Már a megjelenésekor kíváncsi lettem erre a könyvre, de talán jobb is, hogy csak a napokban sikerült elolvasni.
A fülszövegben is rögtön arról olvashatunk, hányan szenvednek önbizalomhiányban, és bár sokan magabiztosnak tűnnek, valójában az csak a felszín, ami alatt egy rendkívül törékeny és sérülékeny önbecsülés rejtőzik. Az általam már két ismert szerző mellett három újjal is megismerkedtem, és elégedetten csuktam be a kötetet.
Figyelem, hosszú bejegyzés lesz! (Tegnap véletlenül tettem közzé, pedig még volt rajta mit csiszolni.)
Kádár Annamária fejezete nyitja a könyvet, aki a személyes tapasztalatai mellett, idézeteket is megoszt velünk. Megismertet a
Johari-ablakkal, ami négy területre osztja a személyiségünket: a nyílt terület vagy az
aréna, ahol mindazon képességünk, tulajdonosságunk található, mellyel tisztában vagyunk és kifelé is megmutatjuk őket. A
rejtett tartományban azon képességeink rejtőznek, melyeket ismerünk, de elrejtünk a környezetünk elöl. A
Vak-Én mögött azon tulajdonságaink bújnak meg, melyeket mi nem, de a környezetünk igenis meglát, míg a negyedik, a
tudattalan szféra, a tabuk területe. Az önismeret egyik legfontosabb része, hogy az arénát kiszélesítsük, azaz a többi terület méretét fokozatosan szűkítsük, ami nem könnyű feladat, de közben felismerjük, milyen hiányosságaink vannak, és a birtokunkban lévő képességeinkkel is ugyanúgy megálljuk a helyünket, és ez az önbizalmunkra is pozitív hatással van.
Olvashatunk a különböző korszakainkban befolyásoló hatásokról, a
szubjektív időperspektíváról: azaz hogyan viszonyulunk az időhöz. Pozitívan vagy negatívan kezeljük a múltat: csak a jó dolgokra emlékezünk belőle, vagy csak a rosszakra? Jelenhedonisták vagy jelenfatalisták vagyunk? Minden pillanatát ki akarjuk élvezni, vagy a
nekem nem sikerül semmi típushoz tartozunk?
Szóba kerül a legnagyobb csapda: a kényelem, mert sokan nem merünk, nem mernek új kihívásokat keresni, menekülnek a nagyobb megmérettetések elöl. De ugyanígy negatív hatással vannak a más forrásból érkező vélemények is: a károgók, a lesajnálók mondatai még inkább elmélyíthetik a sebeinket.
Kádár Annamária továbbá - szintén a saját példájából kiindulva - arra biztat minket, hogy ne akarjunk tökéletesek lenni, mert ezzel csak ártunk magunknak, érjük be azzal, hogy elég jók vagyunk, elég jól tesszük a dolgunkat és kész.
Bagdy Emőke ismét a különböző korszakainkról mesél és néhány gondolata visszaköszön a
Teljesebbé válni c. kötetből is, de mielőtt valaki azt gondolná, hogy akkor ezt a fejezetet inkább kihagyná, megnyugtatom, hogy számos hasznos információval és tanáccsal lesz gazdagabb. Például megtanulhatjuk, hogyan készüljünk fel egy rettegett helyzetre, ahol eddig nem úgy szerepeltünk, ahogyan szerettünk volna.
Fontos, hogy biztassuk a gyerekeket, és azt is hangsúlyozza, hogy
kompenzációval magabiztosabbá válhatunk. Azaz, ha bárki (szülő, pedagógus, a többi gyerek stb.) azt mondta nekünk, hogy:
Te ezt úgyse tudod megcsinálni,
milyen szerencsétlen vagy és ehhez hasonlóakat, keressük meg azt a valamit, amiben viszont jók vagyunk.
Mindketten kiemelik, milyen fontosak az önbizalmunk megerősítése szempontjából a
múltbeli dicséreteink. Ha a negatív vélemények helyett ezekre koncentrálunk, erőt meríthetünk belőlük az újabb kihívásokhoz.
Szondy Máté a
narcizmusról oszt meg gondolatokat és tanácsokat. Rögtön
Patrick Batemannel nyitja a fejezetet, akinél jobb példát nem is találhatott volna. Néhány kérdés segítségével választ kapunk arra is, mi vajon narcisztikusak vagyunk-e, és amennyiben igen, hogyan kezeljük a helyzetet, vagy ha a környezetünkben él ilyen személy, esetleg a párunk az.
Azért is szerettem ezt a fejezetet (is), mert csak megerősített abban, amit én is gondolok a narcisztikus emberkékről, akik állandóan a Facebookon lógnak - hiszen már szinte mindenki fent van, de ugyanezt elmondhatjuk a magukat más oldalakon mutogatókról is. Minden képen azt látjuk, hogy az ismerősök élete milyen szuper: csinosak, vonzóak, sikeresek, jól néznek ki, jókat buliznak, tündéri gyerekük (gyerekeik) van(nak), csakhogy ami mögötte van, azt nem látjuk. Hogy a buli után másnaposan ébrednek, amikor ordít és hisztizik a tündéri gyerekük, vagy ha éppen nem sikerül nekik valami, mert ezt már nem tárják ország-világ elé. A
narcisztikusok valójában egy
kirakatot építenek maguk köré, mert a lájkok számától és mások pozitív hozzászólásaitól függenek,
ami mögött alacsony önbizalom és szorongás rejtőzik. Meg is figyeltem, hogy olyanok is akadnak köztük, akik hihetetlenül okosnak és intelligensnek kiáltják ki magukat és előszeretettel osztják az észt, holott még nekik sem ártana egy adagnyi. De soha nem vallanák be, ha valamilyen hiányosságuk van, hiszen mindenhatónak tartják magukat.
Kozma-Vízkeleti Dániel fejezete az Önbecsülés kapcsolataink tükrében címet kapta, melyben megismerhetjük a
bio-pszicho-spirituo-szociális modellt. Az első a testünket jelenti, mely azonnal jelez, ha gond van, és amiről sokan hajlamosak vagyunk - sajnos - megfeledkezni. A második halmaz a lelkünk, mely akkor érzi jól magát, ha jónak látjuk magunkat. De ehhez nem feltétlenül másoktól kell várni a pozitív megerősítést, mi tehetjük a legtöbbet érte! Sokszor egy apróság is elég lehet: pl. érdeklődési körünknek megfelelően olvasunk vagy csinálunk valamit. A spirituo szférához tartoznak a vallásos és spirituális élmények. Azaz, ha sikerült valami, annak a - ki-ki beállítódottsága és hite szerint - fentről jövőktől érkező hatalmat, hatást érezzük. De önbizalmunkat növelheti egy-egy mese vagy mítosz is. A szociális szféránkhoz tartozik, hogy begyűjthessük a számunkra fontos emberek dicséretét. De nagyon fontos tudnunk, hogy a dolog kölcsönös! Erre az előző fejezetekben Bagdy Emőke és Szondy Máté is figyelmeztet. Tehát ne várjak mástól dicséretet, ha én nem tudom megdicsérni a másikat! És ne gondoljunk nagy dolgokra, sokszor egy
köszönöm is elég. Ugye, hogy mindannyian ismerünk olyan embereket, akik nem tudják kimondani ezt az egy szót? Pedig nem nehéz.
Szó esik az
önbecsülés és a
kultúra helyzetéről, és remek példának tartom a cicát rajzoló gyerek családjának reakcióját: ha egy amerikai kisgyerek rajzolta a macskát, az egész család összegyűl és lelkesen dicsérik az apróság ügyességét, a rajz szépségét, míg egy magyar család - általában - mit csinál? Megsimogatja a gyerek fejét, de rögtön meg is jegyzi, hogy miért rózsaszín és mit kellene még kijavítani rajta. Míg az amerikai kisgyerek boldogan mosolyog, a magyar sírni kezd, mert dicséret helyett leszólták a rajzát. És az a tapasztalatom - természetesen most is tisztelet a kivételnek -, hogy nem tudjuk egymást megdicsérni, rögtön a hibát keressük a másikban, irigykedünk, leszóljuk, hitetlenkedünk (ha a macskánál maradunk: Ezt tényleg
te rajzoltad?), még véletlenül sem örülünk annak, hogy a másiknak sikerül valami. Még ha az csak egy apróság is. De azért ne legyek én se ennyire negatív, hiszen ehhez kapunk egy fontos tanácsot: olyan emberek társaságát keressük, akik ennek az ellenkezői, azaz meg tudnak dicsérni minket és mi is jól érezzük magunkat a társaságukban.
A másik példa, ami nagyon tetszett: hogyan viszonyulunk a múlthoz? Egy-egy esetet a negatív vagy a pozitív oldaláról mesélünk el? A példában egy nyaralás a téma és olvasás közben rögtön Turai és Gál jutott eszembe a
Játék a kastélyban-ból, amikor a kastély felé tartó útjukról vitáznak. Gál mindenben csak a rosszat látja, míg Turai bár megjegyzi, hogy volt, ami tényleg kellemetlen volt, de mindent a jó oldaláról néz.
Pál Ferenc a
spirituálitást, azon belül is a keresztény
vallást helyezi a fejezete középpontjába, illetve a családot. Azért ne ijedjen meg az sem, aki másban hisz, és azt tanácsolom, elsőként inkább ezt a fejezetet olvassa el. A vallási példák mellett itt is kapunk egy-két hasznos tanácsot.
Mit tanultam ebből a könyvből? (kiegészítve néhány személyes és őszinte gondolattal)
- Úgy vagyok jó, ahogy vagyok - ezen nemrégiben gondolkodtam el, és rájöttem, hogy de jó, hogy ilyen vagyok amilyen, és nem akarok olyan lenni, mint X vagy Y.
- Ne törődjek a károgókkal, azokkal, akik lebecsülnek és/vagy (le)sajnálnak, hiszen nem is ismernek igazán és nem is akarnak igazán megismerni. (Utóbbit azért nem is bánom.)
- Olyan emberek társaságát keressem, akik figyelembe vesznek másokat is, akik között jól érezhetem magam, ahol észreveszik, hogy ott vagyok és tudunk értelmesen beszélgetni, nem pedig a - sokszor értelmetlen és felesleges - panaszáradatukat kell hallgatnom vagy mások szapulását. Mivel ezek engem is zavarnak, nem osztom meg ország-világgal, ha szétment a cipzárom, ha csúnyán nézett rám valaki, mert mire elkészül a bejegyzés, már be van varrva az új cipzár, a csúnyán néző illető is régen messze jár, és csak árt, ha ezen pufogok már két órája.
- Magamon is évekkel ezelőtt felfedeztem a narcizmus jeleit, de hála az égnek, kigyógyultam belőle. Bár inkább feltűnési viszketegségnek nevezem, mert sosem gyönyörködtem az iwiwes fényképeimben és főleg segítő szándékú, közérdekű (értsd: iskolai tárgyú) kiírásokkal árasztottam el az üzenőfalat. De nem naponta tizenötször. Akkoriban több közösségi oldalon is fent voltam, de mára már jelentősen lecsökkentettem az online jelenlétemet, nem akarok olyan lenni, mint a pestis, hogy mindenhol ott legyek, azt meg pláne nem, hogy mindent kipakoljak magamról.
- Igen, mindennap megnézem a blogjaim statisztikáját és hogy érkezett-e új megjegyzés, de egy pillanatig sem görcsölök a bejegyzések melletti számokon. A megjegyzésekre is ugyanez vonatkozik, és azért pillantok rájuk, mert korábbról maradt egy-kettő (néhány blogköltözés miatt, egy pedig figyelmetlenség miatt), amire nem válaszoltam, és nem akarok olyan lenni, aki nem törődik a mások észrevételeivel. Ezért sincs nálam például megjegyzésmoderálás, amit csak napjaink cenzúrájának hívok. Saját tapasztalatom, hogy akik moderálnak, legtöbbször ők nem szoktak válaszolni a hozzászólásokra, és olyankor azt érzem, hogy nem is érdekli igazán őket a véleményem, és legközelebb inkább megtartom magamnak.
- Ahhoz, hogy valamit elérjek, fel kell emelnem a fenekem, nem a sült galambot kell várni. Saját példa: tavaly beneveztem az idei várólista-csökkentésre: ahhoz, hogy sikerüljön teljesíteni ez év végéig, előbb-utóbb le kell vennem a polcról és el kell olvasnom mind a tizenkét könyvet. Hogy ez milyen ütemben történik - szerintem - senkit nem érdekel, az eredmény a lényeg, nem?
- Vagy: hiába szeretném felfrissíteni a nyelvtudásom, ha nem foglalkozok egyik nyelvvel sem, csak azt hajtogatom állandóan, hogy gyakorolni kellene, de semmit sem teszek érte. A nyelvkönyvek sem szállnak le magukról a polcról és a szavak sem másznak bele reggelre a fejembe a szótárból, hiába teszem este a párnám alá. Nekem kellett lépnem és megtalálni a saját módszeremet, ami nemcsak hasznos, de szórakoztató is.
Végül Virginia Satir írását hoztam, amit Kádár Annamária is idéz a fejezete elején:
Nincs a világon még egy ugyanilyen ember. Egyes részleteket tekintve sokan hasonlítanak hozzám, de egészében véve senki.
Ennélfogva bármit teszek, azt magamnak tulajdoníthatom, hiszen én magam választottam.
Én rendelkezem mindenemmel –
• a testemmel és annak minden mozdulatával;
• az elmémmel, valamennyi gondolatommal és ötletemmel;
• a szememmel és a képekkel, melyeket észrevesz;
• az érzéseimmel, legyen bár az harag, öröm, csüggedés, szeretet, csalódottság, vagy izgalom;
• a számmal és minden szóval, ami elhagyja, akár udvarias, akár durva, kedves, helyénvaló vagy sem;
• a hangommal, legyen az hangos vagy kellemes;
• minden cselekedetemmel, függetlenül attól, hogy saját magamra vagy másokra irányul.
Magam birtoklom a képzeletemet, az álmaimat, reményeimet és félelmeimet. Az enyémek győzelmeim és sikereim, kudarcaim és balfogásaim.
Mivel a magam ura vagyok, tökéletesen megismerhetem magamat. Ezáltal minden részemhez bensőséges szeretet és barátság fűzhet. Minden porcikámat érdekeimnek megfelelően használhatom. Tudom, hogy akadnak bennem érthetetlen vagy számomra még ismeretlen vonások, de amíg barátsággal és szeretettel viszonyulok magamhoz, addig bátran és bizakodva kereshetem a rejtélyek megoldását és önmagam jobb megértésének lehetőségeit.
Akármilyennek tűnök, bármit mondok vagy teszek, gondolok vagy érzek egy adott pillanatban, az mind-mind én vagyok. Bármely időpontban hitelesen képviselem saját magamat. Ha később visszagondolok arra, milyennek mutatkoztam, szavaimra, cselekedeteimre, eszméimre és indulataimra, talán ez vagy az tőlem idegennek tetszik majd. Akkor elvethetem azt, ami nem hozzám való, megtarthatom azt, amit lényemhez megfelelőnek bizonyult, és kitalálhatok valami újat ahelyett, amitől elfordultam.
Érzékeim és képességeim segítségével megállhatom a helyemet, közel kerülhetek másokhoz, eredményeket érhetek el, értelmet és rendszert vihetek az engem körülvevő személyek és dolgok tömegébe.
Bírok magammal, tehát irányíthatom magamat.
Én én vagyok, és így vagyok jó.
Virginia Satir: Én én vagyok
Bagdy Emőke - Kádár Annamária - Kozma-Vízkeleti Dániel - Pál Ferenc - Szondy Máté: Bízz magadban! Önértékelés, önelfogadás, önbecsülésSorozat: Nyitott Akadémia
184 oldal
Kulcslyuk Kiadó, 2014
2290 Ft
Bejegyzések
