Akkor és most - gondolatok blogolásról és olvasásról

A bejegyzés apropóját ez a tizenkét éves poszt adta, melynek témája a blogolás, az olvasmányválasztás és annak értékelése. Most újra elgondolkodtam ezeken, hiszen az elmúlt években sok minden változott, a leginkább én magam, de volt, ami megmaradt. Emlékszem, korábban írtam arról is egy másik bejegyzésben, hogy születnek a posztok, úgyhogy most ezt is beleveszem.

Miért írok könyves blogot? Mi változott az elmúlt években?

Ma már egyértelműen azt mondom, hogy magam miatt. Amikor annak idején - néhány napos agyalás után - elindítottam az akkori blogot és még később is, szükségét éreztem a külső validációnak, hogy legyen valaki, aki megdicsér, megveregeti a vállam, hogy tetszik neki, amit csinálok. Azóta rájöttem, hogy természetesen jólesik mindez (mert kinek nem?), de ha nincs visszajelzés, akkor is megyek tovább, gyűjtöm a verseket és a gondolatokat, amikből újabb bejegyzések születnek előbb-utóbb. Rájöttem, hogy azoknak van igazuk, akik azt mondják, ha szeretsz valamit csinálni, akkor csináld, és ne azzal foglalkozz, mit szólnak hozzá mások.

Amikor öt éve - szintén párnapos agyalás és nyafogás után - töröltem a blogot, elvesztettem minden olvasóm. A blog tartalmát le tudtam tölteni, de a közönség eltűnt. Így jártam. Majd jönnek mások. Ha pedig valaki a régiek közül talál újra ide, neki is ugyanúgy örülök. Tehát emiatt sem sírom könnyesre a párnám - hogy Scarlett O'Harát idézzem.

Ráadásul az utóbbi időben mesteri szintre fejlesztettem az elengedést: rájöttem, hogy mindig volt valaki vagy valami, akit/amit el kellett engednem, és bár az elején nem mindig volt könnyű, ma már ez is egész jól megy. Ahogy a múlt héten hallottam a Tudatosság Podcastben: Vannak dolgok, amiknek lejár a mandátuma. Ilyenkor mindig eszembe jut Norah Jones dala, és hogy milyen igaz is:

Annak idején sem gondoltam arra, hogy meghatározok egy konkrét célcsoportot, akiknek szól a blog, mert számomra nincs értelme. Feleslegesnek tartom azon agyalni, hogy x és y kor közötti, ilyen nemű, olyan iskolázottságú, amolyan társadalmi helyzetű és z helyen élő emberek a célcsoportom. Most olvastam újra a dalai láma könyvét (Túl a valláson), amelyben leírja, hogy akárkivel találkozik (legyen az egy ország vezetője vagy egy koldus), ugyanúgy bánik vele: emberként. Nos, én is ilyen vagyok online és offline egyaránt, tehát, ha most itt vagy, nagyon örülök és köszönöm.

Ha mégis meg kellene határozni, milyen is az ideális célcsoportom, azt mondom, olyan olvasni szerető emberek, akik nemcsak olvasni szeretnek, hanem gondolkodni is. Azon, amit éppen olvasnak vagy olvastak. Akik szeretnek kérdéseket feltenni. Akiket sok minden érdekel, nyitottak és nem ijednek meg egy-egy mélyebb, elgondolkodtatóbb tartalomtól sem. Sőt, kifejezettem ezt keresik.

Továbbra is zavarnak a könyvekben felbukkanó nyomdahibák, elgépelések és helyesírási hibák, azonban az utóbbi időben már nem minden bejegyzésemben említem meg őket. Azt viszont kijelenthetem, ha valami szarvashibára bukkanok, arról nem fogok megfeledkezni a jövőben sem.

Hogyan választok olvasmányt?

Hallgatok az intuíciómra, mert tudom, hogy segít. Van, hogy valahol felbukkan egy idézet, és olyankor érzem, hogy utána kell néznem, ha csak a szerzője van megadva, és tudom, hogy dolgom van vele. Ilyenkor megjegyzem magamnak, és előbb-utóbb tényleg el is olvasom. Emiatt van/volt sok újraolvasásom az elmúlt hónapokban.

Vagy épp a hangulatomnak megfelelően keresek valamit. Nem titok, hogy intellektuális sznob vagyok, de nálam is van olyan pillanat, amikor valami könnyedebbre van szükségem. Ezért olvasom most újra a Micimackót.

Hogyan születnek a bejegyzések?

Már nem minden olvasmányomhoz szoktam jegyzetelni, de ha eszembe jut egy gondolat, azt felírom. Sőt, olvasás vagy az aktuális olvasmány közti szünetekben már elkezdek szintetizálni, azaz az olvasottakat és a máshonnan szerzett információkat összekapcsolni. ~~Helló, Ni.~~

Van, hogy amikor leülök ide, még csak nagyjából van meg, miről fogok írni és közben újabb és újabb ötletek jutnak eszembe. Ha olyan, rákeresek és végiggondolom, hogyan tudom beépíteni a bejegyzésbe.

Egy biztos: már elmúlt az az időszak, amikor az utolsó sor elolvasása után leültem és elkezdtem gépelni. Nagyon régen volt ilyen, ma már legalább egyet alszok rá, de van, hogy többet is, mielőtt elkezdek valamiről írni.

Pl. az El Greco festményei gépelésekor találtam sok olyan újdonságot, amikre írás közben bukkantam és néztem utána. Így tovább tartott a megírása, de egyáltalán nem bánom.

Előtte kinyomtattam és lefordítottam a spanyol Wikipedián talált szócikket a festményről.

Ez a bejegyzés pedig már kb. két hete megvolt piszkozatban, néhány gondolatot már beleírtam, később pedig hozzátettem, míg végül elkezdtem végleges formába önteni.

Sosem titkoltam, hogy nincs bölcsész végzettségem, ezért elkezdtem az íráshoz is kapcsolódó kurzusokat keresni a LinkedIn Learningen, és nagyon sokat tanultam. Az egyik legfontosabbat, hogy az írás művészet és nem tudomány (Shani Raja). És jó látni, hogy nem tesznek különbséget a menő újságíró és a ~~mezei~~ blogger között (sőt, egyáltalán nem nézik le a bloggereket), mindkettő talál olyasmit, amit hasznosíthat a munkája során.

Régen is többször átnéztem, átírtam és töröltem a bejegyzésekből, mielőtt közzétettem őket. Akkor is utánanéztem mindennek, amit beleírtam, mostanában pedig még alaposabb lettem. Igen, perfekcionista is vagyok, de érzem, mikor kell elengednem a bejegyzést, mikor van kész. Persze, van, hogy utána eszembe jut valami, ami kimaradt, azt esetleg utólag pótolom, de nem mindig.

Mielőtt véglegesítem, van, hogy a Google-fordítóval felolvastatom, de olyankor úgy érzem magam, mint Marianne Dashwood, amikor Edward Ferrars felolvasását hallgatja, úgyhogy inkább ezt is magam intézem.

Száműztem minden cukiságot meg jófejkedést, bár utóbbi korábban sem volt jellemző.

Kétszer-háromszor én is írtam beszerzős-örömködős bejegyzéseket, aztán szépen abbahagytam. Megszólalt az empátiám, és eszembe jutott, hogy igen, ebben a hónapban vettem egy rakás könyvet, de van, aki bármilyen okból egyet sem vett, és ha erre jár, nem biztos, hogy jól érzi magát, ha emlékeztetik a helyzetére. Különben sem vagyok már óvodás, így csak magamban, esetleg a környezetemben vagy e-mailben örömködtem valakivel egy-egy beszerzésem kapcsán.

Mára pedig megszelídítettem a könyvhörcsögöt, és sokkal tudatosabban vásárolok.

Nem követek semmilyen blogtrendet, nem érdekel, mi most a menő, mint régen, hogy akkor majd az én blogomra is többen kattintanak, ha arról a könyvről írok. Nem vagyok tucatblogger, önállóan választok olvasmányt, ahogy fentebb is írtam. Sőt, kifejezetten szeretem a nem felkapott olvasmányokat. És ha valami nem tetszik, azt is megírom. Ezt is mindig kulturált formában tettem, ezek után is így lesz.

Féléves értékelő bejegyzést sem írtam, mert már korábban is többször említettem, hogy jó ideje már befelé és nem kifelé figyelek, úgyhogy az első hat hónapot olvasás szempontjából is csak röviden és magamnak értékeltem.

Imádok töltelékbejegyzéseket írni, viszont itt is megválogatom, hogy miről. Ha nincs mondanivalóm, nem koptatom feleslegesen a billentyűzetet.

Lassan egy éve, hogy újra aktívan blogolok és azóta kb. 130 bejegyzés született, melyben minden benne van. Hogy ez kinek sok, kinek kevés, rábízom eldönteni, mindenesetre én örülök neki, hogy itt tartok.

(…) de az biztos, hogy ami valóban a saját munkám, a saját alkotóerőm eredménye, olyan természetes örömet ad, amely a velünk született, elveszíthetetlen boldogságérzéshez igen közel áll – függetlenül attól, hogy más emberek hogyan vélekednek az eredményeinkről.
Frances Mayes: Édes élet Itáliában