"De mit is lehet várni áprilistól?"

Egy tavaszi idézetekből szemezgető és képekkel teletűzdelt töltelékbejegyzést például, melyben ezúttal a zene is helyet kapott. 


Bizonytalan tavasz volt. Az időjárás szeszélye szerint kergette felhőit a magasban - most  mintha kékség, most bíbor színek. Vidéken a gazdálkodók fejcsóválva néztek szét birtokukon; Londonban nyíltak-csukódtak az esernyők, már aszerint, ki mikor nézett föl az égre. De mit is lehet várni áprilistól? (...) Nyugodalmasabb kis utcákban zenészek zengették törékenyke, többnyire mélabús kis dalaikat, melyeket mintha visszahangoztak vagy csúfolgattak volna a Hyde Park meg a St. James' csiripelő verebei, szerelmetesen felcsattanó, majd ugyanilyen hirtelenséggel megszakadó trilláikkal a rigók. A terek fakoronáin ott surrogtatták a leveleket az izgő-mozgó galambok, itt-ott levertek egy-egy ágat, s kísérték ezt az örök burúú-rú altatódalukkal, mely maga is elpihent gyakorta. 
Virginia Woolf: Az évek

Randy Van Beek: Április reggel


Eredetileg ezt a képet választottam az idézethez, aztán megtaláltam Randy Van Beek festményét, így mindkettőt megtartottam. 




Csajkovszkij Az évszakok ciklusában Áprilishoz a Hóvirágot kapcsolta: 




Természetesen egy ilyen bejegyzésből nem hiányozhat a rokon lélek, Anne Shirley sem: 
   Ismét beköszöntött a tavasz - a gyönyörű, kellemetlenül megérkező és szeszélyes kanadai tavasz -, és egész áprilisban és májusban kitartott, az egymást követő, édes, hűvös és friss napokon át, rózsás naplementéket, a növekedés és újjáéledés örök csodáját hozva magával. A Szerelmesek Ösvényén piros rügyek feszültek a juharfákon, a driád fürdőjénél kis kunkori páfrányok nyomakodtak elő a földből. Mr. Silas Sloane háza mögött, messze fent, a pusztaságban kivirágzott a havasi kankalin, és barna levelei alatt édes rózsaszín és fehér csillagocskákat kínált. Egy aranyló délutánon az összes diák kiment kankalint szedni. A tiszta, visszhangos szürkületben gazdag zsákmánnyal tértek haza, karjuk s kosaraik roskadoztak a virágok alatt.
   - Úgy, de úgy sajnálom azokat, akik olyan helyen kénytelenek leélni az életüket, ahol soha nem nő kankalin - mondta Anne. - Diana szerint biztos valami szebb virágzik náluk, de a kankalinnál semmi sem lehet szebb, ugye, Marilla? És Diana azt is mondta, hogy ha soha nem láttak még kankalint, akkor nem is hiányozhat nekik. Ennél nincs semmi szomorúbb. Egyszerűen tragikus lenne, Marilla, ha nem is tudnám, milyen a kankalin, és ezért nem is hiányozna. Marilla, tudja, szerintem mik a kankalinok? A múlt nyáron meghalt virágok lelkei, s ez a mennyországuk. 




Ezúttal Frances Mayes is megosztja velünk a gondolatait a toszkán tavaszról: 

   Primavera, az "első zöld": a nedves fű ragyogása. Európai tavasz, nekem legalábbis az első. Proust virágzó gesztenyefáiról, Nabokov hársairól, Colette lila ibolyáiról olvastam már, de még senki sem hívta fel a figyelmemet a birsalmafák látványos rózsaszínű virágaira, amelyek nagyszerűen mutatnak a kőfalak előtt. 


Eddig az orgona szív alakú levelei is elkerülték a figyelmemet, most azonban fehér és halványlila virágú bokrokat látni mindenfelé. A házunk közelében is van egy orgonasövény, amely valami gazda nélküli, elhagyott birtokhoz vezet, úgyhogy eső után csodás csokrot vágok, megtöltöm a vázáimat. Minden virág illatánál erősebben hat rám az orgonáé: visszarepít az egyetemi éveimbe, amelyeket Virginiában töltöttem (ott szívtam be először az orgona illatát, mivel Georgiában, ahol felnőttem, túlságosan meleg az éghajlat az orgonának). 


Emlékszem, az volt az első gondolatom az orgonaillatról: „Hogyan élhettem le tizennyolc évet úgy, hogy nem ismertem?”



Aztán beköszöntött március hava, a nappalok hosszabbodtak, a tél eltakarodott, s a tél mindig magával visz valamit bánatainkból; aztán beköszöntött április, a nyárnak ez a hajnalhasadása, frissen, mint minden hajnalhasadás, vidáman, mint minden gyermekkor, csak néha-néha sírdogál egy kicsit, mint az újszülött, mert ő is az. Ebben a hónapban bűbájos fények villannak a természetben, az égből áradnak, a felhőkből, a fákból, a rétekből és a virágokból az ember szívébe.
Victor Hugo: A nyomorultak

0 hozzászólás