Truman Capote már korábban is meggyőzött arról, milyen zseniális író, ráadásul néhány éve az egyik novelláskötetével sikerült kirángatnia egy súlyos olvasási válságból.
Az Álom luxuskivitelben filmváltozatáról bizonyára mindenki hallott, én is láttam valamikor, bár nem sok mindenre emlékszem belőle, de az biztos, hogy akkor nem tetszett. És csak ennyi maradt meg belőle.
Nemrég eszembe jutott, hogy ebben a régi kötetben az Álom luxuskivitelben is helyet kapott, úgyhogy ideje volt végre megismernem.
Az első meglepetés akkor ért, amikor felfedeztem, hogy a filmbeli Holly Golightlyból Cily Hebrentch lett. Meg is kerestem az eredeti kisregényt, és valóban: Bartos Tibor fordításában Cily Hebrentch szerepel, amit őszintén szólva nem értek, ahogyan néhány más fordítási érdekességet sem, ezekre majd később kitérek. Ismerjük meg inkább a történetet.
A kisregény egy író visszaemlékezése arra az időszakra, amikor első New York-i albérletében élt. A környéken van (a visszaemlékezés idején is) Joe Bell kocsmája, aki nagy rajongója volt a házban lakó fiatal nőnek, Cily Hebrentchnek. Épp egy újságcikket mutat az írónak, aki ennek hatására felidézi azt az időszakot, amelyben összebarátkozott a lánnyal.
Cily nem mindennapi lány, a postaládája címkéje szerint: Utazó. Szokatlan a hajviselete, sötét napszemüvegben jár, szeret későn kelni, kivéve a csütörtököt, mivel éjszakánként jár haza, és ilyenkor valamelyik lakót csengeti fel, hogy beengedje a főbejáraton, mivel sosem találja a kulcsát. Így ismerkedik meg az íróval is, miután a házban lakó japán fotósnak elege lesz Cily ébresztőiből. A lány csak felcsengeti eleinte, majd egyszer csak megjelenik a kezdő író szobájában, mivel a lakásában lévő férfi már az agyára ment. Így veszi kezdetét ez a furcsa barátság.
Cily színésznőként próbálkozott volna, de rájött, hogy nem neki való. Hogy miből él? Leginkább mosdópénzekből: férfiaktól kér pénzt a mosdó használatára, és a minimum összeg 50 dollár. Hogy honnan jött? Nem tudni. Kiderül azonban, hogy a testvérei közül Freddel szoros a kapcsolata, aki most a (II. világ)háborúban harcol. Annyira szereti a bátyját, hogy az írót is elkezdi Frednek szólítani.
- Most biztos pofátlannak tart. Vagy très fou-nak. Vagy ilyesminek.
- Szó sincs róla.
Csalódottnak látszott. - De igenis. Mindenki szemtelennek tart. Nem mintha érdekelne. Nem szégyen, inkább hasznos.
Cily szeret összejöveteleket rendezni a lakásában és másokén részt venni, van egy macskája, akit úgy szedett össze, de nem adott neki nevet, mert még nem tartozik hozzá. Sajátos gondolkodású és számomra ezért is volt annyira szerethető.
Mindketten (az író és Cily is) a saját útjukat keresik: egyikük az írásait próbálja eladni, a másik a helyét keresi a világban.
Még az használt a leginkább, ha fogtam magam, bevágódtam egy taxiba, és elmentem a Tiffany-féle Luxuscikkek áruházába. Attól mindjárt megnyugszom, attól az előkelő csöndtől és eleganciától. Mintha ott az embernek semmi baja nem történhetne, ahol olyan választékosan öltözött finom emberek szolgálnak ki, és olyan jó krokodilbőrtárca- meg ezüst-szag van. Ha valahol úgy megtalálnám a helyemet, mint Tiffanyéknél, akkor bebútorozkodnék, és a macskát is elkeresztelném. Még arra is gondoltam, hogy a háború után Fred meg én...
Biztosan van, aki elítéli Cilyt az életmódja, főleg a mosdópénzek miatt, és rögtön arra gondol: Menjen el dolgozni!. Volt, amikor én is ezt mondtam volna. Most viszont jót mosolyogtam rajta, és az jutott eszembe: milyen ravasz! 1943-ban járunk, és ez micsoda ötletnek tűnik akkoriban! - számomra jó értelemben, másnak kevésbé. Ma viszont egyáltalán nem lepődünk meg azon, ha valaki pl. abból él, hogy- akár élőben, akár később - feltölti egy videóban a YouTube-ra, hogy mit eszik éppen.
Visszatérve Cilyre, én nagyon megszerettem. Szerettem, hogy nem akar szerepet játszani, hogy vállalja önmagát, a saját kis világában él (melyikünk nem?), akkor is, ha ez másoknak nem tetszik. És minden furcsasága, naivitása ellenére, vagy éppen ezért, egy nagyon szerethető lány, aki akkor is hű akar maradni önmagához, ha az álmai megérkeznek luxuskivitelben:
Azt azért nem bánnám, ha gazdag lennék meg híres. Föl van nálam vésve az előjegyzési naptárba, és egyszer majd megpróbálok rá időt szakítani. De ha rákerülne a sor, akkor is inkább maradjak meg magamnak. Ne kelljen nekem kicserélve lenni, ha egy szép nap arra ébredek, hogy az álmaimat luxuskivitelben házhoz szállították.
Truman Capote ismét meggyőzött arról, milyen nagyszerűen ír. Nincsenek cirkalmas mondatai, egyszerűen csak azon kaptam magam, hogy mennyire tetszik az a miliő, amelyet megteremtett az elbeszélésben, és milyen jó olvasni.
Az Álom luxuskivitelben egy nem mindennapi lány és egy kezdő író barátságának története, visszaemlékezés a múltra, olykor elgondolkodtató, olykor kicsit elszomorító, letehetetlen és nagyon szerethető olvasmány.
Lehet, hogy röhejesen hangzik, és mégis: csak akkor történnek az emberrel jó dolgok, ha maga is jó. Jó? Szóval úgy értem, tisztességes. Nem törvényesen tisztességes... kriptát is rabolnék, vagy akár lelopnám a halott szeméről a rézgarast, ha éppen ez hiányzik az aznapi boldogságomhoz... inkább arról a légy-hű-magadhoz féle tisztességről van szó. Csak ne gyáváskodj, ne játszd meg magad, csak ne hazudj érzelmeket, csak ne legyél kurva! Nehogy azt hidd, hogy ájtatos manó lettem. Ez csak józan beszéd.
Néhány észrevétel Bartos Tibor fordításával kapcsolatban. Elöljáróban szeretném elmondani, hogy egész jól tudok angolul, nem vagyok fordító, azonban nagyon jó érzékem van a nyelvekhez, és észreveszem, ha valami sántít, pontosabban sérti a szemem és a fülem, és több ilyennel is találkoztam az elbeszélésben. A kötet, amelyben olvastam 1965-ben jelent meg, és immáron a második kiadás. Az első kiadás 1963-ban jelent meg, tehát a fordítás a '60-as évek elején készült, amikor még nem volt internet, hogy több szótárban (egy- és kétnyelvűben) és esetleg online fórumokon utánanézhessünk bizonyos dolgoknak.
A kocsmatulajdonos Joe Bell szódabikát szopogat, amely később már szódabikarbóna tablettaként is megjelenik. Megnéztem a fentebb linkelt eredeti szövegben, és a szódabika a Tums, amely egy savlekötő. A szódabika alak azért így is furcsa.
A kedvencem az Andesek volt, amely az Andok dupla többes száma lett így, mivel angolul és spanyolul is Andes, ami eleve többes szám. (Emlékszem, amikor olaszul tanultuk az Alpokat, és a tanárom mondta is, hogy gli Alpi, olaszul is többes számban van.)
A fentebbi idézetekben is érezni némi nyakatekertséget: az inkább maradjak meg magamnak, szerintem jobban hangzana, ha a végén önmagamnak szerepelne - I'd like to have my ego tagging along
A Ne kelljen nekem kicserélve lenni pedig nagyon magyartalan az I want to still be me fordításaként. Még a szóismétléssel is jobban hangzott volna: Még mindig önmagam akarok lenni, amikor...
Számunkra már természetes, hogy az angol anyanyelvűek a dupla keresztnevűeket a kezdőbetűjükkel emlegetik, pl. G. B. Shaw, ha nem akarják kimondani a George Bernardot. Szokatlan volt, hogy O.J. Bermant, az ügynököt Cily Ojjé-nak hívja.
Fred pedig hol a bátyja, hol az öccse. Tudom, hogy az angolban a brother nem utal a testvér korára, de ez mégis csak egy következetlenség.
Ahogy már a bejegyzés elején említettem, Holly Golightly is Cily Hebrentch lett. Vajon ez kinek az ötlete volt?
Talán ezért is döntöttek úgy az Európánál, hogy a Kapszula Könyvtár sorozatukban hamarosan új fordításban (Wertheimer Gáboréban) immár az eredeti címmel, Reggeli a Tiffanynál jelentetik meg.
Szendi Gábor könyvét sem először olvastam, és most jöttem rá, mennyire hasznos is ez a könyv, ha miután elolvastuk, el is kezdjük alkalmazni azokat a tanácsokat, amiket ajánl. Mert ezekkel valóban előrébb léphetünk, jobban érezhetjük magunkat a bőrünkben, még akkor is, ha egy külső szemlélő számára nem is olyan rózsás a helyzetünk.
Emlékszem, amikor 2019 nyarán újra elővettem a könyvet, még az elején tartottam és bevillant egy gondolat: Hogy mennyire szerettem írni a blogom. Igen, akkor volt egy éve, hogy töröltem. És meg is fordult a fejemben, hogy talán újra kellene kezdeni, aztán valamiért elhessegetem. Ma már azt mondom, talán jobb is, hogy így alakult, mert még egy hosszú önismereti út állt előttem.
Szendi Gábor az Előszóban a nehéz, ám számára mégis boldog gyerekkoráról mesél, amely egyáltalán nem volt tündérmese. Aki ismeri legalább nagyjából a pszichológus gyerekkorát, lehet, hogy meglepődik ezen, ő azonban egy fontos dolgot fedezett fel már gyerekként:
Könnyű volt azonosulnom az életrajzok főhőseivel, azaz a tudósokkal és a feltalálókkal, mert a szegénység mindennapos élményem volt, és egész gyermekkoromban én is azt hittem, különleges lény vagyok. Hogy ez az érzés pontosan honnan jött, arról fogalmam sincs. Sokak szerint ez minden gyermekkel veleszületik, csak később a nevelés vagy a csalódások kiölik belőlünk. Belőlem nem ölte ki senki és semmi, vagy inkább - a mai eszemmel - azt gondolom, a körülmények dacára megőriztem ezt az érzést. Mondhatni, gyerekes ideológiát faragtam belőle, mivel ez adott reményt és tartást a magánnyal szemben. Merthogy sokat voltam magányos. A magány arra jó, hogy a gyermek megtanulja, egyedül önmagára számíthat. Ez jó muníció egy olyan életútra, amelynek során újra meg újra azt tapasztaljuk, hogy kevesen gondolnak miket bármiféle ígéretnek.
Arra is rájöttem, hogy a világot egy ember nem tudja megváltani - csak önmagunkat tudjuk megváltani. Pszichológusként ezt próbálom átadni mindenkinek.
A következőkben öt fejezetben osztja meg a gondolatait, saját és mások kutatásainak eredményeit, majd hasznos és valóban könnyen elsajátítható tanácsokat ad, hogyan legyünk boldogabbak.
Először megismerjük a boldogságkutatás előzményeit, és azt is megtudjuk, hogy már az ókorban különbséget tettek a hedonizmus és az eudaimónia között. Míg előbbi a különböző élvezeteken alapul, addig a másik lényege, hogy megtaláljuk az életcélunkat, az életünk értelmét. Megismerjük a külső és a belső motiváció közti különbséget és a jutalmazás paradoxonát, miért unta meg annak idején a kislánya a mindennapos kindertojásokat, és bármilyen furcsa, a luxussal is így járhatunk. És miért nem működik az uniformizált boldogság, amit a reklámok sugallnak.
Ezt követően olvashatunk A boldogság biológiájáról, melyből megtudjuk, hogy az eudaimónia szó jelentése jó + lélek, mivel az ókori görögök úgy vélték, mindenkinek van egy jó szelleme, aki vezeti. Ők ugyanis a gondolatokat nem belső dolognak tekintették, hanem kívülről, az istenektől jövőknek. Lényegében arról a belső hangról van szó, mellyel a saját belső monológunkat vívjuk. Ez az, amit a skizofrének is emlegetnek, mert ők is külsőnek érzékelik a hangot.
Carol Ryff pszichológiaprofesszor szerint hat dolog szükséges az eudaimóniához, és példákat is kapunk mindegyikre. Most csak egyet emelnék ki.
Egyikük a környezet alakításának képessége, melyben a szerző a két festőt, van Gogh-ot és Monet-t állítja párhuzamba. Tudjuk, hogy előbbi egész életében szenvedett és csak egy képet adott el, míg a másik hosszú életet élt és Franciaország ünnepelt festője lett. A pszichológus is járt a feleségével a festő givernyi házában. És most jön a de: Monet sem élt mindig jólétben, volt, amikor az adósságai miatt öngyilkos akart lenni. Monet 1868-ban anyagi nehézségei miatt öngyilkosságot kísérelt meg: a Szajnába vetette magát, de kimentették. (Wikipedia)
Tehát az impresszionizmus atyja, 27-28 évesen ugyanott volt, ahol van Gogh egész életében. Csak valakik épp arra jártak (erről több információt más nyelveken sem találtam) és megmentették. Gondoljunk csak bele, ha nem így alakul, a művészet ma nem olyan lenne, amilyennek ismerjük. (Emlékeim szerint Rubensnek nem voltak soha anyagi gondjai, ő egész életében nyugodtan alkothatott, bár neki nem volt háza Givernyben.)
A továbbiakban alaposan bemutatja a boldogság, az egészség, a depresszió, az érzelmi stílus és beállítódottság közötti összefüggéseket.
A következőkben megismerjük az emlékezet és a boldogság közti kapcsolatot, majd a boldogság evolúcióját, és végül ezeket követik a tippek.
Nagyon tetszik, hogy egy játékra invitál olvasás közben, melyet egy kicsit a saját nézőpontommal egészítek ki:
Képzeljük el, hogy itt élünk:
Képzeljük magunkat tetszőlegesen bárhová a képen és azokat a személyeket (de soroljuk ide a kutyát, cicát), akikkel az áloméletünket látjuk. Boldogok vagyunk ebben a pillanatban? Boldog az az Énünk, aki mondjuk éppen ott sütteti magát a medence mellett?
Szendi azt mondja, nem is olyan egyszerű erre a válasz. Sokan rávágják, hogy: Igen! Naná! Már miért ne lennék boldog egy ilyen házban?!
Jó, és mi van, ha csak ennyiből áll az életünk? Egész nap csak napozni, úszkálni a medencében, tévézni, netezni, utazgatni, még ha nincsenek is anyagi gondjaink. Tényleg jól érezzük így magunkat? Nem hiányzik valami? Egy ideig biztosan, aztán jön a megszokás, hogy mindez természetessé válik. És akkor mihez kezdünk magunkkal? Van-e valami, amit szívesen csinálnánk, mert örömet okoz? Mert rájöttünk, hogy hiába van ott az álomház, az álomautók a garázsban, a márkás ruhákkal, cipőkkel és kiegészítőkkel teli gardrób, esetleg még valaki (vagy valakik, akiket odaképzeltünk), valami mást is szeretnénk. Lehet, hogy van egy régi álmunk, amit szeretnénk megvalósítani. Rájöttünk, hogy a fogyasztói társadalom által sulykolt dolgok nem elégítenek ki. Ezért nem foglalkozom már én sem a különböző könyves kihívásokkal, blogtrendekkel és a Facebookról is már kilenc éve töröltem magam.
Bizony, erre egyre többen ébrednek rá mostanában, mert mindannyiunkban ott az evolúciós múltunk, amelynek egyik jellemzője az altruizmus. Bármilyen furcsa, az emberiséget mindig a mások segítése vitte előre, és az, ha valaki olyan munkát végzett, amelyben ki tudott teljesedni, amelyet szívesen végzett, nem csak robotolt.
Eszembe jutott egy ismerősöm, akiről kiderült, ha nincs munkája, bedilizik otthon, ill. több más ismerősöm is mondta, hogy nem tudna mit csinálni otthon, ha nem lenne munkája. Ezek szerint nekik nincs semmilyen hobbijuk, ezért nem tudnak magukkal mit kezdeni? Kell egy külső személy, aki megmondja, mit csináljanak, és teljesen mindegy, hogy csak eltöltenek napi nyolc órát valamivel, amit nem is igazán szeretnek, de legalább van munkájuk, csak ne kelljen otthon lenniük. Én többször is maradtam munka nélkül, és ez a blog is egy ilyen helyzetben született, amikor az államvizsgám után nem vettek fel sehova. Később, miután megszűnt a munkaviszonyom az akkori munkahelyemen, tanulni szerettem volna valamit, amit önállóan is lehet és kevés pénzből is kivitelezhető, és így jött a spanyol.
Visszatérve a könyvhöz, Szendi Gábor megemlíti, hogy a felesége a minap megjegyezte, hogy mégiscsak jó dolog a pénz, mert így elvégezhetett különböző képzéseket, és most azokban a szakmákban dolgozik. Itt egy pillanatra meglepődik, hogy a felesége megcáfolja a könyve mondanivalóját, miszerint az anyagi javak nem tesznek boldoggá, majd eszébe jut, hogy a pénz egy eszköz hozzá. És hányan vannak, akiknek van pénzük, de fogalmuk sincs, mihez kezdjenek magukkal és vele, míg vannak, akiknek megvannak az ötleteik, csak épp az anyagiak nem állnak a rendelkezésükre, hogy megvalósítsák őket.
Amikor a Pygmaliont olvastam, be is jelöltem magamnak ezt az idézetet Henry Higginstől:
Nincs nagyobb boldogság, mint ha az ember meg tud élni a bogarából.
Szendi Gábor szerint nem olyan világban élünk, melyben mindenki megvalósíthatná önmagát, elég, ha csak a saját önmagvalósításunkkal foglalkozunk. Én viszont úgy gondolom, nem akar mindenki színész, énekes, sztárszakács, biokertész, jógaoktató, kutyakiképző, akármi lenni. Elég, ha rájön, hogy ő sem akar hóttig a kőrúton strihhelni a virágjajival, hanem elkezd azzal foglalkozni, amit mindig is szívesen csinált (volna). És most jön a nehezebb része: ki kell találni, hogyan lehet ezt megvalósítani? Mert (én is volt, hogy beleestem ebbe a csapdába) van, hogy olyan emberekre hallgatunk, akiknek halványlila gőzük sincs sincs arról, amit mi szeretnénk elérni, akkor miért kérnénk tőlük tanácsot vagy miért hallgatnánk rájuk? Ill. egy-két próbálkozás után sokan feladják, mert: úgyse fog sikerülni. Én is voltam ebben a helyzetben is. De mi van, ha úgy nézzük a dolgot, hogy: Ez most nem sikerült, mit rontottam el? Mit kell még megtanulnom? Min kell javítanom? És miért ne nekem sikerülne?
Szendi Gábor is többször említ olyan embereket, ill. olvasmányokat, amik arról szólnak, hogy valakik elértek valamit. Amikor tavaly Monet-ról olvastam, eszembe is jutott, hogy az impresszionistákat is hányszor utasította el a Szalon, hányszor nevették ki őket, ők mégis festettek tovább úgy, ahogy nekik tetszett. És végül bejött. Walt Disneyt tizenkilencévesen azért rúgták ki az újságtól, ahol dolgozott, mert nem volt fantáziája. Coco Chanelnek a zárdában, ahová a családja beadta, az apácák azt mondták, hogy nem tud varrni. Ma ha valakinek azt mondjuk: Chanel, rögtön tudja miről van szó. És ki emlékszik már azokra az apácákra?
Nagyon tetszett, hogy Szendi Gábor gyerekkorában is sokat barkácsolt, és mindig abból dolgozott, amit a nagypapája dolgai között talált. Mi van, ha kihívásként tekintünk a helyzetünkre? Erről jutott eszembe az eredeti MacGyver sorozat, amelyért én is rajongtam kamaszként.
És rájöttem, hogy a magam módján én is hányszor voltam már MacGyver, és biztos vagyok benne, hogy mindenkiben ott van a saját MacGyvere, aki nem bombákat gyárt a semmiből és túszokat szabadít ki pár aprósággal, hanem a saját helyzetében használja azt, amije van, legyen az bármilyen külső vagy belső erőforrás.
Az egyik fontos dolog, amit megtanultam a könyvből a koherenciaérzés, hogy minden, ami velünk történik, annak van valami értelme.
Annak idején, amikor felvételiztem, nem vettek fel művelődésszervező szakra. Aztán már nem is érdekelt, úgyhogy egy nagy irányváltással máshová jelentkeztem és oda fel is vettek. Az eredeti szakmámban sosem dolgoztam (és már nem is akarok), hanem arra használtam, hogy költségoptimalizálás mellett a lehető legtöbb könyvet szerezzem be az aktuális akcióból. És ha mindezt boltba kértem, akkor melyik táskámmal és hány szatyorral szállítsam haza őket. Esetleg, ha nem tudtam elmenni érte, ki járt arra, akit megkérhettem, hogy egy-két könyvet elhozzon nekem.
Közben arra is rájöttem, hogy nem is baj, hogy nem lettem művelődésszervező. Hiszen a blogomban is valami hasonló dolgot csinálok, ráadásul 24/7-ben a világ bármely pontjáról elérhető.
Nekem az jelenti az eudaimóniát, amikor ide leülök vagy már előtte azon kapom magam, mennyi ötletem van egy-egy bejegyzéshez. Pl. amikor művészeti témájú könyvet olvasok, mindig olyan jó azon gondolkodni, mely képeket válasszam ki, vagy amikor a könyvhöz kapcsolódó töltelékbejegyzést írok. Vagy a másik ilyen a nyelvtanulás, mert miközben egy-egy új leckéhez érek, tanulok valamit az adott ország vagy másik (ahol beszélik azt a nyelvet) kultúrájáról. És ugyanezt éreztem, míg a nyelvvizsgámra készültem.
És hogy mi kell ahhoz, hogy megtaláljuk?
Akik eljönnek hozzám, azokat mindig megpróbálom rávezetni, hogy a tüneteik hátterében az áll, nem azt az életet élik, amit élhetnének. Sajnos kevesen fogékonyak erre. Akik viszont megértik, azok tényleg fantasztikus változásokat érnek el.
Először is meg kell tanulnunk elhinni, hogy a múltunk (a gyerekkorunk, a traumáink, a betegségünk/betegségeink, a korábbi kudarcaink, elutasításaink), vagy épp a jelenünk, hogy most senki sem hisz bennünk, nem határoz meg bennünket. Azért, mert valamikor nem sikerült, nem jelenti azt, hogy ma vagy holnap vagy azután sem fog.
Sokan úgy gondolják, hogy elérjenek valamit az életben, ahhoz szerencsére van szükség, Szendi Gábor szerint ez a "receptje":
a) Ha törik, ha szakad, meg akarom oldani.
b) Biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni.
c) Lesz bennem elég kitartás, hogy végigcsináljam.
Ha elkezdjük a saját utunkat járni, elkezdünk változni, felvállalni a véleményünket, megtörténhet, hogy ez nem fog másoknak tetszeni, hogy magunkra maradunk. Erről jutott eszembe az a mondás, amit spanyolul hallottam először, majd kiderült, hogy az olaszok is ismerik: Jobb egyedül, mint rossz társaságban. Mert ahogy Szendi Gábor is írta a könyve elején, az egyedüllét megtanít arra, hogy csak önmagunkra számíthatunk. Én pedig arra jutottam, hogy ha ilyesmit is éreztem, mindig volt valaki, aki aztán velem akart játszani, velem akart egy csapatban lenni, hozzám szólt, aki meglátta a bennem lévő potenciált, amit sokan mások nem. Úgyhogy engem ez visz előre.
Sokan tudják a szerzőről, hogy a tudományosan alátámasztott tényeket fogadja el, és felfedeztem, hogy a boldogabb élethez vezető tippek között tudományosan igazolja a vonzás és az elképzelés (Law of Assumption) törvényét, amiket persze ő nem így nevez.
Abban sem hisz, hogy a lelkünk képes betegségekkel jelezni, ha baj van, mivel kutatások igazolják (ezeket részletezi is), hogy az életmódunkkal járó egészségtelen táplálkozás gyulladást okoz a testünkben, mely depressziót okoz. Ezt teljesen elfogadom, azonban amióta megtanultam holisztikusan szemlélni önmagam, rájöttem, hogy hány alkalommal üzent a testem, hogy belül valami nincs rendben.
Sok apróság (pozitív mantrák, testtartás, ruha, frizura, fogyás, esetleg költözés stb.), az egészséges optimizmus, a korábbi hiedelmeink felülírása, a pozitív szavak használata és bizonyos szokások elhagyása tényleg csodákra képes. Azt azért megjegyzem, hogy a szerző szerint másoknak öltözzünk fel, szerintem viszont magunknak, ezt saját tapasztalatból mondom, ill. ajánlok két nagyon jó TED-előadást is, a bejegyzés végén belinkelem őket.
És a fent említett apróságok valóban változáshoz vezetnek, de mi a helyzet, ha valakinek olyan mély traumája van és/vagy olyan mélyen rögzült hiedelmei, amikről esetleg nem is tud? Lehet, hogy mindent kipróbált már, amiket a könyv említ, mégsem jutott előrébb? Hiányoltam a könyvből a tudatos és a tudatalatti közti különbséget, ill. Szendi Gábor úgy gondolja, elég elhagyni egy rossz szokást, nem kell azzal foglalkozni, honnan jött. Én viszont szeretem és szeretném megérteni, hogy miért teszek valamit és miért teszik azt mások, igenis jó tudnom, kitől ragadt rám egy rossz szokás, mert így sokkal könnyebb megszabadulnom tőle.
Ha változást akarunk elérni, ki kell szállni a mókuskerékből, ki kell lépni a komfortzónánkból és szembe kell nézni az ismeretlennel. Sokak az utóbbi miatt nem mernek lépni, mert azt már megszokták. De mi van, ha a mostaninál lehet sokkal jobb is? Ráadásul ebben az agyunk is segít minket, hiszen folyamatosan formálható és új idegpályákat is kiépítünk, ha kitartóan gyakorlunk valami új dolgot. Akkor miért ne vágnánk bele?
Szendi Gábor nem köntörfalaz, cukormáz nélkül szembesít azzal, hogy nem ilyen életre lettünk tervezve, azonban - amennyiben hajlandóak vagyunk változtatni - bármikor átírhatjuk az életünk forgatókönyvét, amelyhez hasznos tanácsokat is ad, melyeket elsajátítva, valóban elindulhatunk a változás útján és boldogabbnak érezhetjük magunkat. Azonban lesz, akinek - az igazán nagy változáshoz - mélyebben le kell ásnia és fel kell kutatnia az őt akadályozó okokat.
A maják a boldogságról így gondolkodtak: "A boldogság és a teljes megelégedés az életben azáltal érhető el, ha tesszük a dolgunkat, betöltjük azt a szerepet, ami fogantatásunkkor és születésünkkor adatott. Senki nem azért jött a világra, mert akarta volna, mondják az öregek, akik bölcsen arra figyelmeztettek minket, hogy mindannyiunknak beteljesítendő küldetése van: egy feladat, amit az emberiség javára kell végezni. Minden emberi teremtménynek van egy Nawalja, amely meghatározza az ő személyiségét, és különbözővé teszi őt mindenki mástól. [...] az életfeladata függ a képességeitől, attitűdjeitől, erényeitől és hibáitól, ahogy az ő Nawalja meghatározta. A Nawal nem más, mint egy isteni dolog, amely vezérli és segíti az embert. Ez az ő ajándéka, az ő adománya, az ő felelőssége, és ha feladja küldetését, megbetegszik, vagy még rosszabb, meghal."
Bernard Shaw színművét Szendi Gábor könyve juttatta eszembe, és úgy döntöttem, tizenkét év után biztosan mást fog adni, mint először. Ez bizony így is lett. Akkor azt írtam róla, hogy végig milyen jól szórakoztam, most viszont rájöttem, hogy egyáltalán nem olyan vicces az egész darab, ahogy gondoltam.
Egy nyári estén a londoni Szent Pál-templom oszlopai közt, a zöldségpiacnál keres az eső elöl menedéket néhány ember, akik hazafelé igyekeznek. A társaságban mindenféle embert találunk, és köztük egy férfi a noteszébe jegyzetel. Ezzel gyanút kelt a többiekben, azonban kiderül, hogy nem hekus, hanem elég bármelyiküknek megszólalnia, és ő már meg is mondja, honnan származik. A férfi ugyanis fonetikával foglalkozik, ő a híres Henry Higgins professzor. Itt ismeri meg az Indiát megjárt Pickering ezredest, akivel azonnal összebarátkozik. A társaság egyik tagja egy 18-20 éves virágáruslány, aki nem éppen szép beszédével vonja magára Higgins figyelmét.
A professzor azzal henceg az ezredesnek, hogy ő egy ilyen lányból hat hónap alatt hercegnőt farag, aki bármilyen előkelő társaságban megállja a helyét.
Másnap délelőttHiggins Wimpole utcai lakásán épp Pickeringnek mutatja meg a munkaeszközeit, amikor a házvezetőnője egy fiatal nőszemélyt jelent be, aki nem más, mint a tegnap esti virágoslány, Eliza Doolittle, aki komoly elhatározással érkezett a professzorhoz:
A VIRÁGÁRUSLÁNY Bótoskisasszony akarok lenni virágosnál. Nem akarok hóttig a kőrúton strihhelni a virágjajimmal. De nem kellek sehun, merhogy nem tudok finoman beszéni. Ő aszonta tennap, hogy meg tud tanittani. Hát jó. Itt vagyok. Megfizetem rendesen. Nem akarok én potyázni, minek piszkol akkor engem, mint valami kapcarongyot?
PEARCE-NÉ Hogy lehet már ilyen buta liba? Azt képzeli, hogy maga meg tudja fizetni Higgins tanár urat?
A VIRÁGÁRUSLÁNY Mé ne tunnám? Épp oan jól tudom, min maga, hogy az óráké fizetni szok az ember. Én is fizetek.
HIGGINS Mennyit fizet?
A VIRÁGÁRUSLÁNY (diadalmasan) No, csakhogy megszólalt! Sajdítottam én, hogy megörül neki, ha visszakaphat valamit abbul a nagy marék pénzbül, amit tennap odavágott. (Bizalmasan) Be vót csiccsentve egy kicsit - mi?
Elizának is vannak álmai, még akkor is, ha jelenleg semmi sem mutat arra, hogy ezek elérhetőek az ő számára is. Higgins hencegésében pedig felismerte a lehetőséget, ezért volt bátorsága másnap beállítani hozzá. Azonban a professzor nem veszi komolyan a kérését, ám újdonsült barátja emlékezteti előző esti szavaira:
PICKERING No, erre kíváncsi vagyok, Higgins! Emlékszik, mit mondott tegnap? "Olyan hercegnőt faragok belőle, hogy megállja a helyét akármelyik nagykövet estélyén..." Ha szavának áll, azt mondom: le a kalappal, Higgins a legnagyobb élő pedagógus a föld kerekén! Vállalok minden költséget - és fogadok, hogy nem sikerül. Fizetem az órákat!
LIZA Jó ember a kapitány úr. Köszönöm szépen.
HIGGINS (nézi a lányt, s elfogja a feladat kísértése) Nehéz ellenállni... Olyan elragadóan ordenáré, olyan hátborzongatóan mocskos...
LIZA (felháborodva tiltakozik) Hó-ó-ó... hohó-ó-óó! Még hogy mocskos vónék? Megmostam én a kezem is a képem is, mielőtt idegyöttem, meg én!
PICKERING Annyit látok, Higgins, hogy nem fogja hízelgéssel elcsavarni szegény lány fejét.
PEARCE-NÉ (gondterhelten) Ne tessék azt mondani. Sokféleképpen el lehet egy lány fejét csavarni. És senki olyan jól nem csinálja, mint a tanár úr. Akár akarja, akár nem. De remélem, nem tetszik a tanár urat valami bolondságba keverni?
HIGGINS (egyre izgatottabb) Mi egyéb az élet, mint egy csomó kínálkozó, izgalmas bolondság? Ne szalasszunk el egyetlenegyet se! Azért is hercegnőt faragok ebből a trampliból!
LIZA (méltatlankodva) A-a-a-a... (Artikulálatlan hangot ad ki)
HIGGINS (elkapja a láz) Igenis: hat hónap múlva - de ha jó a füle és perdül a nyelve: három hónap múlva - oda viszem, ahova akarom, és annak adom ki, aminek akarom! Még ma munkához látunk - sőt: most azonnal! Pearce-né, kérem, vigye ki és mosdassa meg! Ha másképp nem megy, súrolóporral! Be van jól gyújtva a konyhában?
Eliza így ottmaradt, és az ezredes is beköltözik Higginshez, hogy kezdetét vegye az átalakulás. Minden nagyon jól megy, eltekintve egy nagyon fontos dologtól, melyet Shaw már Higgins jellemzésében leír: Energikus tudóstípus, akit szenvedélyesen érdekel minden, ami tudományos módszerrel tanulmányozható, de nem törődik semmi egyébbel, sem magával, sem másokkal, még kevésbé mások érzelmeivel. Ez pedig nagyon fontos minden emberi kapcsolatban.
A másik dolog, amely - szerintem - nagyon fontos, Eliza motivációja, amiért végig csinálja a hathónapos procedúrát. Erre csak azért nem térek ki, mert nem mindenki olvasta a darabot vagy látta a filmet. Azonban, ha van kedved, hozzászólásban nyugodtan oszd meg a gondolataid erről.
A darab érdekessége, hogy az ötödik felvonás végén a szerző prózában meséli el, hogyan alakul a szereplők élete a továbbiakban.
Nem leszek ünneprontó, ha elárulom, hogy Higgins megnyeri a fogadást, azonban - a jelleméből adódóan - Elizával mit sem törődik, miután hazaérkeznek a sorsdöntő estélyről, ezért a lány is meghoz egy fontos döntést.
LIZA
(...) Mert látja - eltekintve most olyasmiktől, amiket bárki könnyedén megtanulhat: öltözködés, jó kiejtés stb. - valójában mi is a különbség egy úrinő meg egy virágoslány között? Tulajdonképpen nem abban van a különbség, hogy az ember hogy viselkedik, hanem hogy az emberrel hogy viselkednek.
Milyen fontos dolgot mondat itt ki Shaw Elizával! Eszembe jutott néhány eset, amik a korábbi munkahelyeimen történtek, és csak egyet említek meg közülük. Egyik nap az egyik kollégám helyettesítettem. Aznap az ő helyén ültem (eredetileg egy másik irodában másokkal dolgoztam), és ott fogadtam az ügyfeleim is. Egy új ügyfelem jött aznap, akinek elmondtam a szokásos dolgokat (miért van itt és miben tudok neki a továbbiakban segíteni), és miután elment, a kolléganőim megjegyezték, milyen kedves voltam vele. Bevallom, a megjegyzésük kicsit meglepett, mert számomra az a természetes, hogy mindenkivel ugyanúgy bánok, mindenkit ugyanúgy kezelek, mindegy, hogy a munkám végzem vagy épp bevásárolok. Ez miért olyan meglepő? Aztán rájöttem, hogy az a típus vagyok, aki nem az ügyfelet, hanem az embert látja a másikban, tudom, milyen az asztalnak azon az oldalán ülni. És ez másoknak azért lehet furcsa, mert ők csak együgyfelet/virágoslányt/pincért stb. látnak magukkal szemben.
Mert ahogy Eliza is mondja: bárki megtanulhat szépen beszélni és öltözködni, de ez - függetlenül attól, hogy a másik tudja-e, honnan jött a szépen beszélő és jólöltözött személy -, nem biztosíték arra, hogy mindenhol ennek megfelelően fogadják. Nem mindenki Pickering ezredes, aki a virágoslánnyal is ugyanúgy bánik, mint egy hercegnővel, mert nem tesz különbséget köztük.
Eliza nemcsak a jó kiejtést, helyes viselkedést és öltözködni tanul meg, hanem megtanulja becsülni magát és kiállni önmagáért. A története nem csupán arra egy újabb példa, hogy bárki lehet virágáruslányból hercegnő, hanem azt a belső folyamatot is megmutatja, amely ezzel jár. Mert a külső átalakulás nem megy a belső megváltozása nélkül. Ahogy fordítva sem. És lehet valaki bármilyen nagy professzor, nem biztos, hogy tud bánni az emberekkel, ahogyan Higginsnek sem megy. Nem a titulus teszi az embert.
Nem tudhatom, mire gondolt a szerző, amikor a darabot írta, de nagyon tetszik, hogy kitér Eliza és majd egy másik szereplő esetében is arra, ha valaki lentről hirtelen több lépcsőfoknyival jobb helyzetbe kerül, ez milyen hatással van rá, hiszen egy teljesen más világba, körbe csöppen, amit meg kell tanulnia kezelni és hozzá kell szoknia. Ismét csak megállapíthatom, hogy Bernard Shaw is azon szerzők egyike, akik nagyon jól ismerték az emberi jellemet.
Minden szereplőjét közel hozza az olvasóhoz/nézőhöz, megmutatja, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi magunk is vagyunk. Lehet őket kedvelni és nem kedvelni, de biztosan valamilyen érzelmet kiváltanak belőlünk is.
Nagyon örülök, hogy újraolvastam a színművet, nagyon becsülöm Elizát, és a Higginsszel való vitája során egyértelműen neki szurkoltam, hogy ne hagyja magát. Ki gondolta volna, hogy ilyen sokat tanulhatunk egy egyszerű virágáruslánytól? Ráadásul Shaw a színmű lezárásában meg is jegyzi, hogy a történetében nincs semmi különleges, mindennaposak az Elizáéhoz hasonló esetek, és példaként Nell Gwynne-t hozza fel, aki királynékat játszott és királyokat hódított meg abban a színházban, ahol narancsáruslányként kezdte. Mindannyiunkban ott rejtőzik Doolittle kisasszony, csak a felszínre kell hozni.
A záróidézetet pedig én is régóta alkalmazom:
LIZA
Én nem törődöm azzal, aki nem törődik velem.
A színműből Oscar-díjas film (musical) is készült 1964-ben Audrey Hepburn és Rex Harrison főszereplésével, George Cukor rendezésében. Igen, a My Fair Lady.
Bernard Shaw: Pygmalion
Eredeti cím: Pygmalion
In. Színművek I-II.
Fordította: Mészöly Dezső
1216 oldal (II. kötet, 147 - 282. o.)
Európa Kiadó, 2008
A színmű megtalálható a MEK-ben is, az idézeteket is onnan hoztam
A szerelem 40 szabálya olvasása közben szépen kidekoráltam oldaljelölőkkel a könyvem, ugyanis olyan sok számomra fontos gondolatot találtam benne. Ezekből mindig csak néhány fér bele a könyvről írt bejegyzésbe, és már azóta tudtam, hogy előbb-utóbb egy újabban szeretnék megosztani még néhányat belőlük. Ki tudja, kinek jön éppen jól valamelyik. Nem kell szúfinak lennünk ahhoz, hogy kipróbáljuk őket, működnek-e a saját életünkben is. Szándékosan hoztam egyszerű példákat az idézetekhez, mindenki tetszése szerint tovább gondolhatja őket.
És mivel minden mindennel összefügg (erre is van idézet a posztban), a jövő heti könyves bejegyzéshez is kapcsolódik egy kicsit.
NYOLCADIK SZABÁLY: Bármi történjék is veled, ne keseredj el. Ha minden ajtó bezárul is előtted, Ő végül megnyit számodra egy mindenki előtt ismeretlen titkos ösvényt. Még ha e pillanatban nem látod is, a szűk átjárókon túl édenkert rejlik. Légy hálás! Könnyű hálásnak lenni, ha megkapod, amire vágytál. A szúfi akkor is képes köszönetet mondani, ha a kívánsága nem teljesül.
KILENCEDIK SZABÁLY: Türelmesnek lenni nem tétlen várakozást jelent, hanem állandó előretekintést. Mi is a türelem? Hogy az ember a tüskére pillantva képes elképzelni a rózsát, az éjszakát látva a nappalt. Isten szerelmesei a türelmet mint a rózsalekvárt édesen szívják magukba és emésztik meg. És tudják, ahhoz, hogy az égen az újholdból telihold legyen, idő kell.
A következő gondolat teljesen igaz azokra a pillanatokra, amikor kitalálom, hogy: "Most ezt akarom olvasni, mert szeretnék írni róla." Van, hogy olvasás vagy egyéb tevékenység közben bukkan fel egy gondolat, amelyet gyorsan felírok. Vagy amikor leülök ide és elkezdek egy bejegyzést. Van, amikor nagyjából már megvan, mit fogok írni, mely idézeteket választom az adott olvasmányból, és van, hogy leülök és megnézem, miket jelöltem be, milyen érzés köt hozzá és a könyvhöz. Aztán a többi tényleg jön magától. És ez másra is igaz.
Felesleges időtöltés azon rágódnod, vajon hova vezet az út. Neked csupán az a feladatod, hogy megtedd az első lépést. A többi úgyis jön magától.
Ehhez nincs mit hozzáfűzni:
Egy vándordervis megérkezett egy városba. Az ottaniak bizalmatlanok voltak az idegenekkel szemben. - Takarodj! - kiáltották a dervisnek. - Egyikünk sem ismer téged!
A dervis higgadtan azt felelte: - Az a lényeg, hogy én ismerem önmagamat. Higgyétek el, sokkal rosszabb lenne, ha fordítva lenne, vagyis ha ti ismernétek engem, én viszont nem ismerném önmagam.
Aziz Z. Zahara gondolatai kapcsán jutottak eszembe a korlátozó hiedelmek. Amikor valamilyen korábbi meggyőződésünket igaznak hisszük, mert az úgy van. Pl. nem veszek fel sárga felsőt, mert valaki azt mondta tíz éve, hogy nekem nem áll jól a sárga. Erre felpróbálok egy sárga pólót, és kiderül az ellenkezője.
Meggyőződése szerint a világon zajló konfliktusok és háborúk hátterében nem vallási konfliktusok, hanem kommunikációs, "nyelvi" problémák állnak. Az emberek folyamatosan félreértik egymást, téves ítéletet alkotnak egymásról. "Hibás fordításokkal" élünk. Egy ilyen világban ugyanis mi értelme makacsul síkraszállni bármely dologért? Még a legszilárdabb meggyőződéseink is származhatnak egy egyszerű félreértésből. Az életben egyébként sem szükséges, hogy bármely témában következetesek és merevek legyünk. Élni ugyanis annyit jelent, mint szüntelenül változni.
Rumi két fiát nagyon megosztja a tebrizi Semsz barátsága apjukkal. Alaadin gyűlöli, amit testvére, Veled Szultán is észrevesz, és ezt a tanácsot adja neki:
- Anyám azt mondta, hogy ha haragszol valakire, akkor képzeletedben cseréld ki ennek az embernek a képét egy olyan emberére, akit szeretsz.
Hogy a következő szabály mennyire érvényes ma is! Te éppen most, talán a világ másik felén, ezt a bejegyzést olvasod. Vagy gondolj csak egy sporteseményre: ha a kedvenced nem nyeri meg az olimpiát, Te is biztos elszomorodsz egy kicsit, mert szeretted volna, ha ő nyer. Ha viszont megnyeri, Te is jobban érzed magad.
HUSZONHATODIK SZABÁLY: A világegyetem szerves egység. Mindent és mindenkit láthatatlan szálak fűznek egymáshoz. Ne légy kegyetlen senkivel! Ne bánts másokat, főképpen olyanokat, akik nálad gyengébbek! Ne feledd, hogy a világ túlsó felén élő egyetlen ember szomorúsága az egész emberiségnek kedvét szegheti. És egyetlen ember boldogsága mindenkit jókedvre deríthet.
A következő szabály valóban működik. Ha másként tekintünk a dolgokra és a világra, másként kezdünk gondolkodni és elhagyhatjuk a rossz szokásainkat. Ha nem is negyven nap alatt, de sikerülni fog. Nekem is sikerült. Van, aki huszonegy napot javasol, a negyven hatásosabb, mert tovább gyakoroljuk az új szokást.
HUSZONHETEDIK SZABÁLY: A világ olyan, mint egy nagy hegy. Azt visszhangozza, amit mondasz neki. Ha kedves szó hagyja el a szádat, akkor jó dolgokat fog visszhangozni. Ha átkokat szórsz, akkor szitkokat fog visszhangozni.
Éppen ezért, ha bárki rosszat mond rólad, te ne viszonozd, negyven nap negyven éjjelen át csak szép dolgokat mondj. A negyvenedik nap végére tapasztalni fogod, hogy minden megváltozott. Ha megváltozik a szíved, az egész világ megváltozik.
Ha pedig valamit szeretnél magad mögött hagyni, íme, a Sivatag Rózsája nevű prostituált szavai, aki nagy lépésre szánja el magát a regényben. És ha neki sikerült, Neked is fog.
Semmi értelme ijedten bujdokolni, meghunyászkodva rettegni, egy egész életet nyulakhoz hasonlóan üregekben bujkálva eltölteni, és a mögé a közhely mögé bújni, hogy: "Nem tehetek semmit. Ez van a sorsomban megírva." Ha én, Sivatag Rózsája túlélem ezt, mindenképpen elmegyek innét. Méghozzá hátra sem nézve. A tebrizi Semsznek igaza volt. Kosz és szenny, mocsok és genny... akárminek nevezzük is, csak az ember lelkében létezik. Bennünk. Minden mást le lehet mosni, meg lehet tisztítani vízzel.
Becsuktam a szememet. Elképzeltem egy másik Ént. Másik énem patyolattiszta, bűnbánó, bűnbánásában következetes volt. Ugyanakkor nálam fiatalabb, bátrabb és szebb. Őszinte és derűlátó, ügyes és bátor, aki új életet kezdett, miután távozott a bordélyházból. Üde, ragyogó, tele hittel és reménnyel. Annyira valóságos és édes volt ennek még a képzelete is, hogy elmosolyodtam.
Egy ehhez kapcsolódó, és ez lesz az utolsó ebben a bejegyzésben. Erre szoktam mondani, hogy aki néhány éve ismert, és még mindig abban a meggyőződésben él, hogy még mindig ugyanaz vagyok, mint x éve, akkor nagyon téved. Ha valaki Andiamót keresi a blogban, aki tizenhárom éve kitalálta, hogy könyves blogot akar írni, ne keresse, mert ő már meghalt. De azt az Andreát sem találja, vagy legalábbis nem úgy, aki öt éve azt választotta, hogy törli a blogját.
HARMINCNYOLCADIK SZABÁLY: Sohasem késő feltenni magunknak a következő kérdést: Vajon készen állok rá, hogy megváltoztassam az életemet, és én magam is megváltozzam? Nem számít, mennyi idősek vagyunk, és mi minden történt már életünkben; teljesen megújulhatunk.
Szomorú, ha akár egyetlen egy nap is megegyezik az előzővel. Minden pillanatban, minden lélegzetvétellel meg kell újulnunk. Ahhoz, hogy új életet kezdhessünk, meg kell halni még a halál előtt.
Hermann Hesse egyik legismertebb művét, a Demiant is évekkel ezelőtt olvastam egy nem túl rózsás időszakban, és bevallom, utána sem emlékeztem semmire a kisregényből, ráadásul nagyon távol állt még akkor tőlem a világa. Évekkel később újra elővettem, de kb. 30 oldal után vissza is tettem a polcra, és ma már tudom, hogy akkor nagyon nem voltunk egy hullámhosszon. Pedig, ha az első olvasásakor igazán megértettem volna, nagyon sokat segített volna. Ezen viszont már késő keseregni, úgyhogy nemrég ismét bevillant a gondolat, hogy nekem most a Demiant kell újraolvasnom. És az intuícióm most sem hagyott cserben.
Már a kisregény elején a mottót olvasva tudtam, hogy most erre van szükségem, aztán a bevezetőben néhány sor eszembe juttatta, amit már másoktól (pszichológusoktól, coachoktól is hallottam, és tessék, Hermann Hesse már - több, mint száz éve - 1917-ben leírt:
Az ember azonban nem csupán önmaga, hanem egy olyan egyszeri, egészen különös, minden esetben fontos és figyelemre méltó pont, melyben a világ jelenségei keresztezik egymást - csak egyetlenegyszer és soha többé úgy, ahogyan épp akkor. Ezért fontos, örök és isteni minden ember története, ezért csodálatos és minden pillanathoz méltó minden ember, ameddig csak él, és teljesíti a természet akaratát.
Ahogy a kiregény alcíme is jelzi, Emil Sinclair ifjúságának történetét ismerjük meg belőle Emil elmondásában.
Emil jó családba született, szüleivel és nővéreivel él, szolgálóik vannak, tehát minden biztosított a számára. Aztán tízévesen felfedezi, hogy két világ létezik: a biztonságos, a szeretetteli otthoni világa, az iskolai szigoré, az egyházi énekeké és a karácsonyé, a fényé, míg a másik sötét, és már otthon is találkozik vele a cselédek életében. És ehhez a sötét pólushoz tartoznak a botrányok, a bűnök, más szagok járják át, más emberek élnek benne (munkások, cselédek, bűnözők, részegek).
Emil gimnáziumba jár, ahol a világos, jó világból való fiúk közül kerülnek ki az osztálytársai, míg a másik világbeliek a népiskolába járnak, akikkel ő is megismerkedik. Köztük az egyik fiúval, a tizenhárom éves Franz Kromerrel, aki mellett érzi, hogy ő más, és egy szerencsétlen eset kapcsán a nagyobb fiú zsarolni kezdi és félelemben tartja.
Ennek az esetnek köszönhetően Sinclair fontos felfedezéseket tesz a saját világával kapcsolatban.
A gimnáziumi osztályukba később egy új, idősebb fiú érkezik, Max Demian, aki egész további életére hatással lesz. Demian menti meg Kromer további zsarolásaitól, és Sinclair elmondja neki a két világról tett felfedezéseit.
A nagyobb fiú máshogy gondolkodik, mint a társaik, és ezeket a különös nézeteit meg is osztja újdonsült barátjával. Másként tekint Káinra*, szerinte Káin bélyege valójában félelmet keltett azokban, akik találkoztak vele, hiszen ez alapján rögtön látták, hogy más emberrel állnak szemben, aki bátor és rettenthetetlen. Sőt, a Jézussal megfeszített két latorról is sajátos véleménye van, mely szintén nem a megszokott nézőpontról árulkodik.
Demian nemcsak szokatlan nézetekkel, hanem Emil szemében különleges képességekkel is bír. Ezeket a részeket olvasva nekem is felcsillant a szemem, ugyanis - a saját önismereti folyamatomnak hála - tudom, hogyan csinálja ezeket.
Bár a későbbiekben a két fiú útjai elválnak, mivel Emil bentlakásos iskolában tanul tovább és krízishelyzetbe kerül, Demian emléke folyamatosan jelen van az életében, és egy nap különös gondolatot olvas egy cetlin, amely csakis Maxtól érkezhetett:
"A madár kitör a tojásból. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell széttörnie. A madár istenhez repül. Az isten neve Abraxas."
A következő óráján eldönti, hogy most nem figyel a tanárra, azonban egyszer csak meghallja tőle Abraxas nevét, aki az az ókori isten volt több mitológiában is, aki egyesítette magában az istenit és az ördögit.
Ismét a két világgal találkozik, és ha belegondolunk, a világ tényleg így működik, és ezt Emil is kezdi belátni. Hiszen nincs nappal éjszaka nélkül, jó rossz nélkül, és bármennyire is nem tetszik egyeseknek, de mindannyiunknak van sötét oldala, vannak rossz tulajdonságaink, szokásaink, amikkel nem árt szembenézni.
Számomra a Demian az önismereti folyamat irodalmi példája. Mert ha valóban meg akarjuk találni önmagukat, akkor egy egész világot kell széttörnünk: a korábbit. Azt, amelyet megszoktunk, amelyben eddig éltünk. Miért olyan ijesztő ez? Mert azt, lehetett bármennyire rossz is, már megszoktuk. Az ott élő embereket, szokásokat, környezetet, szabályokat, és ki tudja, az új mit tartogat? Mi van, ha nem lesz, aki megért? Ha nem lesz, aki elfogad, aki támogat? Itt újra eszembe jutott a IV. Henrik, hogy vannak, akik inkább megalkusznak és nem vállalják önmagukat, és egy olyan életben ragadnak, amelyben igazából nem is érzik jól magukat, csak már megszokták. De mi van, ha lehet másként is?
Ó igen, ma már tudom; semmitől sem viszolyog jobban az ember, mintsem hogy azon az úton járjon, amely önmagához vezeti el!
Ezen az úton újabb segítőre talál a város orgonistája, Pistorius személyében, aki szintén máshogy látja a világot, mint általában az emberek:
Ne hasonlítsa magát másokhoz, és ha a természet denevérnek teremtette, ne akarjon struccmadár lenni. Néha különös elképzelései vannak önmagáról, azzal vádolja magát, hogy más úton jár, mint a többiek. Felejtse el. Nézzen a tűzbe, nézzen a felhőkbe, és mihelyt sejtelmei támadnak, és megszólalnak lelke hangjai, bízza rájuk magát, és ne kérdezgesse, mit szól hozzá a tanár úr, atyja ura vagy a jóisten! Ezzel csak tönkreteszi magát az ember; a járdára sodródik, és kövületté válik.
Ez az idézet az ékes bizonyítéka, hogy nincs azzal semmi baj, ha valaki másként gondolkodik, másként viselkedik, mint a többség, és amikor ezt felfedezzük és elfogadjuk, az milyen felszabadító érzés. Ezt saját tapasztalatból mondhatom: tavaly kiderült, hogy a legritkább személyiségtípusba tartozom, és azóta nagyon sok mindent megértettem és felfedeztem saját magammal kapcsolatban. Valószínűleg Sinclair, Pistorius és Demian is vagy közénk, vagy valamelyik ritkább személyiségtípusba tartozik, ezért érzik azt, hogy mások nem értik meg őket.
Emilt a szerencsések közé sorolhatom, akik korán megtalálták önmagukat, nekem csak később sikerült. Az ehhez vezető út pedig nem volt könnyű, ahogyan Sinclairnek, nekem is és sokan másoknak is csak nehézségek árán sikerült, de éppen ezekre volt szükség, hogy végre megtegyük az első lépéseket saját magunk felé.
Teljesen mindegy, hogy hány évesek vagyunk, sosem késő megtalálni önmagunkat és végre elkezdeni úgy élni, ahogy nekünk a legjobb. Ehhez kiindulópontnak jó választás megismerkedni Hesse kisregényével.
- A dolgok, melyeket látunk - suttogta Pistorius -, megegyeznek azokkal, melyek bennünk rejtőzködnek. A legtöbb ember azért nem él valódi életet, mert a külső világ képeit tartja valódinak, saját, belső világát pedig egyáltalán nem engedi megszólalni. Így is lehet boldog az ember. De ha egyszer megbizonyosodunk, hogy másként is lehet, akkor nem választhatjuk a többség útját. A többség útja, Sinclair, könnyű, a mi utunk nehéz, de mi haladni akarunk.
És ez az ajándék, amit én nyújthatok, sohasem fogy el. A testi szépség mulandó. Időleges tulajdonság. De az értelem szépsége, a szellem gazdagsága, a szív gyöngédsége – ami nekem van – az nem fogy el, csak gyarapszik! Az évek számával nő! (...) Ha meggondolom, én nagyon, nagyon gazdag vagyok!
(Tennessee Williams: A vágy villamosa)