Ecce homo


Egy átlagos napon autók várakoznak a lámpánál, míg emberek jönnek-mennek a zebrán. Aztán egyszer csak az egyik autóban ülő férfi megvakul. Kiáltozni kezd, senki sem érti, mi történhetett vele, de egy férfi felajánlja, hogy segít neki hazajutni. A segítőkész illető felkíséri a vakot a lakásába, elköszön tőle, majd meglép a szerencsétlen férfi autójával. De öröme nem tart sokáig, hamarosan ő is elveszíti a látását.

 A vak férfi csendesen ül a lakásában, várja haza a feleségét. A nő megérkezik, és ő sem érti, mitől vakulhatott meg a férje. Úgy döntenek, felkeresnek egy szemészt, majd szembesülnek az autólopással, így taxival indulnak el. A rendelőben egy kancsal kisfiú, egy fekete szemüveget viselő lány és egy félszemű öregember társaságában várakoznak.

Az orvos sem találkozott még ilyen esettel, ezért este otthon a könyveibe temetkezve próbál megoldást találni rá. Egyszer csak észreveszi: már ő sem lát. Reggel a minisztériumtól kér segítséget, de ott nem akarnak foglalkozni a problémával, egyáltalán komolyan sem veszik.

Hamarosan egy szempillantásnyi idő alatt egyre többen vakulnak meg, így az ország vezetőinek is lépniük kell: a vakokat egy elhagyatott elmegyógyintézetbe vezénylik, ahol szigorú szabályok között kell tölteniük napjaikat. Az orvost elkíséri a felesége is, és ismét találkozik korábbi pácienseivel.

A minisztérium közben felfedezi, hogy azok vakulnak meg, akik egy-egy vakkal valamilyen formában kapcsolatba kerültek, így a feltételezett személyeket is ugyanabba az intézetbe szállítják. Az elmegyógyintézet két szárnyában vakok és látók várnak. Nemcsak a látásuk visszanyerését vagy éppen elvesztését, hanem  nap, mint nap az élelmiszerellátmányt. És egy ilyen mindentől elzárt helyen egyszer csak elszabadul a pokol.


A szereplőknek most sincs nevük, egyszerűen csak az orvos, az orvos felesége, a sötét szemüveges lány, akiről olvasunk, mégis ez hozza közelebb hozzánk őket. Nem kellenek ahhoz nevek, hogy átérezzük, ami velük történik, vagy elgondolkodjunk azon, ugyanabban a helyzetben mi mit tennénk?

Miért vakultunk meg, Nem tudom, egy nap talán megtudjuk az okát, Elmondjam mire gondolok, Mondd, Arra gondolok, hogy nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak.

Ezt a kérdést teszik fel maguknak, ami valljuk be, nemcsak őket, de minket, olvasókat is elgondolkodtat.

Egy ideje ez volt az első regény, amit nem tudtam letenni. Egyszerre voltam kíváncsi, mi fog történni és egyszerre szörnyülködtem és kavart fel. Vajon mi mit tennénk ebben a helyzetben? És valóban ennyi gonoszság lakozik az emberekben? Azt kell, hogy mondjam: igen. Mindig is voltak, vannak és lesznek emberek, akik képesek lesznek mindazt megtenni, amit szándékosan nem írok le, hogy ne lőjem le senki előtt a "poént".

Saramago egyszerűen szembesít bennünket azzal, milyen mélyre süllyedhet az ember, hogy ilyen helyzetben is akadnak, akik előnyt kovácsolnak a hátrányból, és az emberi mohóság, kapzsiság és gonoszság nem ismer határokat. Pláne, ha a létezéséről van szó. Egyike azon könyveknek, amit jó lenne, ha egyszer mindenki a kezébe venne. Ki tudja, talán utána másként tekintene a többiekre és kinyílna a szeme. Látna, nem csak nézne.


 A regényből 2008-ban film is készült.


José Saramago: Vakság
Eredeti cím:  Ensaio sobre a Cegueira
Fordította: Pál Ferenc
386 oldal
Európa Kiadó, 2011
3000 Ft

0 hozzászólás