Eljött az ideje, hogy megszülessen a harmadik része is ennek a bejegyzéssorozatnak. Ahogy a másik kettő is, ez is elsősorban egy emlékeztető magamnak, ám sosem tudhatom, ki mit talál benne a maga számára is hasznosnak, esetleg újdonságnak.
Vágjunk is bele! 😊
Kezdjük a durvább részekkel: a Szuperérzékenyek gyakorlati kézikönyvénél már írtam arról, hogy a trauma a testünkben van, és egy olyan esemény okozta, amelyre nem voltunk felkészülve, nem voltak hozzá megküzdési módjaink, eszközeink, akár gyerekkorunkban, akár később történt velünk, és ez kihatott az idegrendszerünkre - függetlenül attól, szuperérzékenyek vagyunk-e vagy sem. Utóbbiakra mélyebb hatást gyakorolt egy-egy ilyen esemény.
Általában a kiváltó eseményeket meg tudjuk nevezni (pl. a szülők válása, halála, verbális és/vagy fizikai bántalmazás, elhanyagolás, valaki megjegyzést tett ránt, egy munkahely elvesztése, háborús események stb.), azonban vannak olyan traumák, amikre nem emlékszünk, ám ezek is ugyanúgy nyomot hagytak bennünk. Pl. egy születéskori dolog, ami konkrétan történhetett a szülés közben vagy épp a szüleink között volt valamilyen konfliktus.
A következő példát Dr. Aimie Apigian mesélte egy nőről, akinek egy bátyja van: A (kislány) születésekor jött rá az apja, hogy nem a megfelelő nőtt vette feleségül, akivel már néhány éve együtt élt. Megszületett a kislány, aki nagyon csendes volt, az anyját is meglepte, hogy alig sír, mert a fia nem ilyen volt. Ki gondolná, hogy már a pici babák ennyire okosak?
Nyilván minden gyerek más, de a kislány érezte a szülei között fennálló konfliktust, és valószínűleg a sírásával nem akart újabb problémákat okozni.
Orvos-Tóth Noémi az Örökölt sorsban és Mark Wolynn az Örökölt családmintákban is ír hasonló eseményekről.
Aztán ott vannak a későbbi mikrotraumák. Ezeket olyan események okozták, amikor mások nem vették figyelembe a szükségleteinket. Talán Te és az osztálytársaid is szórakoztatok azzal, hogy: Óvó néni, pisilni kell. Amikor egy gyereknek, akár az óvodában, akár az iskolában azt mondják, hogy bírja már ki azt a néhány percet és utána kimehet a mosdóba, nem veszik figyelembe azt, hogy neki éppen most kell kimennie, nem öt vagy tíz perc múlva. És ilyenkor a gyerek csalódottan csendben marad, és nagy valószínűséggel nem szólal meg újra óra közben, ha ismét ilyen problémája van. Megtanulja, hogy ki kell bírnia, senkit nem érdekel, hogy ez neki fontos.
Eszembe is jutott, hogy vannak olyan munkahelyek, ahol meg van határozva, hogy a dolgozók mikor mehetnek ki, hány percet tölthetnek kint és hány perces az ebédidejük. Megint ott tartunk, mint gyerekként, amikor ki kellett bírni az óra vagy a foglalkozás végéig. Csakhogy a munkahelyeken nem 45-90 percekről van szó (nyilván középiskolában és a felsőoktatásban már senki sem jelentkezik, hanem pl. egy előadás közben kimegy és visszajön), hanem órákról.
És ha már munkahelyek: sokat beszélnek a munkahelyi stresszről, és hogy pl. emiatt van, hogy valaki otthon már csak a kanapén punnyad, miközben nassol és valamelyik közösségi oldalt görgeti vagy éppen egy sorozatmaratonba menekül.
Pl. ilyen szokatlan tünetei vannak, ha nincs nyugalomban az idegrendszerünk:
Nem tudom, ki találta ki az open office-okat, azaz a nyitott irodákat, de hogy az empátiája igencsak fejlesztésre szorult volna, abban már igen. Azt gondolta, hogy mindenki másnak is az a jó, ami neki. Nemrég kaptam egy állásajánlatot, hogy x cég hamarosan új irodát nyit, és van egy pozíciójuk, ami érdekelhet. Ha ez nem, akkor vannak más lehetőségeik is, egyeztessünk egy időpontot, amikor telefonon beszélhetünk. Érdekelt a lehetőség, azonban megnéztem a másik irodájukat, és egy ehhez hasonlóval találkoztam a honlapjukon:
A fejemben ez volt a reakcióm: 😬🙀🙈😱😰.
Évekkel ezelőtt dolgoztam egy kis irodában, ahol általában hatan voltunk, ebből kettőnkhöz jöttek ügyfelek, olykor még egyik vagy másik kolléganőmhöz is. Négyünknek (kettesével) ugyanígy össze voltak tolva az asztalaink, mint a képen, és bár jól kijöttünk, most már értem, mi nem volt az igazi számomra. Volt, hogy nem fértünk el, így valakinek költöznie kellett, és sokszor én lettem az a valaki. Először rosszul esett, aztán rájöttem, hogy egyedül kényelmesen kipakolhattam a papírjaim, és az ügyfeleim sem zavarta, ha valaki beszélt (mert nem volt rajtunk kívül más), és mi sem zavartunk másokat.
Megírtam üzenetben a hölgynek, aki megkeresett, hogy ez nem nekem való, mivel szuperérzékeny vagyok. Példaként megemlítettem, hogy nemrég olvasni akartam, amikor észrevettem, hogy valami fekete van a szőnyegen és mozog. Kiderült, hogy egy tücsök. Írta, hogy három nap az irodában töltött idő, a másik kettő pedig home-office. Mondtam, hogy nem, és megköszönte az őszinteségem.
Nagyon hálás lennék, ha ezt is figyelembe vennék a munkáltatók, mert - nem magam miatt - nagyon sok nagyon jó munkaerő esik ki már az első rostán, vagy éppen nem is jelentkezik hozzájuk, mert nem tud ilyen környezetben dolgozni. Ha mégis elvállal egy ilyen munkát, biztos vagyok benne, hogy nem érzi jól magát, nem tud teljesen koncentrálni, mert a mellette/vele szemben ülő mozgása egyszerűen elvonja a figyelmét.
Írtam is nemrég egy posztot magyarul erről a LinkedInen, hogy nagyon örülök, hogy vannak LMBTQ+- és kutyabarát munkahelyek is, de mi a helyzet a szuperérzékenyekkel? Az érzékenységem sem tudom otthon hagyni. Arról már nem is beszélve, hogy az LMBTQ+-os és/vagy a kutyatulajdonos is lehet szuperérzékeny is. Az introvertáltakról már nem is beszélve. Én introvertált és szuperérzékeny is vagyok, akkor is, ha előbbit sokan nem néznék ki belőlem, mert kedves, barátságos és nyitott vagyok, és meg merek szólalni.
Az elmúlt időszakban több időmenedzsment témájú webinaron is részt vettem, ill. láttam egy-két videót a témában, azonban valahogy nem voltam teljesen elégedett velük. Találtam egy-két hasznos tippet bennük, azonban volt olyan is, amelynél igencsak felhúztam a szemöldököm. Pl. valóban igaz, hogy mindannyiunknak naponta 24 óra áll a rendelkezésére és mi választhatjuk ki, mivel töltjük ezt az időt. És ha nagyon fontos számodra valami, azért tenni is fogsz.
De az olyanokkal, hogy: Beyoncénak is 24 órája van egy nap. - Igen, csakhogy neki van személyzete.
Ehhez hasonló: a nem fontos dolgokat delegáld, azaz vegyél fel valakit, aki kitakarítja az otthonod. Mi van, ha valaki bármilyen okból most épp nem tudja ezt megoldani, arról pedig nem is beszélve, hogy én pl. nem szeretném, ha valaki a cuccaimhoz nyúlna. Laktam kollégiumban, és mindegyik szobatársam tudta, hogy nyugodtan kölcsön veheti a tányérom vagy a kanalam, ha úgy adódik. Lehet, nagyon kedves lenne, akit felfogadnék, de jobb szeretem magam intézni ezt is. Lehet, egyszer majd meggondolom magam.
Ráadásul a múlt héten egy nagyon fontos dolgot tanultam meg, amit egy webinaron sem mondott el senki (még a nemzetközileg elismert polihisztor sem): a különböző feladatokhoz különböző mennyiségű energiára van szükségünk. Azt már tudtam magamról, hogy véges az energiaszintem, nem mindegy, hogy mit és mennyi ideig csinálok. Hogy az olvasásnál maradjunk, elvégre ez egy könyves blog, más szintű figyelmet és így energiamennyiséget igényel egy szépirodalmi mű elolvasása, mint egy szórakoztató irodalmi. Az előbbi nálam több időt is vesz igénybe, ahogy valószínűleg Nálad is.
Vegyük még hozzá ezt is 😎:
❂❂❂
Claudia Hammond írta az Érzelmi hullámzásokban, hogy nem értette, miért nem működnek bizonyos klienseknél - akik valamilyen traumát éltek át - a megerősítések. Nos, ezért (ill. ahogy már fentebb írtam, nem foglalkozik a kliens testével, hogy megszűnt nála a test és elme kapcsolata):
Ide most kiteszünk egy 18-as karikát 🔞:
A mindenféle megerősítéseket ajánlgatók erről is megfeledkeznek. Vannak, amik működhetnek, azonban hiába hajtogatunk már 45 napja egy másikat, ha még mindig nem hisszük el, mert nem volt mintánk rá.
Egy másik nagyon fontos dolog volt számomra, amikor megtudtam, hogy nem vagyok túl sok - legyen szó bármiről (túl érzelmes, túl okos, túl kedves, túl akármilyen). Aki azt mondja, hogy sok vagyok, az ő számára vagyok csak az, mert valamiért ez őt zavarja. Hogy miért? Azt neki kell(ene) tudnia.
Amikor tavaly először találkoztam ezzel egy mémen, még azt írtam volna rá, hogy: Az nem lesz nehéz.
Már említettem, hogy nekem sem a kedvencem a csevegés, a small talk, ahogy angolul hívják. Természetesen megértem, hogy nem lehet azonnal a dolgok közepébe vágni, de a sok-sok szakértő itt sem érti meg, hogy vannak emberek, akik tényleg nem szeretnek felszínes dolgokról beszélgetni.
A napokban láttam a LinkedInen egy rövid videót, melyben a - vicces kedvű - szakértő a csevegést a komolyabb beszélgetés előjátékának nevezte. Hogy ezt esetleg más nem találja viccesnek, az a lehetőség nyilván fel sem merült benne. A lényeg, hogy olyan kérdéseket ajánlott, melyek elgondolkodtatják a másikat: pl. Mi a fontos számodra egy barátban? Egy esküvőn: Mi a fontos számodra a házasságban? Ez mind szép és jó, csakhogy sok ember egyáltalán nem szeret gondolkodni, arról már nem is beszélve, hogy inkább mások dolgaiban szeret vájkálni, őket faggatja, ha pedig ő szólal meg, akkor vagy nem hagyja a másikat szóhoz jutni, vagy csak nyavalyog vagy dicsekszik. Őszintén, ki szeret ilyen emberrel társalogni? Meglepő, hogy inkább csendben maradok?
Ezt nemrég Mel Robbins posztolta a YouTube-on, ahol azt is megosztotta, hogy bár ő is nagyon extrovertáltnak tűnik a munkájában és a videóiban, a legjobban otthon szeret ülni a férjével, utálja a csevegést, nem érdekli a nagy társaság, kevés emberrel mély témákról szeret beszélgetni.
Úgyhogy, ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülsz, nincs Veled semmi baj.
❂❂❂
Ez egy picit kapcsolódik a korábban említett egyedi szükségleteinkhez. Mostanában bukkantam Anni blogbejegyzésére, aki HSP Coach, és nagyon szépen leírja benne, hogy csak Te tudod, mire van szükséged, mikor érzed azt, hogy inkább hazamennél, felvennél egy kabátot, a napszemüveged, pihennél stb. Megint csak eszembe jutott Julia Roberts - számomra nagyon emlékezetes - mondata az Álljon meg a nászmenetből: Ha ugyanazt a érezné, amit én érzek, akkor tudná, hogy mit érzek.
Ráadásul egy szuperérzékeny egyetlen pillanat alatt többet érez, mint más egész életében, így ezt is összekapcsolhatjuk a túl soksággal.
Tavaly találkoztam először a neurodiverz címkével, és bevallom, nagyon rosszul esett, amikor egyes MBTI-os videók címeiben rám ragasztották. Őszintén, ha ezt halljuk, rögtön valami diszfunkcionalitás, negatív dolog jut eszünkbe. És ha rákeresünk az interneten, ott is általában a diliseknek kikiáltottakra használt eufémizmussal egyenlő. Nem tartok senkit dilisnek, csak vannak emberek, akik másként működnek. Nemrég megtanultam, hogy akár tetszik, akár nem, én is neurodiverz vagyok, ahogy minden szuperérzékeny az, hiszen másként működik az idegrendszerünk, mindent sokkal mélyebben dolgoz fel. Ráadásul mind az empátiának, mind a rezilienciának, a kreativitásnak is köze van hozzá. Sőt, a különböző kognitív funkciók is idesorolhatók.
Mondok egy klasszikus példát: nagyon sokan rajonganak a detektívtörténetekért, köztük Poirot-ért és Sherlock Holmesért, és meglepődve olvassák, amikor egy-egy történetben valamelyik nyomozó egy icipici dolog kapcsán (az előző alkalomhoz képest egy centivel arrébb helyezett porfogó az asztalon vagy a kandallón) derít fényt a bűntényre. Ez pedig a neurodiverzitása miatt van, mert észreveszi azt, amit mások nem. Tehát, ha legközelebb valahol ezt olvasod, és szuperérzékeny vagy, jusson eszedbe a nagy Hercule Poirot vagy Sherlock Holmes 😉.
Egy kicsit visszatérek a Myers-Briggs személyiségtípusokra és az enneagramra. Amióta utóbbi is érdekel, többször találkoztam azzal, hogy bizonyos Myers-Briggs típusúak nem lehetnek ilyen vagy olyan enneagram típusúak, mert ez (egy kognitív funkció) és az (egy tulajdonság) kizárja egymást, ezért inkább egy másik szám a Neked megfelelő.
Az a véleményem, amit már többen is nagyon okosan elmondtak, hogy a különböző személyiségtípusok leírásai térképként szolgálnak, és más a térkép és más a valóság.
Pl. elolvasol két különböző oldalon egy-egy leírást, és ott sem mindig egyezik meg a két jellemzés 100%-ban. Tegyük fel, hogy úgy tudod, Te X típus vagy, elolvasol egy jellemzést, és elbizonytalanodsz, mert felsorol mondjuk 20 dolgot, de Rád csak 17 igaz. Akkor mégsem X típus vagyok, hanem Y? Vagy Z? Ezt a legjobban csak Te tudhatod, és a saját esetemben is eszembe jutott, hogy könnyen utána lehet már nézni az interneten, hogy a különböző Myers-Briggs és enneagram típusok milyenek is általánosságban együtt, és általában néhány ismert (létező vagy fiktív) embert is említenek példaként.
Hogy egy másik hasonló példát hozzak: több olyan cikkel is találkoztam, amelyben azt írják, hogy az enneagram valójában asztrológia, és a kilenc típus a kilenc bolygóhoz köthető, így felsorolják, mely típushoz mely bolygó(k) tartozik/tartoznak. Így - ha ebből indulunk ki - elvileg csak bizonyos csillagjegyűek lehetnének bizonyos típusúak, holott biztos vagyok benne, hogy mióta világ a világ, a másik tíz vagy tizenegy csillagjegyűek közül is kerültek ki azonos enneagram típusú emberek.
Hogy világosabb legyen: e szerint a leírás szerint az enneagram valójában asztrológia (angol nyelvű), és szerepel benne egy táblázat is, melyben megtalálhatóak a különböző típusokhoz kapcsolódó bolygók és csillagjegyek.
Azt írja, hogy a 9-es típushoz a Mérleg és a Bika csillagjegyűek kapcsolódnak. Delacroix egyértelműen 4-es volt, pedig a Bika jegyében született, a táblázat szerint viszont Halaknak kellene lennie. Nyilván az asztrológiában jártasok azt mondanák erre, hogy biztosan volt Halak a születéskori táblázatában.
Azt gondolom, nincs olyan, hogy egyik dolog kizárja a másikat. Lehet, valaki úgy érzi, ő nem tudja ezt magában egyeztetni, nem fér össze egyik típusa a másikkal. Ne ess pánikba, ha kétely merülne fel benned, nézz egy kicsit jobban utána. Nem kell mindenkinek mindent elhinni. Tudom, hogy vannak videók és a különböző fórumokon is felvetik, hogy lehet ezeket összeegyeztetni? Nekem pl. sikerül a mások szerint egymást kizáró két típusom összehangolni, és olyanok is vannak, akik szerint nagyon is jól megfér egymás mellett a kettő, sőt a pozitív tulajdonságaik éppen erősítik egymást.
Az egyik legfontosabb dolog, amit a saját önismereti utam során megtanultam, hogy ne zárj ki semmit. Ha felbukkan egy cikk, egy videó, egy ingyenes webinar, akármi, nézd meg, hallgass bele, és utána el tudod dönteni, van-e benne olyan dolog, amit hasznosíthatsz. Igen? Nagyszerű, akkor érdemes mást is megnézni/-hallgatni tőle. Nem? Akkor sincs baj, nem Neked való, keress bátran tovább. Ezt az ingyenesen elérhető tartalmakra javaslom.
Ezt az emlékeztetőt az enneagram típusomnál találtam, ám csupa olyan dolgot sorol fel, ami minden szuperérzékenyre igaz, és jól jöhet, ha eszébe jut.
Rögtön az elsőt be is karikáztam, mert mit látunk a közösségi oldalakon? Mindenki csak egy icipici szeletét osztja meg az életének, a sikereit, az aktuális boldog pillanatait (új állásom van, előléptettek, ennyire szeretjük egymást, ilyen cuki a gyerekem/a háziállatom, itt nyaralunk, ennyi könyvet vettem és olvastam ebben a hónapban stb.) osztja meg, de azt már nem, hogy az élete egyik vagy másik területén már nem olyan rózsás a helyzet. Természetesen lehet örülni a másik örömének, de vannak, amiket szándékosan kihangsúlyoz, hogy elterelje a figyelmet arról, ahol éppen nem ilyen a helyzet.
Mivel egyetlen pillanatban rengeteg és nagyon intenzív érzéseink vannak, ráadásul képesek vagyunk egyik pillanatról a másikra teljesen az aktuális ellentétét érezni, csak engedd meg magadnak őket. Ha felbukkant egy érzés, lehet, dolgod van vele, valamit jelez.
Vannak dobozok, amikbe nem fogunk beleilleni, de nem is kell azt éreznünk, hogy sehol sem fogadnak el. Tudom magamról, hogy bármennyire tűnök is sokszor extrovertáltnak, sosem tudnék az elvárásoknak megfelelő extrovertáltként viselkedni, aki imád bulizni, imádja a tömeget, a hangos zenét stb.
Az egyik kedvencem: mások mit gondolnak rólam. Őszintén, bármit teszünk vagy nem teszünk, úgyis kritizálni fognak. Mi alapján? Hogy ők miként gondolkodnak, hogyan látják a világot, hogyan éreznek stb. Mit lát belőlem? Csak egy aprócska részletet, a külsőm, elolvassa egy, esetleg több bejegyzésem, látja, hogy dolgozom, hogyan bánok másokkal, és mi minden van még emögött, amiről fogalma sincs.
Ennyi. Ha véleményt mond rólam, valójában önmagáról is ítélkezik.
Elárulom: sem a Harry Pottert, sem A Gyűrűk Urát nem láttam és nem is olvastam.
Annak idején a latintanárnőm ajánlotta a Harry Pottert a csoportnak, mert a varázsigék latinul vannak benne, de engem nem hozott lázba, nem éreztem, hogy azonnal rohanjak boltba és vegyem meg, vagy a zsebpénzem arra gyűjtsem.
A Gyűrűk Uráért annak idején az egyik szobatársam és kollégiumi szomszédunk rajongott, ill. egy angolórán az egyik csoporttársunk hozott hozzá feladatokat, és a csoport egyik része imádta, mi meg (mert nem voltam egyedül) csak ültünk és nem nagyon tudtunk kapcsolódni.
A filmekből pár percet, ha mást nem, az előzetest láttam, és egyszer bepótolom őket.
Ahogy a szintén neurodiverz Elizabeth Bennet mondta: most pedig vessen meg, ha mer.
Ez a ne törődjek a szenvedélyeimmel (azaz hobbijaimmal), hanem azzal, mások mit várnak el tőlem, nagyot ütött, amikor először olvastam. Annak idején így jártam, amikor felhagytam a blogolással. Ma már tudom, hogy lételem számomra, hogy valami kreatív dologgal foglalkozzam, ha csak hobbiként is, és ebből soha többet nem engedek.
Úgy válaszoljak, ahogy mások elvárják tőlem (én így értelmezem): osztozzam a véleményükben, persze, én is ugyanazt szeretem/ugyanazt és ugyanúgy szeretném stb. Köszönöm, nem.
Ez a bejegyzés is szép hosszú lett, és most jólesett összegezni az elmúlt időszak tanulságait. Ha pedig Te is találtál benne valami hasznosat, annak nagyon örülök. És ne feledd:
A másik két kapcsolódó bejegyzésem:
.jpg)
Bejegyzések
0 hozzászólás