem a fiának, úgyhogy ezért sem értem az ilyen hozzáállást ma sem. Ráadásul a nagypapa nem szeretné, ha az unokája az anyjához hasonlóan zenélne. Gratulálok. Majd nagyapám (vagy bármely más családtagom) mondja meg, hogy milyen pályát válasszak, ugye? 

Laurie-nak is vannak álmai, szeretne Európába utazni, de nem hagyhatja ott egyedül az öreget. A regényből nem derül ki, hogy Mr. Laurence-nek bármilyen súlyos egészségügyi problémája lenne, különben is ott a személyzet, és tanuljon meg felelősséget vállalni saját magáért, az unokáját pedig hagyja, hadd élje a saját életét, csinálja azt, amit szeret. 

Laurie nem tudja magát elszórakoztatni. Itt ismét csak a blog mottóját adó Mrs. Elton gondolatait kell idéznem: 

Az egyik legsúlyosabb torzítás a regényben, amikor Mrs. March azon siránkozik, hogy a férjét elengedte a háborúba, és ekkor találkozik egy öregemberrel, akinek négy fiát sorozták be, kettő közülük már halott, egy fogságba esett, a negyedik megsérült, akihez most megy, de nagyon büszke mindegyikre, hogy odaadta őket a hazának. Milyen csodálatos háborús propaganda!

Ha a fiai otthon maradtak volna, nyilván gyáva kukacok, de mondjuk megnősültek volna, az öregnek pedig unokái születhettek volna. Vagy olyan pályát választanak, amellyel másoknak segíthettek volna. Akár tanár lesz valamelyikük, akár szakmát tanul, mindennap tehettek volna valami apróságot másokért. Pacifista vagyok, így nem látom értelmét semmilyen háborúnak. 

Sajnos a fordítás is sokszor tele van furcsaságokkal, ahogyan a regény is. Amikor Jo először látogatja meg Laurie-t, az egyik kezében egy tál tejszínes zselét visz lefedve, a másikban Amy három kiscicáját. Bármekkorák is a cicusok, nagyon ügyes ez a Jo, mert én egy-egy kezemben fogtam általában egy-egy cicát, de inkább a két kezemmel egyet. A fordítási érdekességekre már ki sem térek. 

A Kisasszonyok egyáltalán nem az a bűbájos, lánynevelő regény, amelyre emlékeztem. Érdemes odafigyelni, mert a didaktikussága mellett súlyos torzításokkal van tele, melyek súlyos önértékelési problémákat és torzított gondolkodást eredményezhetnek, ha valaki szó szerint veszi őket. 

Annak idején nekem is Jo volt a kedvencem, akit az írónő önmagáról mintázott, azóta azonban én is végig jártam a saját zarándoklatomat, csakhogy nem úgy, mint a March lányok, mert a legfontosabbra találtam az utamon: önmagamra. 

Maradok inkább Anne Shirleynél, akinek van képzelőereje és használja is, nem nyafog állandóan, és az ő történeteiből nem árad az erőltetett didaktikusság sem, hanem kifejezetten szerethető és a személyiségünket is pozitívan befolyásolja. 

A regénynek nemrégiben újabb adaptációi születtek, de ezekre nem szeretném pazarolni a szemem, ahogy Szabó Magda mondta, és hozzáteszem: az időm sem. 

Eredeti cím: Little Women

Fordította: Sóvágó Katalin

261 oldal

Lazi Kiadó, 2004

Képek: The Telegraph Online,  Pinterest