Vers hétfőn ~ Borisz Paszternak - Július és Kosztolányi Dezső - Útirajzok - Bologna

Borisz Paszternak: Július

Fordította: Illyés Gyula

Kísértet költözött a házba:
léptek nesze fejünk fölött.
Padláson fények villanása.
A szellem egyre jár, zörög.

Magát a dolgainkba ártja,
lábunk alatt van szüntelen.
Asztalról az abroszt lerántja,
ágyunkhoz fut fél-meztelen.

Gyors lábait lesem tisztítva
egy légvonattal beszökik,
s a függönyön, picin artista,
fölszalad a mennyezetig.

Ki ez a pajkos ismeretlen
és visszajáró ismerős?
Vendég nyaralónk. Idegenben
lakik, de nyárra itt időz.

Itt üdül. Övé az egész ház. -
Július, a júliusi
vad lég, amely csupa cikázás,
minden szobánk bérbe veszi.

Július, a nyakig bogánccsal
s pitypangpehellyel szaladó,
július, az ablakon által
betörő, fönnen szavaló,

a fésületlen, a vidéki,
a hárs-illatot lehelő,
a kapor- és fű-ízű, réti.
Friss júliusi levegő.

Kosztolányi Dezső: Útirajzok

Bologna

Rómából jöttem meg éjjel
Bolognába és kiszálltam.
Rekkenő-nehéz meleg volt
a szállóban. Tűrhetetlen
vágy fogott el, hogy szaladjak,
kóboroljak, megfürödjek,
elmerüljek, elterüljek,
az idegen életekben.
Már futottam is a lépcsőn
a városba, boltivek közt,
Petronio templomához,
a titkos találkozóra.
Mindenünnen fény kiáltott,
fény sikoltott rám az úton,
mint egy emlék, mint a múltból,
fény kiáltott, hogy megálljak,
fény kiáltott, hogy maradjak.
Nem tudott az éj aludni.
Annyi fény volt, annyi ember,
annyi lány és annyi ifjú,
ismeretlen ismerősök.
Sápadt és komoly diákok,
sűrü-nagy latin hajakkal,
és az éj kávészagú volt,
jégszagú volt, mert a tündér,
apró boltocskákba sorra
forrt a kávé, bugyborékolt,
s a pohárba tejszinűen
csorrant a darált jegekre
a kókuszdió nedűje.
Folyt az élet, mint a színház.
S én leültem itt közéjük,
nem mint néző, mint a színész,
az arcomra rászorítva
útiálarcom keményen,
mintha mindig köztük élnék,
titkaik, emlékeik közt.
És mímeltem a beszédük.
Caffe nero, signorina!
Élet, élet, drága játék.
Agua fresca con ghiaccio!
Játék, játék, drága élet.
És beszélgettem: Me dice?
És legyintettem: Niente!
És sohajtottam magamban
régi szívemhez: Gioventù!
Giovinezza, giovinezza!
Dov' è, dov' è signorina?
Így dobáltam el, mi pénz volt
a zsebemben, az ezüstöt,
így dobáltam el, mi szó volt
a szájamban, a fejemben.
Hajnalig csak üldögéltem,
elfeledtem, hol születtem,
eltemettem azt, ki voltam
s játszottam, hogy én is élek.