Virginia Woolfról talán kevésbé közismert, hogy pályáját esszéíróként kezdte, és élete során több, mint ötszázat írt.
Műveltségét főleg apja és a British Museum könyvtárának köszönhette, de a gondolkodás és a kommunikáció fontosságát már otthonról hozta, majd tovább gyarapította a nevéhez kötődő Bloomsbury-kör tagjai közötti eszmecserékkel.
Önmagát common readernek, egyszerű olvasónak tartotta, és ezzel a címmel életében két esszékötetet is megjelentetett.
A pille halálába Bécsy Ágnes az írónő harminchárom esszéjét válogatta be és osztotta négy nagy részre, melyek különböző témákat ölelnek fel.
Az első részben impressziókkal találkozunk, elsőként A pillanat: Nyári este cíművel, melyről azt írtam fel magamnak, hogy gyönyörű impressziók, annyira szépen ír le mindent, hogy ott érzem és látom a lapokon. Sőt, Virginia Woolf még egy szemeteskukáról is olyan gyönyörűen írna. Mindeközben pedig gondolkodásra ösztönzi az olvasót:
Úgy alkonyult, hogy a fák között a kerti asztal mind fehérebb és fehérebb lett, s a körülötte ülők alakja egyre elmosódóbb. Egy bagoly, korcs rajzú, körvonaltalan, súlyos szárnyakon húzott el a fakuló égen, a karma közt fekete folt. A fák mormoltak. Egy repülőgép zümmögött, mint megpendített dróthuzal. Az utak felől egy motorbicikli messzi durrogása szólt, amint távolodva elrobogott, le az országúton. De mégis, miből áll össze a jelen pillanat? Míg fiatalok vagyunk, a jövő fekszik a jelenen, mint egy üvegdarab, alatta a pillanat megborzong s megremeg. Ha öregek vagyunk, a múlt fekszik a jelenen, mint vastag üvegdarab, alatta meginog a pillanat, torzulni kezd. Mindazonáltal mindenki hisz abban, hogy a jelen mégiscsak valami; kikutatjuk a belé vegyülő elemeket, hogy felépítsük azt, ami benne az egész, ami benne az igaz.
.jpg) |
| Vanessa Bell portréja a húgáról (1912) |
Azt ezt követőekben újabb szépségekkel találkozunk, melyek közt vidám és szomorú pillanatok egyaránt akadnak, és olyan gondolatokat vet fel, mint pl. elképzelünk valamit valakiről, aztán kiderül, hogy a valóság teljesen mást mutat. Vagy egy téli délután elindulunk otthonról egy ürüggyel, hogy London utcáit járjuk és megfigyeljük az embereket, elvegyüljünk közöttük, majd újra hazatérjünk a saját, biztonságos kis világunkba.
A második rész első esszéje az Olvasásról szól, amelyet imádtam. Mert milyen igaz, hogy olvasás közben - legalábbis velem már többször is előfordult, ha valahol kint olvastam - a környezetünket is megfigyeljük, kicsit elkalandozunk, félretesszük a könyvet, majd másfajta olvasmányt veszünk elő, mert már másra van szükségünk.
Ezután ismert és ismeretlen emberekkel találkozunk különböző korokból, és az írónő egy eddig ismeretlen oldaláról mutatkozik be. Az Orlandóban már megismertem a játékos Woolfot, azonban itt nagyon meglepett és meg is nevettetett egyszerre.
Figyelem, 18-as karikás tartalom következik!
El tudják képzelni Moll Flanders és Lady Ritchie egészen különleges keverékét, egy jobbra-balra hentergő és kikapós városi asszony meg egy művelt, finom hölgy ötvözetét? Körülbelül ez volt Laetitia Pilkington (1712-1759), a kétes hírű, körmönfont, kalandvágyó asszony, aki azonban - Thackeray lányához, Miss Mitfordhoz, Madame de Sévignéhez, Jane Austenhez vagy Maria Edgeworthhöz hasonlóan - annyira át volt itatva neme hagyományaival, hogy úgy írt, ahogy a hölgyek beszélni szoktak: szórakoztatás céljából. Emlékiratait olvasva egy pillanatra sem feledhetjük, hogy szórakoztatni óhajt bennünket. Szerencsétlenségében azonban csak zokogni tud.A névtelenek élete II. Laetitia Pilkington
 |
| Laetitia Pilkington |
Nagyon szerettem ezeket az esszéket is, mivel nemcsak eddig számomra több, ismeretlen emberről olvashattam bennük, hanem számos nagyon jó gondolattal is gazdagodtam, melyek olvasása közben két korábbi töltelékbejegyzésem is született, és még legalább két-három másikhoz is találnék anyagot bennük.
A harmadik és a negyedik részben leginkább irodalmi témájú esszéket találunk, melyek vagy egy-egy korszak (az Erzsébet-kor) vagy műfaj (regény), vagy egy-egy szerző (pl. Congreve, George Eliot, Turgenyev, E. M. Forster) munkásságát tárják elénk.
A kedvencem a Jane Austenről szóló lett, melyből megtudhatjuk, hogyan látta a környezete és hogyan a családja az írónőt.
A regény tartományai c. hosszabb lélegzetű esszében Woolf az általa olvasott regények szerzőit csoportosítja és a velük kapcsolatos megfigyeléseit mutatja be. Már a bevezető sorokat olvasva éreztem, hogy nem felvágásból, hanem a saját következtetéseinek megosztása céljából írta:
A következő oldalakon megkíséreljük felvázolni, milyen benyomást hagyott az elmében egy bizonyos mennyiségű regény, amit egymás után elolvasott. Az elmét senki sem kényszerítette választásra, amikor el kellett döntenie, hogy melyik könyvvel kezdje, és melyikkel folytassa. Azt olvashatott, amit akart. Más szóval, senki se kérte tőle, hogy olvasmányainak megválogatásában vegye figyelembe akár a történeti szempontokat, akár a kritikai szempontokat. Csupán arra kérték, olvassa el, amit érdekesnek és élvezetesnek talál, közben pedig próbálja megfogalmazni, hogy voltaképpen miért is találja érdekesnek és élvezetesnek. Az elme tehát nekivágott, ahogy a kedve tartotta, tekintet nélkül korra és hírnévre.
Most, hogy újraolvastam és begépeltem ezt az idézetet, rájöttem, hogy ez akár ennek a blognak a leírása is lehetne. Mert úgy gondolom, így érdemes olvasni, és nem azért, mert mindenki azt olvassa és jaj, nehogy kimaradjak valamiből, hanem azért, mert most erre vágyom, érzem, hogy valamiért ezt az olvasmányt kell választanom. Természetesen ez csak az én véleményem.
Nagyon tetszett, ahogy ebben az esszében, ill, már a korábbiakban összehasonlította az angol és az orosz regényt, ill. a különböző szerzők (többek között Dickens, Jane Austen, Henry James, Proust, a Brontë nővérek) írásmódját, ahogyan a szereplőik jellemét és azok környezetét formálják.
Ha már a bejegyzés elején a szemeteskukát emlegettem, a szemetes alakja valóban megjelenik az esszében.
Az utolsó rész is tartogatott megmosolygtató és nagyon elgondolkodtató írásokat, többek között megismerjük a szerző gondolatait a kortárs irodalomról: a kritikusokról és a költészetről, regényírásról, az irodalomban felbukkanó rangokról és kortárs eseményekről. Ezek közül az Emlékek a dolgozó nők egyesületéről címűt emelném ki. Virginia Woolf maga is feminista volt, és ezt az esszéjét a Dolgozó Nők Szövetkezeti Testülete elnökének írta 1930-ban.
Az írónő a dolgozó nők egyesületének egy gyűlésén vett részt 1913-ban egy forró, szombati napon, ahol egymást követően ötpercenként szólaltak fel a nők. Woolf maga sem értette, mit keres ott és hogy telik majd el az a hosszúnak ígérkező nap. Nem értette, miért akarnak ezek a nők egy schillinggel többet keresni, fürdőkádat és melegvizet?
Később elmondta ezt az egyesület elnökének, aki átnyújtott neki egy dobozt, benne az Anglia különböző részein élő dolgozó nők leveleivel. Ezt követően az írónő mindent megértett. Összeállt előtte a kép: ezeknek a nőknek az élete, akik már gyerekként munkába álltak, a mindennapjaik, a gondolataik, a környezetük és mihez vezet, ha teljesülnek a kéréseik.
A Christie-féle kalaposüzemben például egyes asszonyok "a becsületért" dolgoztak. Arra áldozták életüket, hogy szabályos öltésekkel varrják a férfikalapok karimáját. A posztó kemény és vastag, nehéz átszúrni, nem számíthattak jutalomra vagy elismerésre, de jellemző a javíthatatlanul idealista emberi elmére, hogy ilyen eldugott helyeken is dolgoztak posztómunkásnők, akik soha egyetlen hibás öltést sem varrtak, és mások egyenetlen öltéseit könyörtelenül kifejtették.
Nagyon tetszett az őszintesége, mert beismerte, hogy amit ezek a nők kérnek, az számára, ahogy a többi középosztálybeli számára is, természetes. Ráadásul kiderült, hogy bár ezek a nők iskolázatlanok, olvasnak és a maguk módján írni is tudnak. Közülük nem egy pedig úgy ír le valamit, hogy egy író is megirigyelhetné. Ennyit az előítéletekről.
Az ifjabb nemzedéknek volt bátorsága, hogy kimondja: Viktória királynő semmivel se jobb, mint a gyermekeit tisztességesen fölnevelő takarítónő. S akadtak olyanok, akik vakmerő módon kétségbe vonták, vajon az-e a nő életének egyedüli célja és értelme, hogy szabályos öltésekkel férfikalap-karimákat varrjon. Megbeszéléseket tartottak, sőt kezdetleges vitadélutánokat szerveztek a gyár üléstermében. Idővel még az idősebb posztómunkásnők is meginogtak a hitükben, s ráébredtek, hogy Viktória királynőn és a szabályos öltéseken kívül vannak más eszmények is a világon. Különféle eszmék foglalkoztatták őket. Az egyik lány például egy iparváros utcáin sétálva azon gondolkodott, van-e joga gyermeket hozni a világra, ha annak szövőgyárban kell majd megkeresnie a kenyerét. Rábukkant egy mondásra valamilyen könyvben, ami fölgyújtotta a képzeletét, s álmodozni kezdett a jövő városairól, amelyekben fürdőszobák, konyhák, mosodák, galériák, múzeumok és parkok lesznek.
A kötetet Bécsy Ágnes utószava és jegyzetei zárják.
Virginia Woolf esszéi között minden - gondolkodni szerető - olvasó talál magának kedvencet. Lesz közötte, amely az érzékszerveinket bűvöli el, mások mosolyt csalnak az arcunkra, lesznek olyanok, amelyek elgondolkodtatnak, megint mások, melyekből új információkkal leszünk gazdagabbak. Mindez megfűszerezve Virginia Woolf műveltségével, kritikai nézőpontjával, zsenialitásával és pontos korrajzzal. Egy igazi gyöngyszem ez a kötet, amelyre érdemes időt szánni és elmerülni benne.
 |
| Lytton Strachey és Virginia Woolf |
(…) – soha nem lehet eleget olvasni –, (…)
Virginia Woolfot pedig különösen nem, mert minden alkalommal mást ad, mást szólít meg az olvasóban.
A fent említett posztómunkásnőkhöz kapcsolódva meg kell jegyeznem, hogy többször is helytelenül szerepelt Marcel Proust regényfolyamának a címe, mivel Eltűnt időként jelenik meg, holott Az eltűnt idő nyomában a címe helyesen, de legalábbis Az eltűnt időként kellett volna rá hivatkozni. Az ilyen elmaradt névelők azóta tartoznak a vesszőparipáim közé, mióta én is így jártam annak idején egy verscímmel, és emiatt kaptam rosszabb jegyet nyelvtanból. Azóta nagyon figyelek erre is.
Virginia Woolf: A pille halála
A kötet anyagát a Collected Essaysből Bécsy Ágnes válogatta
Fordította: Bécsy Ágnes, Borbás Mária, Osztovits Levente, Réz Ádám, Szegedy-Maszák Mihály, Szobotka Tibor, Vajda Tünde
589 oldal
Európa Kiadó, 1980
A saját példányomnak (antikváriumból van) nincs meg a védőborítója, valaki ajándékba kapta 1984. 04. 08-án, és vagy még nála, vagy másnál, valaki összefirkálta a keményfedeles borítót ceruzával, ami még radírozás után is látszik, annyira belevésődött. Rá ilyen hatással volt Virginia Woolf.
Bejegyzések
0 hozzászólás