De ki és milyen is volt valójában Delacroix, a romantika hercege? Ezekre a kérdésekre is választ ad Gilles Néret, akinek könyvéből a mester számos remekműve mellett kirajzolódik a személyisége is, aki olyan művészekre hatott többek között, mint Van Gogh, Cézanne, Matisse és Picasso.
A könyv azonban nem a megszokott módon tárja elénk a művész életét. A bevezető fejezetben - ahogy általában a művészekről szóló hasonló könyvekben - a Delacroix-ról mondott véleményeket, ill. azokat a művészeket ismerjük meg, akik hatással voltak rá, kiegészítve néhány adattal. Bár a fejezetek időrendben haladnak, a festő alapvető életrajzi adatairól (születési hely és idő, családi háttér) csak később olvashatunk. Így, utólag már azt ajánlom, érdemes a kötet végén lévő Életrajzi adatokat és az egyes fejezeteket párhuzamosan olvasni, hogy ne érezzük magunkat elveszettnek olvasás közben.
Eugène Delacroix 1796. április 26-án született negyedik gyermekként. Gilles Néret azt elfelejtette megemlíteni, hogy nővére és két bátyja jóval idősebb volt nála. Édesapja volt a külügyminiszter akkkoriban, ám egyes feltevések szerint a fiú valódi apja, a diplomata Charles-Maurice de Talleyrand volt, akire mind külsejében, mind habitusában hasonlított a festő, és aki a pályája során is támogatta.
A fiú hatévesen veszítette el édesapját, ezért a nővéréhez költözött és bentlakásos iskolába került. 1814-ben elhunyt az édesanyja is, így újabb trauma érte. Egy évvel később, nagybátyja ösztönzésére iratkozott be a klasszicista Pierre-Narcisse Guérin műtermébe. Ekkoriban már Raffaello és Rubens műveit másolta. Példaképének egyértelműen Michelangelót és Rubenst tartotta, de más itáliai festők - Tintoretto és Veronese - is hatottak rá.
 |
| Önarckép (1837) |
Az életművét elnézve, megállapíthatjuk, hogy Delacroix nemcsak tehetséges, de rendkívül sokoldalú és művelt is volt, sőt, felfedeztem, hogy szuperérzékeny is.
Ahogyan az előbb már említettem, bár számos festő hatott rá, ő mégis a saját útját járta, amely - ahogy az lenni szokott - megosztotta a közvéleményt. Baudelaire lelkesen támogatta, míg mások mázolmánynak nevezték a képeit.
Delacroix belső konfliktus nélkül vállalta azt, hogy romantikus is és klasszicista is legyen egy személyben, munkásságában békésen él együtt a régi és a modern: Rubens és Géricault, Shakespeare és Goethe.
Első nagy sikerét 1822-ben aratta a Szalonon, a Dante bárkája vagy Dante és Vergilius a Pokolban c. képével, melyre egyértelműen Géricault A Medúza tutaja c. festménye volt hatással, ill. az Isteni színjáték ihlette:
Élete folyamán számos műfajban és témában kipróbálta magát, festett képeket és freskókat templomok számára, a csendéletek, a portrék, a történelmi és az aktuális eseményekre reflektáló művei mellett találunk aktokat, irodalmi (pl. Faust, Hamlet, Walter Scott regényei), bibliai és mitológiai hatású (Médeia bosszúja) festményeket és litográfiákat egyaránt.
Az aktuális témájú képei közül az egyik legismertebb az 1830-ban készült a Szabadság vezeti a népet:
A festményt botrányosnak ítélték, mivel a középpontjában egy félmeztelen nő áll vezetőként. Delacroix célja azonban nem a botránykeltés volt, ő azt szerette volna megmutatni, hogy a Szabadság az utca asszonya, hétköznapi nő, aki most a nagy ügy mellé áll, és nem véletlen, hogy így ábrázolta. A képen balra, a cilinderes férfiben önmagát festette meg, aki bár harcosként nem vett részt az 1830-as eseményekben, így fejezte ki a támogatását, míg a jobb oldali fiú ihlette jóval később Gavroche alakját Victor Hugo A nyomorultak c. regényében.
Egyúttal ez az első modern politikai tartalmat hordozó kép. Ekkor fordított hátat a romantika a klasszicista ihletforrásoknak, s kötelezte el magát az aktuális események mellett.
Korábban is többször érte kritika egy-egy festménye brutalitása miatt, Géricault-hoz hasonlóan ő is az igazságot akarta megmutatni, mely - mint kiderül - jellegzetesen romantikus tulajdonság.
Nahát, eddig nagyon sokan azt gondolták, hogy a romantikusok mást sem csinálnak, mint egész nap csak szappanoperákat találnak ki a fejükben, erre tessék, kiderül, hogy idetartozik az igazságérzet is. Gondoljunk csak a korszak másik nagy romantikusára, Victor Hugóra pl. Erre céloztam a múlt heti bejegyzésemben Poirot-nál, mert bizony ő is romantikus, bármennyire tagadja is.
De Mornay attól tartott, hogy majd unatkozni fog, ezért aztán Mars kisasszony azt tanácsolta, vigyen magával útitársat, s figyelmébe ajánlotta kiváló barátját, Eugène Delacroix-t, az úri társaság kedvencét, aki ékesszólóan csevegett művészetről és zenéről, s már festett néhány buja odaliszkot, pedig még egyet sem látott életében. Ráadásul remekül lovagol, és kitűnő ajánlásokkal rendelkezik a legmagasabb körökből. A grófnak megtetszett az ötlet.
Élete egyik legörömtelibb és legfontosabb eseménye volt, amikor közel hat hónapra Charles Edgar de Mornay (X. Károly egykori kamarása) útitársául szegődött, akit követnek neveztek ki és eljutottak, Cádizba, Sevillába, Marokkóba és Algériába. Ez az út meghatározó volt Delacroix festészetére:
A marokkói utazás fordulópontot jelentett Delacroix festészetében.A látásmódja változott meg: a romantikus hevületet felváltotta a klasszikus világ iránti érdeklődés, színeit pedig megváltoztatta a tündöklő mediterrán fény. (...)A vakító napfény jótékonyan sokkolta a festőt. Ettől kezdve a fény lett a múzsája.
Az út során számos rajzot és vázlatot készített, melyek később vászonra is kerültek olyan képeken, mint pl. az Algíri nők (1834):
a Zsidó menyegző Marokkóban (1837 - 1841):
vagy a Viaskodó arab lovak az istállóban (1860):
Hazatérve állami és egyházi megbízásokat egyaránt kapott, köztük a Palais Bourbon tróntermének dekorálása volt (1833 - 1837):
Jobbra fent, a botra támaszkodó nő Justitia, míg az alul látható két alak: a bal oldali nő a Földközi-tenger, a jobb oldali férfi pedig Óceán.
Huszonéves korában jelentkeztek a gégetuberkulózis tünetei, melyek az 1850-es évektől többször is akadályozták a munkában, így évekig tartott egy-egy megbízatásának teljesítése.
Ebben az időszakban (1854 - 1861) festette a Héliodorosz kiűzetése a Templomból c. képet a párizsi Saint-Sulpice templom számára:
Utolsó éveiben ismét előkerültek a mitológiai és történelmi tárgyú munkák, sőt virágcsendéletet és tájképeket is festett.
Delacroix élete során olyan barátokat szerzett, mint Stendhal, id. Alexandre Dumas, George Sand és Chopin.
1863. augusztus 13-án hunyt el.
Hogy mi volt a művészete titka? Csodált és másolt másokat, tanult tőlük, azonban élete végéig a saját útját járta. Nemcsak rendkívül művelt volt, de a tudását a műveibe tökéletesen át is tudta ültetni, ahogyan példaképe, Rubens is tette:
Maurice Sérullaz alaposabb elemzést ad: "Delacroix felismerte, hogy a rubensi impulzus nyomán új korszak kezdődött a művészetben, a szintézis és az egyensúly időszaka. Egyrészt megjelenik az erő, a zsúfoltság, a tüzes dinamizmus és a valósághű ábrázolásmód, s némi nosztalgia a barokk pompa és hatáskeltés iránt. Másrészt viszont tovább él a klasszikus mesterek elgondolásainak és stílusának fennköltsége, paradigmatikus harmóniája, az elvekhez való józan és szigorú ragaszkodása. Delacroix tehát Rubensen keresztül talált önmagára. Saját tévedéseire Rubensnél talált igazolást. Hibáit keményen ostorozták a kortársak, kiváltképpen monumentális, dekoratív kompozícióit bírálták, ám, akárcsak Rubens esetében, ezek a művek egy egyszerre racionális és impulzív, látnoki és realista zseni alkotása."
Gilles Néret könyve a festő korszakainak állomásai mellett bemutatja Delacroix-t az embert is, aki elszántan arra törekedett, hogy érzelmeket váltson ki a nézőkből, hogy eléjük tárja a valóságot - akár szimbolikusan is. A fejezetekben a kortársak rajongó és bíráló véleményei mellett részleteket olvashatunk a festő Naplójából is (mely korábban magyarul is megjelent és nagyon kíváncsi vagyok rá), így könnyebben megérhetjük őt és a műveit is.
Idén ez volt az első művészeti tárgyú olvasmányom, és bátran kijelenthetem, hogy jobban nem is választhattam volna. Korábban is szerettem Delacroix képeit, most azonban még közelebb került hozzá. Amellett viszont nem mehetek el, hogy a kötetből kimaradt az egyik legismertebb képe: a Villámlástól/vihartól megvadult ló (1824):
Szerettem volna egy videót is szokásomhoz híven a festő képeivel, azonban a Blogger új frissítése miatt nem jelenik meg a találatok közt az, amelyet választottam. Igaz, a Villámlástól megijedt ló ebben sem szerepel, de 136 másik képe igen. Amennyiben helyre áll a rend a szerkesztőben, beágyazom a videót a bejegyzésbe. Addig a megadott linken megnézhető.
Gilles Néret: Delacroix
A romantika hercege
Fordította: Molnár Magda
96 oldal
TASCHEN/Vince Kiadó, 2006
Bejegyzések
