Mióta tudom, hogy Marianne Dashwood is 4, tervben volt az Értelem és érzelem újraolvasása, így ő lett a következő kiszemeltem a bejegyzéssorozatomban.
Amennyiben még nem olvastad a regényt, ill. egyik adaptációját sem láttad, a bejegyzés SPOILERt tartalmaz!
Most nagyon ellentmondásos leszek: elég sok 4 típussal foglalkozó tartalmat olvastam és láttam az elmúlt hónapokban, és sok ezek közül elfogult. Claudio Naranjo leírásai (és nagyon sokan tőle tanultak) nem csak a 4-ek számára nem objektívek, az INFJ 9-ek sem értenek egyet vele (szerinte ez a kombináció nem létezik, holott sok INFJ van, aki 9), és ahogyan többször is említettem már sokakkal kapcsolatban, fogalmuk sincs a szuperérzékenységről (ha hallottak is róla, még nem sikerült a kettőt összekapcsolniuk...), ezért neveznek bennünket dramatikusnak, ill. nagyon sok ember elnyomja az érzéseit, és ha találkozik valakivel, aki nyíltan, ráadásul így kimutatja őket, mint egy szuperérzékeny 4, rögtön negatívan reagál rá. Ha a chilei pszichiáter magánélete is másként alakult volna, jó eséllyel a 4 lenne a legcsodálatosabb típus az egész enneagramban.
Arról is sokan megfeledkeznek, hogy bármelyik személyiségtípust nézzük is, más a leírás és más a valóság. Ha elolvasunk egy leírást bármely személyiségteszt valamelyik típusáról, kialakul a fejünkben egy kép, az enneagram esetén leginkább egy negatív, hiszen ez a rendszer elsősorban a negatívumokra koncentrál, és rögtön beletesszük azt a személyt, akit sikerült vele azonosítanunk egy dobozba, ráteszünk egy címkét, holott mindannnyian többek vagyunk egy doboznál és rajta egy címkénél. Megtalálhatjuk a tipikus elemeket valakiben, azonban egyikünk sem viselkedik 24/7-ben a tankönyvi leírás szerint. Sőt, két azonos személyiségtípusba tartozó ember is másként gondolkodhat ugyanarról a dologról, ill. másként reagálhat ugyanarra az eseményre. Utóbbit Elaine N. Aron is kiemeli a Szuperérzékeny vagyok?-ban.
És most jön az ellentmondás: Marianne Dashwood egy fiktív személy, hiszen Jane Austen alkotta meg, azonban tudjuk, hogy Miss Austen híres volt a megfigyelő képességéről és a kiváló jellemábrázolásairól. A regényei szereplőit pedig a környezetében élőkből formálta meg. Magyarán: Marianne bármennyire is csak egy regényalak, mégis tökéletesen megfigyelhető benne a 4-ek négyessége.
Ezért is választottam ezt az idézetet tőle:
Értsük meg hát egy kicsit jobban Marianne személyiségét és érzéseit! 😊 Utánanéztem, és a Myers-Briggs típusa ENFP, azonban nagyon gyanús volt, hogy inkább introvertált (az 5 szárnya az erősebb), az erős Fi-t pedig végig éreztem a regényben, melyet a Harmincegyedik fejezetben Jane Austen is tökéletesen leír. Az EnneagramTest blogján találtam egy nagyon jó leírást az ENFP 4w5-ról és így már minden világos lett számomra.
A kapcsolódó tulajdonságaihoz hozok most is idézeteket a regényből, és a lenti lista több elemét egészítem még ki néhány tipikus jellemzővel.
Marianne Dashwood egyértelműen sx/so típus, a szexuális a domináns altípusa. Ha nem tudod, mik ezek, akkor olvasd el, légy szíves, az ösztönökről írt bejegyzésem. Anne Shirleynél pedig már írtam a 4-esek sztereotíp altípusairól, így ezekre itt már nem térek ki.
Nézzük, milyen is Marianne a regény elején! 😊
Marianne képességeire nézve sok tekintetben felvehette a versenyt Elinorral. Érzékeny, okos leány volt; egyképp buzgó bánatában, örömében; nem ismerte az önmérsékletet. Nagylelkű volt, szeretetre méltó és érdeklődő; minden, csak megfontolt nem.
Az utolsó mondat végében látom a kettőnk közti ellentétet, mivel Marianne és én egymás tükörképei vagyunk, hiszen ő ENFP (Ne-Fi-Te-Si), én pedig INFJ (Ni-Fe-Ti-Se) vagyok.
A regény elején Marianne és az édesanyja, Mrs. Dashwood (eleinte azt gondoltam, ő is 4, azonban később rájöttem, hogy 2) nyilvánosan szenvednek Mr. Dashwood halála és Norland elhagyása miatt, ráadásul egymást is motiválják erre, amit a sokkal higgadtabb Elinor nem ért. Ez alapján, ill. miután Willougby elutazik Allenhamből és Londonban véglegesen szakít Marianne-nel, hősnőnk sokak szerint a szociális (so) altípus viselkedésmintáját mutatja, ugyanis a tankönyv szerint az sx ilyenkor el akarja nyomni a fájdalmát, nem akarja azt érezni és gyűlölködni kezd. Magyarán Marianne-nek minden mondatában gyűlölnie kellene Fannyt és Willoughbyt egyaránt. Csakhogy más a tankönyv és más a valóság, ahogy említettem. Isabel Salama (aki maga is sx4) elmondta, hogy az sx4 nagyon extrém érzésekre képes és ezek bármik lehetnek. Marianne pedig éppen ennek ékes bizonyítéka mindkét esetben. Neki is - többek között - ezt kell megtanulnia kontrollálnia.
Így ki is pipálhatjuk, hogy mélyen érez és minden érzést elfogad.
Nagyon kötődik a családjához, ill. Norlandhez, majd Willoughbyhoz, így a szoros (mély) kapcsolatokat is felfedeztük.
Minden 4-nek sajátos életszemlélete van, ahogy a világot látja, és ezt mondja Elinor is Edwardnak a húgáról:
igen regényes az életszemlélete.
Később Marianne is kifejti, milyen számára az ideális élet, mennyi pénz szükséges ehhez és mire költené. Ez pedig egyértelműen az sx elképzelése, mivel ez az az ösztön, amely arra koncentrál, hogy olyan dolgokkal vegyük körül magunkat, amik kedvesek a számunkra, amik örömöt okoznak (ahogy Marie Kondo mondaná), és ez igaz a minket körülvevő emberekre is. Ezt Edward is jól látja:
- Micsoda pompás rendelések mennének ebből a családból Londonba - mondta Edward -, ha ilyesmi történnék! Mily boldog nap virradna a könyvárusokra, kottakereskedőkre, metszetárusokra! (...) - ami pedig Marianne-t illeti, hisz ismerem nagy lelkét, alig lenne Londonban elég zenemű, hogy kielégítené. S a könyvek! Thomson, Cowper, Scott - mind újra meg újra megvenné, minden egyes példányt, hogy érdemtelen kézbe ne kerüljön; s megvásárolna minden könyvet, amelyből megtanulhatja, hogy csodáljon egy vén, göcsörtös fát. Így van-e, Marianne? Bocsásson meg, ha csípős vagyok. Csupán azt akartam bizonyítani, hogy nem feledtem egykori vitáinkat.- Imádom, ha a múltat felidézik, Edward - ha mélabús, ha vidám, imádom felidézni és sosem bánthat meg azzal, ha a régi szép időkről beszél. Nagyon jól eltalálta, mire költeném a pénzemet - egy részét mindenesetre -; a készpénzem minden bizonnyal kotta- és könyvgyűjteményem gyarapítását szolgálná.
Edward nagyon jól megfigyelte, hogy Marianne mennyire képes meglátni a mások által csúnyának tartott dolgokban (azokban is, amik fölött mások átsiklanak) is a szépséget. Marianne nem is érti, amikor séta közben Edward nincs úgy elragadtatva a látványtól, mint ő. Ezt mondja neki Elinor is, amikor a száraz levelek iránti szenvedélyére céloz. Ezt az idézetet megtalálod a tavalyi októberindító bejegyzésemben.
A 4-ekre valóban jellemző a nosztalgia, és itt megint ellentmondok az általánosításnak. Az Si-használók (ahogy Marianne is és az INFP-k, akiket a tipikus 4-nek tartanak) jobban ragaszkodnak a múlthoz és a dolgaikhoz, mint az Se-használók, ahogyan én is.
Az enneagramban minden típusnak megvan a saját bűne, és a 4-eké az irigység, amelyet azonban sokan rosszul értelmeznek. Az irigység ugyanis azt jelenti, hogy valakinek van valakije vagy valamije, amit én is szeretnék és most azonnal. A mi bűnünk valójában vágyakozás és sóvárgás, mert úgy érezzük, csak akkor lennénk boldogok, ha mi is a magunkénak tudhatnánk valakit vagy valamit, de nekünk ezt nem lehet és folytatódik tovább a sóvárgás. Ezt most leegyszerűsítettem, a Redditen angolul olvashatsz róla bővebben. Ez egy hamis elképzelés, amitől szépen megtanulunk megválni.
- Ó, mama, milyen szellemtelen, mily jámbor volt Edward felolvasása tegnap! (...) Én alig bírtam a székemen maradni. Hallani ama gyönyörű sorokat... Ó! Hányszor nem kergettek szinte az őrületbe!... olyan rendíthetetlen nyugalommal, oly iszonyú közönnyel!
Már az enneagram előtt teljesen megértettem Marianne-t, miért zavarta Edward egyhangú, érzelmektől mentes felolvasása. 😁 Eszembe jutott, amikor spanyolul tanultam és a reggeli készülődés közben néztem a Szólalj meg bátran spanyolul!-t, melyben néhány percben tanulhattam valami újat. A spanyol köztudottan egy nagyon dallamos nyelv, és reggelente a tévé előtt vitáztam Berényi Attilával, aki elmondta a spanyol kifejezéseket vagy mondatokat, de nem úgy, ahogy kellett volna. Nem érezte. És én is ugyanúgy érzek egy verset, ahogy Marianne is, erre tizenéveskoromban többen is felfigyeltek.
Ha pedig van valaki, aki nem bírja elviselni, hogy valaki megjátssza magát, hízeleg és mellette még buta is, az bizony Marianne, akit nem érdekelnek ilyen esetben az udvariasság szabályai, nem hajlandó barátkozni a Steele kisasszonyokkal:
Marianne sosem állhatta az orcátlanságot, a közönségességes, alantas viselkedést, még azt sem, ha valakinek az ízlése eltért az övétől, s ebben a lelkiállapotában kiváltképp hajthatatlan volt, hogy megkedvelje a Steele kisasszonyokat, vagy bátorítsa baráti közeledésüket; irántuk való magatartása változatlan ridegségének - amelyről lepattant a Steele kisasszonyok minden barátkozási kísérlete - tulajdonította főként Elinor, hogy őt részesítik előnyben, (...)
Egy újabb tipikus 4 tulajdonság:
Én gyűlölök mindennemű közhelyet, s néha csak azért őrzöm meg magamban az érzéseimet, mert leírásukra nem találnék más szavakat, csupán olyat, amelyből kicsépeltek már minden tartalmat és jelentést.
Amikor fény derül Edward Ferrars és Lucy Steele titkos jegyességére, Marianne először nem is érti, hogy tudta elviselni a nővére ezt a titkot, mivel Lucy elmondta neki. Aztán Marianne mindent megért, hiszen ennek tudatában vigasztalta őt, miután Willougbhy elutazott:
- Ó, Elinor! - kiáltott fel. - Mindörökre megutáltattad velem önmagamat! Mily kegyetlen voltam veled! Veled, ki egyetlen vigaszom voltál, ki velem viselted minden boldogtalanságomat, ki láthatólag csak miattam szenvedtél! Hát ilyen a hálám? Csak így viszonozhatom, amit értem tettél? Érdemed hangos szóval vádol engem, ezért próbáltam semmibe venni!
Marianne-t valószínűleg sokan extrovertáltnak tartják inkább, azonban meglehetősen sok időt tölt egyedül, hogy a dolgain gondolkodjon.
Pl. amikor Elinor helyteleníti, hogy Willoughbyval Allenhambe ment, azon is elgondolkodik, ill. útban London felé a kocsiban Elinornak jut a feladat, hogy Mrs. Jenningset szórakoztassa:
Három napja voltak már úton; s az utazás során Marianne viselkedése igen jó példája volt mindannak, amit jövendő barátságos és társas viselkedése terén Mrs. Jennings csak remélhetett. Hallgatagon ült jóformán egész úton, tűnődésbe burkolózva, a maga jószántából alig-alig szólt, kivéve, ha valamely szemük elé táruló festői látvány csalt örömteli s a nővéréhez intézett kiáltást az ajkára.
A betegsége alatt pedig bőven van lehetősége minderre, és arra, hogy felismerje, mi mindenben hibázott:
Betegségem elgondolkodtatott. Volt időm és nyugalmam a komoly megfontolásra. Beszédhez még korántsem volt erőm, gondolkodáshoz már igen. Végig jártattam elmémet a múlton; láttam, hogy viselkedésem ismeretségünk kezdetétől, az elmúlt ősztől fogva nem volt más, mint oktalanság önmagam, s a gyengédség hiánya mások iránt. Láttam, hogy szenvedésem önnön érzéseimben gyökerezett; s mert nem volt erőm elviselni a szenvedést, ez kis híján a sírba taszított. Betegségemet, jól tudom, magamnak köszönhettem csupán, hisz magam is tudtam, mily bűnösmód elhanyagoltam egészségemet.
Itt a bizonyíték az utolsó mondatban, hogy Marianne vak ösztöne a létfenntartó (sp). Jordi Pons azt mondta, hogy az 5 mellett a 4 az a típus, aki a legkönnyebben beismeri, ha hibázott. Erre Marianne is képes a regényben, és ha valaki egy picit is figyelmesen olvassa, őt is erre buzdítja:
Marianne Dashwood sajátos sorsra született. Meg kellett érnie, hogy felfedezze: hamis nézeteket vallott; s hogy életmódjával ellene mondjon életelveinek.
Talán a bejegyzésem is segített egy kicsit jobban megérteni mind Marianne-t, mind a 4-eket, és esetleg néhány eddigi hamis nézetet is lerombolni. Hiszen minden drámakirálynősége ellenére Marianne-t nagyon sokan szeretik.
Arra szeretnélek kérni, ha van a környezetedben 4, esetleg szuperérzékeny, ill. mások esetében is, ha eddig nem így tettél, tanuld meg Elinortól, hogyan kell helyesen bánni Marianne-nel. Bár Elinor nem szuperérzékeny, mégsem kérdőjelezi meg egyszer sem a húga érzéseit, nem próbálja felvidítani és olyasmit sem mond neki, mint pl. Ne sírj, majd jön más Willoughby helyett, ill. hasonlókat. Nagyon helyesen teszi, amikor senkit sem enged be hozzá, hagyja, hogy kisírja magát, hogy megélje a bánatát, és ha vele van is, akkor sokszor csendben van. Mi mindent lehet tanulni egy Jane Austen-regényből, ugye?
Sokan azt gondolják, azért Értelem és érzelem a regény címe, mivel Elinor képviseli az értelmet, míg Marianne az érzelmet, holott mindkét lányban megvan mindkettő és végig ez a kettő harcol bennük. Elinor eltitkolja az érzelmeit, Marianne pedig az érzelmeit követi és nem hallgat sokszor az eszére.
Az idézetek Borbás Mária fordításai a Palatinus 2006-os kiadásából. A képeket pedig azért az 1995-ös filmből választottam, mert Kate Winslet is 4.
Bejegyzések
0 hozzászólás