Idén rengeteg dolgot megtanultam és megértettem saját magammal kapcsolatban, és mivel tisztában vagyok vele, hogy sokan vannak, akik eddig még nem hallottak a szuperérzékenységről, pedig maguk is azok, ill. sokan vannak, akik ezt valami negatív dolognak tekintik, elkezdtem ezzel kapcsolatban is bejegyzéseket írni, amik másoknak is segíthetnek jobban megérteni önmagukat vagy éppen a környezetükben valakit, esetleg tisztábban látni a témával kapcsolatban.
Ez a mostani, egy amolyan összegző bejegyzés lesz, talán egy-két gondolat visszaköszön a korábbiak közül, ám most is arra törekszem, hogy az újak felé billenjen a mérleg nyelve.
A múlt hetet és a mostanit én is kineveztem téli szünetnek, és a legtöbb időt a pihenésnek és a feltöltődésnek szentelem. Ennek jegyében újraolvastam az Anne válaszútont, mely segítségemre lesz a bejegyzés megírásában is, hiszen a világirodalom egyik legismertebb szuperérzékenye nem más, mint Anne Shirley.
Korábban már említettem, hogy hajlamosak vagyunk a kodependenciára, azaz olyan kapcsolatok kialakítására és az ezekben maradásra, ahol a mások tőlünk függ. Mi folyamatosan csak adunk, adunk és adunk (időt, figyelmet, energiát, törődést, szeretetet stb.) a másiknak, akitől sokszor semmit, esetleg morzsákat kapunk csak vissza, és eszünkbe sem jut, hogy lehetne másként is, mi is megérdemeljük ugyanazt a törődést, figyelmet, kedvességet, szeretetet, stb.-t, amit a másiknak adunk, legyen szó az életünk bármely területéről is. Csakhogy a legtöbben nem ezt hoztuk otthonról, az volt az ismerős, hogy a másik a fontos, mi nem annyira, nekünk csak a morzsák jutnak. Ezt nagyon fájó felismerni.
Anne Shirleynek is van egy ilyen barátnője. Ebben a részben Anne négy évre egyetemre megy Kingsportba, ahol leveleket kap az avonlea-iektől:
Első alkalommal hat levelet kapott: Jane Andrewstól, Ruby Gillistől, Diana Barrytől, Marillától, Myrs. Lynde-től és Davytől. Jane hibátlanul gömbölyű betűi, akkurátus sorai tökéletes unalmat árasztottak. Egy hanggal sem említette az iskolát, pedig Anne alig várta, hogy hírt kapjon róla, Anne egyetlen kérdésére sem válaszolt, de készségesen közölte, hány yardnyi csipkét horgolt az utóbbi időben, milyen az időjárás Avonlea-ben, milyen ruhát varrat, és hogy érzi magát, amikor a feje fáj.
Köszönöm szépen, az ilyen emberekkel szemben kezdtem határokat húzni és mindig az ilyenekkel szakítottam meg a kapcsolatot, ismerték meg a híres-hírhedt INFJ Doorslamet. Ez az egyoldalú kapcsolat, amikor a másik csak önmagáról beszél és megfeledkezik arról, hogy a beszélgetőtársának is lehet mondandója.
Van, aki ezt sértődöttségnek, nagyképűségnek, meghunyászkodásnak, vagy bármi másnak nevezi. Szíve joga, ám akkor sincs/sem volt az én helyemben.
***
A hétvégén és ma is ajánlott egy-két olyan videót a YouTube, melyben valaki arról beszél, hogy 2025-ben csak magaddal foglalkozz. Ez nagyon önzően hangzik, azonban egyre inkább azon vagyok, hogy egyre tudatosabban félretegyem a Gondos Bocs Énem. Emlékszel erre a rajzfilmre? Ők voltak azok, akik a felhők közt éltek, ha valami baj volt, megjelentek és a hasukon lévő jelből egy csomó szívet bocsátottak ki, így adták össze a szeretetüket, amivel a rosszakat jó útra térítették és megoldották a gondokat. Akár Szuperérzékeny Bocsoknak is hívhatták volna őket, ha már akkor ismerik ezt a fogalmat. Én általában olyan vagyok, mint Csupaszív a képen (jobbra, fent), és mivel erre nem mindenki vevő, igyekszem jobban figyelni erre is, és azt mondom, itt ez a blog, ha érdekel, és visszafogom magam (erről írtam legutóbb, hogy felhagytam a posztolgatással). Ha egyre többet gyakorlom, ez is menni fog. Mindenki saját magáért felelős (kivéve természetesen a gyerekeket).
Idén beláttam, hogy nem mindenki olyan Gondos Bocs, nem törődik úgy másokkal, ahogyan én. És természetesen sokan mások is.
Ilyenkor emlékeztetem magam erre a rendkívül bölcs megállapításra az Emmából:
Vannak emberek, akikért kár a kisujjunkat is megmozdítanunk; ha látják, hogy segíteni akarunk rajtuk, maguk semmit sem tesznek...
***
Mások véleménye nem azonos az enyémmel, és nem vagyok felelős mások érzéseiért, csak és kizárólag a sajátjaimért.
Anne az utolsó napját tölti otthon az egyetem előtt, és a kedves helyiek felkeresik. Este még Gilbert Blythe is meglátogatja:
- Fáradtnak látszol, Anne - jegyezte meg a fiú.- Fáradt is vagyok, s ami még ennél is rosszabb, elégedetlen. Az első azért, mert egész nap a bőröndömet csomagoltam, és varrtam. A rosszkedvem meg az okozta, hogy hat nő jött át elköszönni, és mindegyiküknek sikerült legalább egyvalamit mondania, amitől olyan fakóvá vált az életem, mint egy szürke, szomorú, vigasztalan novemberi reggel.- Gonoszkodó öreg tyúkok! - jegyezte meg Gilbert választékos stílusban.- Á, dehogy - tiltakozott Anne mosolytalanul. - Hiszen éppen ez a baj! Ha rosszindulatú vén tyúkok lettek volna, eleresztem az egészet a fülem mellett. De mind kedves, jó és anyáskodó teremtések, akiket kedvelek , és akik engem is kedvelnek, és ezért nehezedik rám úgy, amit mondtak, vagy amire csak céloztak. Éreztették velem, hogy őrültségnek tartják Redmondot, és hogy bölcsészdiplomát akarok szerezni, és azóta nem megy ki a fejemből, hogy nincs-e igazuk. (...)Anne nevetés és sóhaj furcsa keverékével ejtette ki az utolsó szavakat. Érzékeny természete minden rosszallást súlyosnak érzett, még azokét is, akiknek véleményére vajmi keveset adott. E pillanatban sótlannak érezte az életét, becsvágy füstölve lobbant ki, akár egy kioltott gyertya.- Igazán ne törődj azzal, hogy mit mondanak -vigasztalta Gilbert. - Te is tudod, hogy akármilyen remek emberek is egyébként, a világot szűk látókörűen ítéli meg. A szemükben átkos dolognak tűnik bármi olyat tenni, amit ők nem tettek meg. Te vagy az első lány Avonlea-ben, aki valaha is egyetemre ment, és tudod, hogy az elsőket mindig is holdkóros őrülteknek tekintették.- Tudom én is, de más érezni és más tudni. A józan eszem persze azt súgja, hogy neked van igazad, mégis előfordul, hogy a józan ész elveszti fölöttem a hatalmát, és úrrá lesz rajtam a bolondság. De komolyan, amikor Mrs. Elisha elment, ahhoz is alig maradt erőm, hogy befejezzem a csomagolást.
Itt milyen jól leírja Lucy Maud Montgomery, hogy mennyire hajlamosak vagyunk azonosulni mások - rólunk mondott - véleményével, és ez micsoda konfliktushoz vezet bennünk.
Tehát, itt a válasz arra, miért ingadozik a hangulatunk, miért vagyunk az egyik pillanatban még nagyon vidámak, majd nemsoká búval béleltek. És ehhez elég egy toxikus emberrel való találkozás is. Akár csak annyi, ha vásárlás közben kifogunk egy unatkozó pénztárost, akin látszik, mennyire utálja a munkáját. Vagy egyszerűen csak aznap rosszkedvű. Ezért nem mindegy, milyen környezetben vagyunk! Képzeld el, hogy naponta órákat töltesz ilyen emberek között, és utána pocsékul érzed magad, mert ez így van.
Ráadásul nemrég szembesültem azzal, hogy ahogy észrevétlenül átvesszük mások negativitását, az meg is betegíthet. Ilyenkor emlékeztetem magam: Az vagy Te, és ez vagyok én. A Te problémád nem az enyém.
***
Úgy gondolom, a következő idézet nagyon elgondolkodtató. Anne egy júniusi estén kint ül Marillával és Mrs. Lynde-del, akik Atossa néni temetését vitatják meg. Az öreg hölgynek mindenkiről megvolt a véleménye és a nyelve is elég csípős volt:
Szegény lélek, nem volt, amit ne tudott volna a szomszédokról, de saját magát nagyon kevéssé ismerte.
Ütős, ugye? Az a véleményem, hogy nagyon sok Atossa néni van a világon (gendertől függetlenül), akik mindent tudnak másokról, mindig csak a mások dolgával foglalkoznak és szinte soha a sajátjukkal. Nem ítélkezem fölöttük, mert volt idő, amikor én is nagyon sokszor ilyen voltam, azonban bármikor változtathatunk ezen, és nagyon-nagy hálás vagyok, hogy megtettem. Fogalmam sincs, mi most a pletykák tárgya, legyen szó a környezetemről vagy a világról, mert nem érdekel. Ez is kapcsolódik ahhoz, hogy jövőre is magammal foglalkozzam, és ne másokkal. Ebben is találjam meg az arany középutat.
***
Nemrég láttam egy videót, melyben Brené Brown arról beszélt, hogy ne osszuk meg mással a traumáinkat, a gondjainkat, mert nem értik meg. Nos, valóban igaz, hogy vannak olyan emberek, akik támadóan, gúnyosan és egyéb módon negatívan reagálnak az ilyesmire. Azonban ott van a dolog másik oldala is. Idén is nagyon sok ingyenes online Summiton, Masterclasson volt lehetőségem részt venni 🙏, ahol nagyon sokan elmesélték a saját történetüket, melyből meggyógyultak és most másoknak segítenek az útjukon. És ők az igazán kiváló segítők, akik nemcsak megtapasztaltak valami hasonlót, mint a klienseik, hanem meg is gyógyultak és valóban segíteni akarnak másoknak és nem a pénz motiválja őket. Egy-egy ilyen történet (most a Jennifer Lopezé jutott eszembe vagy a Cheryl Strayedé) pedig mások számára is erőt ad, hogy nem csak velük történt az, ami, és van esély a gyógyulásra, hogy ezt a javukra fordítsák. Az, hogy valaki emiatt elítél egy másik embert, az empátia és az érzelmi intelligenciája hiányáról tanúskodik, amik bármikor fejleszthetőek. A kérdés csak az, az ítélkező hajlandó-e a fejlődésre, vagy csak tovább fikázódik, gúnyolódik és projektál.
***
Vannak dolgok, amik nem alku tárgyai többé számomra. Természetesen ezek is mindannyiunk számára egyediek, de ha valaki nem hajlandó megadni, figyelembe venni ezeket, akkor ahol bejött, ott ki is mehet.
Az idézeten annyiban módosítanék, hogy nagyon sokszor éppen az apróságok okozzák a legnagyobb örömöt a számunkra. 😊
***
Az egyik legfontosabb dolog, amit nemrég megtanultam magamról, hogy ami egy külső szemlélő számára kötözködésnek tűnhet (pl. elég sok bejegyzésemben leírtam, milyen hiányérzetem volt az adott művel kapcsolatban és ez főként az idén olvasott pszichológiai könyvekre igaz), az valójában elégedetlenség. Mert látom, hogy ebből többet is ki lehetett volna hozni és mivel mélyen gondolkodom, nem tudok mit kezdeni a felszínességgel, hogy éppen csak megemlít valaki valamit és ennyi. Vagy éppen egy pszichológus nem ír egy nagyon fontos dologról, esetleg nincs is tisztában vele.
***
A javát a végére hagytam: Mostanában több olyan tartalommal is találkoztam, melyekben végre meglátták az összefüggést az érzékenység és ennek pozitív hozományai között! 😍 Hogy nemcsak arról van szó, hogy egy kis nebántsvirág vagyok, akinek folyamatosan ingadozik a hangulata, dramatikus, nyafog (ez sem 24/7-ben megy!), hanem ott van ezek oka is és a számos pozitívuma: az érzelmi és gondolkodásbeli mélység, hogy könnyen kapcsolódom másokhoz és valóban megértem őket, a kreativitásom és az Anne Shirley-féle képzelőerőm. Hiszek abban, hogy ezt mások is előbb-utóbb felfedezik, akik korábban csak gúnyolódtak ezen. Majd jól meglepődnek, hogy nem látták a fától az erdőt. 😁
Amikor Anne és a barátnői végeznek az egyetemen, arról beszélgetnek, mit kaptak az ott töltött évektől. Úgy gondolom, idén én is ezeket tudatosítottam magamban:
- És te mit viszel magaddal útravalóul innen, Anne? - szólt oda Priscilla Anne-nek félhangosan.Anne elgondolkodott:- Azt hiszem, megtanultam félvállról venni a kisebb akadályokat, a komolyabbakat pedig a győzelem előhírnökének tekinteni. Összegezve, azt hiszem, nekem ezt adta Redmond.- Attól tartok, kénytelen leszek egy újabb Woodleigh-idézethez folyamodni, mert a számomra fontos tanulságot jobban kifejezi; emlékeztek még, amikor a beszédében ezt mondta: "Az élet annyit, de annyit tartogat számunkra, ha van szemünk, hogy meglássuk, szívünk, hogy szeressük, és kezünk, hogy érte nyúljunk; annyi örömünket lelhetjük férfiban és nőben, művészetben és irodalomban, és még sok másban, amiért hálásak lehetünk."
Ha pedig 2024-ben az Illuminate (be-/megvilágít, beragyog) volt Az Év Szava számomra, 2025-re egy Anne Shirley-idézetet választottam:
Te mit tanultál meg idén? Van már szavad a jövő évre? 😊
Bejegyzések
0 hozzászólás