Néhány hete ismét elővettem, elolvastam az első elbeszélést, majd félretettem. Később ismét folytattam, és onnantól nem volt megállás: mindennap kíváncsian vártam az aznapi történetet.
A kötetben tizenhatot olvashatunk belőlük, melyek két részre különülnek: az Indulásban hattal találkozunk, melyek Szerb Antal fiatalkori írásai (1921 és 1927 között, melyeket húsz és huszonhat évesen írt), míg a Madelon, az eb c. részbe tíz, későbbi került.
Az írások között találunk történelmi tárgyúakat, melyek olykor nemcsak egy-egy történelmi időszakhoz (pl. a reneszánsz vagy a kelet-római birodalom időszaka), hanem Artúr (vagy, ahogy Szerb Antal használja: Artus) király mondavilágához kapcsolódnak (A választott lovag az első és a címadó elbeszélés a második részben).
A továbbiak között pedig több, E/1. személyű narrátor mesél a külföldi (angliai és franciaországi) kalandjairól, melyek már könnyedebbek, szórakoztatóbbak, nem egyszer humorosak, kivételek természetesen itt is akadnak.
Ahogy minden hasonló kötetben, nekem is megvoltak a kedvenceim, és volt, amely kevésbé nyerte el a tetszésem, ám éppen ebben rejlik Szerb Antal sokoldalúsága, hogy számos témában kipróbálta magát kisprózaíróként is.
Az első részből két történet gondolkodtatott el: az egyik A fehér mágus. A kelet-római birodalomban járunk Konstantin császár idején, akinek lányát, a szép, kedves és jóságos Zoe hercegnőt mindenki szereti.
Aki ínséges hozzáfordult, mind könyörületre talált nála; a hercegkisasszony keskeny kezét, ha imára emelte, láthatatlan áldás hullott belé, és mondják, betegeket is tudott gyógyítani.
Csakhogy szomorú esemény történik, melyen csak a birodalomtól távol élő fehér mágus tud segíteni, akinek érkezése új fordulatot hoz. Számomra ez a történet nemcsak érdekes és izgalmas volt, hanem spirituális is és elgondolkodtató is egyben.
A másik elbeszélés, melyet kiemelnék ebből a részből: A zsarnok. A reneszánsz Itáliában járunk, Galeazzo herceg uralkodása idején, aki évek óta Milánó ura és sajátosan él. Aki egy kicsit is ismeri a kort, tudja, hogy a korabeli fejedelmek nem éppen visszafogott életet éltek, szerettek szórakozni, feleségük és gyerekeik, ill. szeretőik voltak, egy-egy szerencsés csata után pedig előszeretettel rendeztek felvonulásokat, melyeken maguk is részt vettek. Galeazzo épp az ellentétük: megrögzött cölibátusban él, nem iszik, nincsenek barátai, senkit sem enged közel magához, egyedül a munkájának él.
Mert gyermekkorától fogva, hosszú uralkodása alatt, egyetlenegyszer ki nem mozdult várából, és sosem látta a várost, melyet akkora gonddal és akkora bölcsességgel kormányzott.
De miért él így egy herceg? - tehetjük fel a kérdést. Ahogy tovább olvastam az elbeszélést, egy nemrég látott mém jutott azonnal az eszembe: Miért nincsenek barátaid? Julius Caesarnak voltak, és hogy járt. Úgy gondolom, a mémen is érezni a keserédességet. Galeazzo is éppen ezért nem enged senkit közel magához, mindegy, milyen nemű is az illető, és milyen kapcsolat alakulna ki közöttük.
Egy nap azonban minden megváltozik, amikor a tizenhat éves Ipolytto (becenevén Lytto) születésnapját ünneplik. A fiú házasságon kívül született, így nagy botrányt kavart a világra jötte. A herceg (nem ő az apja) ekkor úgy döntött, maga mellé veszi, hogy távol tartsa a falakon kívül folyamatosan a személye elleni gyűlölettől, így talán Lytto sosem hall erről és eszébe sem jut, hogy ellene forduljon.
Lytto kedves, ragaszkodó, szereti a herceget, aki maga is valami emberi érzést érez iránta.
A herceg nagyon beteg lesz, és miközben Lytto a Galeazzo gyógyulásáért mondott misén ül, a következő gondolatok jutnak eszébe, ha a fejedelem meghal:
Akkor eszébe jutott a herceg nagy karosszéke, melyben ezentúl senki sem ül prémei közt; egész élete céltalanul, értelmetlenül állott előtte, magányosan, mint a tenger, és hangos zokogásra fakadt. Sírván megértette, hogy szeretet nélkül nem volna benne élet, nem érezné a Szeretet Lakomájának csodálatos ízét; mert a végtelen, üres világokban, ha nem volna mit szeretnie, talán Isten lelke sem lebeghetne, hiszen az Isten a szeretet.
Talán nem is annyira különbözik Galeazzo Lyttótól, aki előtt a herceg felfedi, miért éli így az életét, és a szavai nagyon elgondolkodtatóak és választ adnak a világon ma is jelenlévő gyűlölet egyik fajtájára.
Nagyon tetszett, hogy Szerb Antal a milánóiak, a herceg és Lytto nézeteit is megmutatta, így mi, olvasók is megismerhetjük Galeazzo azon oldalát, mely az őt gyűlölők számára ismeretlen.
A második részből mindenképpen kiemelem a címadó novellát, a Szerelem a palackbant.
Ismét visszatérünk Artus király idejébe, ahol Lancelot lovag, aki reménytelenül szerelmes Guinevere királynéba, Klingsor varázslónál vendégeskedik. A lovag a királyné fél pár cipőjét indult visszaszerezni a sárkánytól, és közben felkereste Klingsort, aki nagyon boldognak véli ezért:
A varázsló ábrándosan mondta:- Hát ilyen nagy a szerelem... akkor te nagyon boldog lehetsz.Lancelot felháborodott.- Én boldog? Cipelem magammal a gyötrelmemet, és néha lefekszem a földre, úgy üvöltök. Napjaim kétharmadát aktív boldogtalansággal töltöm, maradék harmadában pedig csodálkozom, hogy hogy is bírom elviselni.
Amikor annak idején amikor (2015-ben és 2018-ban) a blog miatt nyavalyogtam, valahogy én is így éreztem magam, leszámítva azt, hogy nem gondolkodtam el azon, hogy bírom elviselni a szenvedést. Amelyről ma már tudom, hogy magamnak okoztam.
Ezt az idézetet Dr. Buda László is említi a Mit üzen a lelked? c. könyvében az önbántalmazás témájánál (most nem vettem elő a könyvet, hogy ne befolyásoljon), és amikor 2021-ben olvastam, nagyon elgondolkodtam rajta. Természetesen ma már én is másként látom a dolgokat.
Klingsor megsajnálja Lancelot-t, ezért álmában a lovagban a bajokat okozó szerelmet egy palackba zárja, így Lancelot reggeltől másként látja a világot.
Nagyon elgondolkodtatott a novella, ahogy Szerb Antal bemutatja a szenvedő Lancelot-t, majd az újat, aki egyszer csak azon kapja magát, hogy már nem a királyné az első gondolata reggel, már nem körülötte forog az élete.
A lovag története egy nagyon jó metafora, hiszen szinte mindenki életében van egy Guinevere királyné, aki miatt napi 24 órában szenved, és eszébe sem jut, mint Lancelot-nak, hogy bírja ezt a sok szenvedést elviselni? Ha csak arra gondolsz, amikor találkozol valakivel (tisztelet a kivételnek!), a legtöbbször azonnal rátér a sirámaira (már alig várja, hogy végre elkezdhesse), és nem gondol arra, hogy az állandó panaszkodásával magának is árt. Hogy visszatérjek a saját nyavalygásomra, tavaly márciusban újra felbukkant, kb. három óráig tartott, amikor azt mondtam kedvesen magamnak, hogy fejezzem be, olvassam újra Pirandellótól a IV. Henriket, és írjak róla.
Azóta is, ha valamilyen negatív gondolat jelenik meg, figyelek rá és emlékeztetem magam, hogy megéri-e időt és energiát fordítani rá? Nem megy még 100%-osan, de Lancelot szintjén sem vagyok. Ő azt mondja Klingsornak az idézet folytatásában, hogy nézhetne már rá egy olyan szent asszony, mint a királyné? Ugye, hogy csak önmagának árt nap mint nap? Erről az jut eszembe, hogy megéri-e pl. valamelyik közösségi oldalon megosztani a nyafogásunkat? Vagy épp rázúdítani egy ismerősre?
Joe Dispenzától hallottam egy videóban, hogy van, aki a kényelmes kényelmetlent választja (szembenéz a nyavalygásával, a problémáival és megoldásokat keres), míg más a kényelmetlen kényelmest (a panaszkodást, a szenvedést, mert bármennyire rosszul érzi is magát, ezt legalább már megszokta, ezt ismeri).
A másik kedvencem A menthetetlen lett ebből a részből, mely látszólag egy humoros történet egy íróról, akinek nincs ideje, hogy azt olvassa, amit szeret, mert folyamatosan könyveket küldenek neki, amikről kritikát kell írnia, ill. a saját aktuális témájához kapcsolódó műveket olvassa. Önmagát csak szürke irodalmi kézművesnek nevezi, aki anyagilag is csak tengődik. Ekkor találkozik egy milliomossal, aki felajánlja, hogy folyósít neki egy nagyobb összeget, ha abbahagyja az írást.
Itt már kezd érdekes lenni a dolog, ugye? Kiderül, hogy sokkal több van ebben a novellában is: munka vagy hivatás? Melyik az igazán fontos? (Azért csendben hozzáfűzném, mi van, ha a kettő együtt is megy?)
A fiatal ország (Részletek egy kiadatlan regényből) nagyon izgalmasan indul: az 1820-as évek Itáliájában járunk, amikor az olaszok a saját függetlenségükért indítanak mozgalmat, melyet természetesen az akkor hatalmon lévők is megszimatolnak és igyekeznek felkutatni a lázítókat. A főszereplő egy tízéves kisfiú, Marino, akinek az édesapja szintén a titkos lázadók között van.
Sajnálom, hogy nem lett belőle regény, mert ez a néhány részlet is nagyon ígéretes és izgalmas.
A kötetet záró, A herceg (Képzeletbeli arckép) a fiktív Marcantonio S. Agnese történetét meséli el. Ez a herceg már nem úgy élt, mint milánói kollégája, Galeazzo, és az tetszett a legjobban ebben az elbeszélésben, hogy Szerb Antal mások (későbbi kutatók) szemszögéből is bemutatja Marcantoniót, kiemelve, hogy még a kutató véleménye is lehet szubjektív, és az adott kor eszméi hogyan befolyásolják egy-egy személy, konkrétan a herceg viselkedését, döntéseit.
Az ezeket megelőző, főként bölcsésztörténeteket (a főszereplőjük általában egy bölcsész) olvasva pedig a humorból, a szerelemből és az öniróniából sincs hiány.
Észrevétel: Szerb Antal tudott olaszul, mivel az angol Wikipedia szerint ebből a nyelvből is fordított, ezért nagyon meglepett a sok nobilik és a carbonerik a szövegben. Ezeket szoktam magyarul bestiákoknak hívni, mivel a nobili és a carboneri már eleve többes szám, a nobile van, hogy így, egyes számban is helyesen szerepel. Minden tiszteletem Szerb Antalé, de nagyon hálás lettem volna, ha egy minimális olasztudással rendelkező ezeket kijavítja. Tudom, már megint túlságosan követőző vagyok és magasak az elvárásaim. Ahogy mindig. 😉
A kötetet Poszler György utószava zárja, melyet nem olvastam el, hogy véletlenül se befolyásolja a saját véleményem.
Szerb Antal novellái és elbeszélései is a szerző műveltségéről, sokoldalúságáról, humoráról és mély emberismeretéről tesznek bizonyságot, melyek egyszerre szórakoztatóak - bár némelyikük eléggé lehangoló -, és az öniróniától sem mentesek, ugyanakkor nem egyszer nagyon elgondolkodtatóak is, így mindenki megtalálhatja a kedvencét/kedvenceit. Aki most tervezi, hogy megismerkedik a szerző munkásságával, bátran kezdje ezzel a kötettel.
Sosem sikerült kinövekednem abból a kamaszkori állapotból, amikor az ember szinte kísérletezve ölti magára a különböző személyiségeket. Magam is megdöbbenek lelki gardróbom gazdagságán.
Szerb Antal: Szerelem a palackban
402 oldal
Magvető Kiadó, 2008
Bejegyzések
