"Ennél tökéletesebb lidércnyomást álmodni sem lehet"

Szeptemberben főleg komolyabb művekről írtam, úgyhogy ezt a hónapot egy igazán vidám olvasmánnyal zárom a blogban. (Tudom, hogy még egy nap hátra van szeptemberből.)

Természetesen a Rokonom, Rosyra is már régen felfigyeltem, de nem tudom miért, valahogy mindig elmentem mellette, valamiért nem érdekelt. Végül néhány hónapja megvettem, és szépen várakozott a polcon mostanáig.
Az első néhány mondat után pedig ismét csak az jutott eszembe: Hogy én ezt miért nem olvastam már korábban?

Durrell ifjúsági regénynek címkézett könyve kivételesen fikció, ám nem kell megijedni, most sem hagy minket, olvasókat egy percig sem unatkozni.

Főhősünk, Adrian Rookwhistler, harmincéves fiatalember, aki szülei halála után - immáron tíz éve - egy csemegeboltban keresi a kenyerét inasként, egy özvegyasszony padlásszobájában él kosztosként, titokban "kardforgató", egy szóval teljesen unalmas életet él, amit ő is kénytelen belátni.

Szürke mindennapjait egy levél érkezése zavarja meg, melyet régen látott nagybátyjától kapott, aki sorait a halála előtt vetette papírra, és arról tájékoztatja benne unokaöccsét, hogy ötszáz fontot és Rosyt hagyja rá. A pénzből utóbbit kell eltartania, de egyúttal óvatosságra is inti, ugyanis Rosy nem veti meg az alkoholt.

Képzelhetjük, szegény Adrian mit érezhet:

Ahogy szaporázta a lépést, mindjobban egyetértett boldogult atyjával Amos bácsi jellemét illetőleg. Hogy vetemedhet valaki ilyesmire?! Nem beszélve a pénzről - mert az összeg gavalléros, azt meg kell hagyni -, hogy sózhat valaki mit sem sejtő unokaöccsére egy meghatározhatatlan korú és alkoholista hajlandóságú nőszemélyt? Embertelen eljárás! S most újabb szörnyű gondolat derengett fel Adrianban, és oly hirtelen torpant meg, hogy keménykalapja a földre pottyant. Mintha atyja olyasmit mondott volna egyszer, hogy Amos bácsi cirkuszokban és vásárokban működött! Mi lesz, ha erről a Rosyról kiderül, hogy holmi kötéltáncosféle, vagy ami még rosszabb: afféle elvetemült, kétes erkölcsű fehérszemély, aki a száguldó paripa hátán áll flitteres bugyogóban?! Az is rémes, ha az ember életébe hirtelen belöknek egy kötéltáncosnőt, de ha egy részeges kötéltáncosnőt löknek be az ember életébe, azt már nem lehet ép ésszel elviselni. Hogy tehetett ilyet a bácsikája?

Az igazi meglepetés csak akkor éri, amikor kiderül, hogy Rosy valójában nem egy részeges kötéltáncosnő, hanem egy elefánt! Mit kezdhetne vele Adrian? Szerencsére barátja, a koporsókészítő és ács, Mr. Pucklehammer telepén néhány napig elhelyezhetik az örökséget, és megszületik az ötlet: mivel Rosy cirkuszi elefántként tevékenykedett, a tengerparton rendszeresen megfordulnak cirkuszok és egyikük bizonyára szívesen fogadja majd. Adrian tehát útnak indul Rosyval és egy furcsa kinézetű kordéval, hogy teljesítse tervét. Csakhogy egy elefánttal nem megy minden olyan egyszerűen.

Már az is elég baj, ha az emberen rajtaüt a környék arisztokráciája, egy elefánt meg egy tulitarka kordé társaságában – de ha az ember öltözéke mindössze egy alsónadrágból áll, hát a jövő alighanem bonyodalmakat tartogat.

Adrian és Rosy az út során számos kalamajkába keveredik és új ismeretségeket köt. Néhányan az új ismerősök közül természetesen örökre kitörölnék az emlékezetükből a napot, amelyen összetalálkoztak. Akadnak köztük vadászok, nemesek, egy több életet is megélt fogadós és leánya, Fekete Nell, a jó boszorkány; egy nem mindennapi színész páros, de még a törvény embereivel is meggyűlik a bajuk.

Már az első oldalakon vigyorogtam, mint a vadalma, és ahogy fogytak a lapok, egyre jobban szórakoztam. Az előbb említett új ismerősök közül a kedvencem Ethelbert Cleep, a színész lett, aki előszeretettel használja a tündérfiút megszólításként, illetve Sir Magnus, aki sajátos ügyvédi módszerekkel dolgozik, kedvenc itala a cseresznyepálinka, akár sörrel, akár más alkoholos itallal keverve.

Azonban van néhány negatív észrevételem is a könyvvel kapcsolatban: talán az idézetből is kiderül, hogy az Adrian toldalékolása igencsak magyaros, holott angolul másként ejtik. Minden tiszteletem Borbás Máriáé, de már az Értelem és érzelemnél is megfigyeltem, hogy a Dashwood nővérek tegezik az édesanyjukat, itt pedig a fogadós lánya tegezi az édesapját. Mivel Jane Austen regénye a 19. század elején játszódik, Durrellé pedig vagy a 19. század legvégén vagy a 20. század legelején (nem derül ki), és bár az angolban nincs külön tegeződés és magázódás, mint más nyelvekben, de feltételezem, hogy ekkoriban a gyerekek nem tegezhették a szüleiket.
Az utolsó bakit pedig a regény vége felé találtam, amikor az események felsorolásakor egy bizonyos eseményt április 5-re tesznek, holott az csak május 5-én lehetett, egy másik eseményt követően. Tudom, ez így bonyolult, de nem szeretnék többet elárulni.

A szórakozás most is garantált, a Durrelltől megszokott fura szerzetek és állatok most sem maradnak el. Egy-egy komoly olvasmány után érdemes beiktatni. Sőt diószüretelés közben eszembe is jutott, milyen jó is lenne néha, ha nekem is lenne egy elefántom. ~~De be kell érnem a könyvjelzőmmel.~~
A fülszöveg hattól százhat éves korig ajánlja a regényt. Nos, a százhat éven felüliek sem fognak unatkozni, ha elolvassák, de a hatéveseknek még nem adnám a kezükbe.

Nekem nagyon tetszenek az új külsőt kapott Durrell-regények, melyeket Bodonyi Panni tervezett, és a szöveg az előző kiadásokhoz képest nagyobb betűméretet és szellősebb tagolást kapott, így olvasni is könnyebb őket.

Jó hír a Durrell-rajongóknak: szeptember 30-tól vetíti az HBO (a 3-on és majd a 2-n) a Durrellék első évadát (The Durrells), mely a Korfu-trilógia alapján készült. Olasz szinkronnal nemrég megnéztem az első részt, de nekem nem tetszett. Ettől függetlenül egy próbát megér, hiszen nem vagyunk egyformák.
Az Európa pedig igazán újra kiadhatná a trilógia második részét, a Madarak, vadak rokonokat, mert ezer éve megfeledkeztek róla.