Sok éve már, hogy először láttam a filmváltozatot, amiről akkor még nem tudtam, hogy Alice Hoffman regénye alapján készült, így az írónővel is csak jóval később ismerkedtem meg. Később ott motoszkált bennem, hogy el kellene olvasni ezt a könyvét, aztán megfeledkeztem róla, bár a filmet többször is megnéztem.

Időközben a könyv is bekerült az asztalomon lévő kupacba, de én csak vártam. Egyik nap olyan olvasmányt kerestem, ami nem szépirodalom, de nem is valami limonádé, és ekkor húztam elő a kupacból Alice Hoffman könyvét.

Sally és Gillian Owens gyerekként veszítették el szüleiket, ezért nagynénjeik nevelték fel őket. Csakhogy a nénik sem hétköznapiak: ha valami baljós és/vagy rossz történt, annak biztosan a Magnólia utcai Owens nővérek lehettek az okai. Sallyt és Giliant már gyerekként csúfolták, ők pedig rémült arccal, mégis kíváncsian nézték az alkonyatkor a nénikhez érkező, szerelemtől feldúlt nőket, akik bármire hajlandóak lettek volna, csak hogy kiszemeltjüket magukhoz láncolják. Egyik alkalommal a két kislány megfogadja, hogy ők soha sem lesznek szerelmesek.

Telnek-múlnak az évek, és a külsőleg is teljesen eltérő kislányok kamaszodni kezdenek. Míg a csendes, magának való Sally vacsorát főz, mos és megelégszik egy könyvvel a kanapén, addig húga rájön, milyen hatással van a fiúkra és ezt nem rest kihasználni. A két lány eltérő habitusa korán elválasztja őket: Gilian mindenáron menni akar, míg Sally marad.
És egy nap ő is megismeri a szerelmet, férjhez megy és két kislánya születik. Ám az Owens lányok élete sosem volt egyszerű, így eljön a pillanat, amikor Sally is felpakol a lányaival, és elköltözik.

Úgy tűnik, Sally élete is rendeződött, amikor egy nap felbukkan rég nem látott húga, akinek érkezése alaposan felkavarja nemcsak az ő, de immáron két kamaszlánya, Antonia és Kylie életét is.

A hold körüli gyűrű mindig valamilyen törés előjele: időjárás-változás, láz vagy hosszan tartó sorscsapások sorozata kezdődik vele. Ám ha e gyűrű kettős és kusza, mint egy zavaros szivárvány vagy egy tönkrement szerelem, akkor bármi megeshet. Ilyen alkalmakkor a legbölcsebb nem fölvenni a telefont. Akik eleget tudnak, becsukják az ablakukat, kulcsra zárják az ajtót, és soha nem mernék megcsókolni kedvesüket a kertkapu fölött, és nem simogatnának meg kóbor kutyát. A baj elvégre olyan természetű, mint a szerelem: bejelentés nélkül érkezik, és hatalmába keríti az embert, mielőtt föleszmélne.

Ahogy a bevezetőben is írtam, egy könnyedebb, mégis tartalmas olvasmányra vágytam, és meg is kaptam. Már az első oldalon elvarázsolt, miközben a Magnólia utcai ház leírását olvastam. Ugyanezt éreztem végig, így nem csoda, hogy három nap alatt a végére értem, pedig úgy terveztem, hogy 50-60 oldalt olvasok majd naponta. Persze, majd egy másik könyvnél bizonyára sikerül betartani.

Nagyon szerettem a babonákat, a családi történeteket, és nekem is eszembe jutott, milyen volt kamasznak lenni, amikor mások szerint kilóg az ember lánya a sorból, amikor kirekesztettnek érzi magát.

Emlékszem, hogy a filmben Sally volt a szimpatikusabb nővér a számomra, és bár a regény elején is így éreztem, a későbbiekben Gilliant is nagyon megszerettem, és örülök, hogy Alice Hoffman így szőtte a szálakat, és Gillian valójában nem az a férfifaló démon, amilyennek hittem.

Néhány hete a blog statisztikájában láttam, hogy valaki ezt a verset kereste (köszönöm ezúton is), és eszembe jutott, hogy számos jeles napra kerestem már verset, de az Anyák Napja valahogy mindig kimaradt. Ezért idén másképp lesz.

Anya, én magam sem tudom, mi történt velem,
Hirtelen nagy lett a szám és hosszú a kezem,
Még a hangom is megváltozott,
Pofákat vágok és ugrándozok
Még akkor is, amikor tudom,
Nem volna szabad,
S néha az elfojtott nevetéstől
Rázkódik velem a pad...
Anya én sem tudom, mi lett énvelem,
De már nem tudok megülni csendesen,
Mindenről eszembe jut valami más,
Nehezebben megy a tanulás,
Időnként csak úgy ábrándozom a könyv fölött,
Máskor meg mindenkit fellökök,
Idétlenkedem, mondják, akik látnak,
És én is inkább látom magam valaki másnak
Mint kedves, jó gyereknek,
Aki régen annyira örült minden apróságnak,
Cukornak, perecnek...
Most mindig valami más kell,
Divatos ruhák, pénztárca sok pénzzel,
tudom, jobb lenne lenni jónak, megint kedves
szófogadónak,
Nem értem, miért nem jön ez össze,
Ó, jöjjön már valaki, s újra töltse
Fejembe azt a sok-sok illemszabályt
És tanácsot, amit tőled kaptam,
Mióta csak vagyok neked...
Mert ez mind valahogy most elveszett,
S félek nagyon, hogy mit szólsz ehhez...
Anya én sem tudom, meddig tart ez, mi lesz,
De azt éreznem kell, hogy szeretsz,
Szeretsz, szeretsz, nagyon, nagyon,
Még jobban talán, mint egykoron,
S éreznem kell, hogy türelmed végtelen...
Anya, köszönöm, hogy segítesz nekem!

Még a regény elején tartottam, amikor elkezdtek gyűlni a gondolataim és néhányat be is pötyögtem. Aztán be kellett látnom, hogy bizony lesz itt átírnivaló. Mire az utolsó fejezethez értem, újra azt éreztem, mint a Búcsú a fegyvereknél után. Amikor végül becsuktam a Germinalt, csak néztem magam elé, és nem találtam szavakat.

Étienne, a fiatal gépész egy éjszaka érkezik a Voreux nevű bányához, ahol végül munkát kap.
Először az öreg Maheut ismeri meg, aki - elődeihez hasonlóan - már ötven éve áll a bánya szolgálatában, annak minden zegzugát ismeri, és ma már a felszínen dolgozik. De az elmúlt évtizedekben a tüdeje annyira megtelt szénporral, hogy mára már feketét köp.

Majd az öreg családjával találkozik: a fiát, annak két nagyobb fiát és egyik lányát, akik naponta ugyanúgy kiveszik a részüket a munkából. A bányásztelep papírvékony és hagymaszaggal átitatott falai között Maheuné marad csak otthon négy kisebb gyermekükkel, akik még túl kicsik ahhoz, hogy a bányába menjenek.

Amikor két éve megjelent a regény és bemutatták a filmet, melynek főszerepéért Jennifer Lawrence még Oscar-díjat is kapott, teljesen hidegen hagyott az egész. Aztán februárban eszembe jutott, hogy talán meg kellene néznem a filmet, így elolvastam néhány véleményt róla, melyek meggyőztek. 
A végén pedig azt mondtam, hogy: hű, és tudtam, hogy el kell olvasnom végre a könyvet is.
Természetesen fel voltam rá készülve, hogy akadnak eltérések köztük, de ebbe nem is bonyolódnék bele.

Pat (egyben narátorunk) a baltimore-i elmegyógyintézetben töltötte az elmúlt hónapokat - vagy ahogy ő mondja: a borús helyen -, míg egy nap az édesanyja haza nem viszi a szülői házba. Arról eleinte csak keveset tudunk meg, miért kellett kezeltetnie magát, de erről önmagának is csak emlékfoszlányai vannak, ugyanis sok minden kiesett számára.

 A szülői házban folytatja saját testedzési programját és olvasni kezd, gyakorolja a kedvességet, hogy visszaszerezhesse Nikkit, a feleségét. Mert Pat hisz a napos oldalban és a hepiendben, hogy élete filmjében bár mostanáig sok volt a szomorú jelenet, hamarosan minden jóra fordul, mert ez csakis így történhet.

- (...) Nem vette még észre, hogy az élet egymás utáni filmek sorozata?
- Nem. Meséljen erről!
- Tudja, különböző kalandjaink vannak. Mindegyik valamilyen bonyodalommal kezdődik, de aztán felismerjük, hogy azt nekünk kell megoldani, ezért elkezdünk keményen dolgozni rajta, és eközben fejlődünk és jobb ember lesz belőlünk.

  
De mégsem megy minden olyan egyszerűen: apja alig szól hozzá, nem tudja elfogadni fia állapotát ennyi idő után sem, és hiába nagy Eagles-rajongók mindketten, a közös meccsnézések sem ígérnek hosszas párbeszédeket.
Egyedül az anyukájára, öccsére, régi barátjára, Ronnie-ra, a pszichiáterére és a szurkolótársakra számíthat. Ráadásul Ronnie-ék vacsoráján megismeri barátja sógornőjét, a szintén pszichiáterhez járó Tiffanyt, akit mindenki dilisnek tart, és aki a következő futásától kezdve követni kezdi. És ha mindez nem volna elég, szó szerint az őrületbe kergethető Kenny G-vel.

A könyv valójában utazás Pat elméjében, az ő gondolatai és a fokozatosan felderengő emlékek tárháza. Nagyon tetszett az őszintesége, ahogyan bevallja, hogy annak idején bunkón viselkedett Nikkivel, de most, hogy kikerült a borús helyről, jobb emberré akar válni. Persze Róma sem egy nap alatt épült, és ez a folyamat nem megy olyan egyszerűen otthon sem.

 A változtatások ellenére is a regény is nagyon tetszett, és hiába tudtam a filmből, miért került Pat a borús helyre, nem tudtam rá haragudni, megértettem és nem ítéltem el őt, ahogyan Tiffanyt sem. Nem gondoltam róluk azt, hogy dilinyósok, elmebetegek és ezekhez hasonlóakat, ahogyan a tökéletes életet élő Veronica vélekedett eleinte róluk. Mert a legegyszerűbb elítélni őket, de mielőtt megtesszük, tegyük már fel magunknak a kérdést, hogy mi mit tennénk, mit tettünk volna a helyükben?

Mondanom sem kell, hogy pozitívumként értékeltem, hogy Pat végre szépirodalmat vett a kezébe, és habár sokan panaszkodnak, hogy nem egy regény poénját lelövi, eléri a célját, mert gondolkodásra készteti, véleményt alkot az elolvasott művekről.

Igen, nagyon sok szó esik az amerikai fociról is, de mégis miért lelkesednének vajon? Ahogy kis hazánkban, ott is a férfiak zöme a fociért rajong, és miért baj az, ha valaki megosztja minderről a gondolatait? Ahogy Tiffanynak a tánc, Patnek a foci a fontos. Tapasztalatból tudom, hogy amikor az embernek valamilyen testi vagy lelki nyavalyája van, egy általa imádott dolog igenis pozitív hatással van rá. Bár Pat apja talán túlzásba esik, amikor egy-egy vesztes meccs után nem hajlandó beszélni a családjával.

Nagyon örülök, hogy végre elolvastam a regényt és a filmet is láttam, mert ezeknek köszönhetően - remélem - az emberek másként vélekednek majd a depressziósokról. Ezentúl nem úgy állnak hozzájuk, ahogyan Veronica: lehetőleg kerüljük őket és észre se vegyük, ha ők is ott vannak, és véletlenül se bízzunk rájuk semmit (különösen ne a pici gyerekünket), pedig ők is ugyanolyanok, mint bárki más. Igen, valami miatt ilyen állapotba kerültek, de ez visszafordítható, csak időre, türelemre, odafigyelésre és némi megértésre van szükség. 

Igaz, hogy lassan véget ér az április, de az ideire is igaz az első mai vers.


Bolondos egy hónap
április hónapja,
hol kalap a fején,
hol báránybőr sapka.

Köpenyegbe burkol,
ingujjra vetkőztet;
mutatja a tavaszt
hol nyárnak, hol ősznek.

Hiába próbálnád
kilesni a kedvét,
túljár az eszeden,
mire észrevennéd.

Búsnak teszi magát,
szeme könnyben ázik,
mindegyre lehunyja
sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,
fülig fut a szája,
s ránevet a fényben
hunyorgó világra.

    Leonardóról tudjuk, hogy igazi reneszánsz ember volt, hiszen nemcsak ebben a korban élt, de briliáns festő, szobrász és mérnök is volt. Az írói oldaláról viszont kevesebben ismertük, pedig ez igazán említésre méltó.

    Korábban könyvformátumban már megjelentek itthon is a meséi (Vox Nova Kiadó, 2010 - borító a bejegyzés végén, és egyszer majd szeretnék egy saját példányt), és a Kossuth Kiadó jóvoltából tavaly óta Für Anikó felolvasásában hangoskönyvben is megismerkedhetünk velük.

    Nem véletlenül hasonlítják Aiszóposz és La Fontaine meséihez őket, de nekem a címeket elnézve és az első néhányat meghallgatva, eszembe jutott, mennyire szerettem amikor Phaedrus állatmeséit olvastuk latinórán. Így biztos voltam benne, hogy Leonardo meséit is szeretni fogom.

    A polihisztor is a természetből választotta ki szereplőit, nagy részük valamilyen állat (bagoly, patkány, pók, tengelic stb.), illetve növény (diófa, fügefa, köles, cédrus stb.), de ezek mellett felbukkan a vízcsepp, a torony, a borotvapenge és a kő is.

   Ahogy a bejegyzés címéből is kiderül, minden mese rövid, Leonardo nem szaporítja a szót, ám annál fontosabb tanulságokat tár elénk. Olvashatunk a hiúságról, a nagyravágyásról, csúfolódásról, jótettről és amit cserébe kapott a jótevő.

   Egy-egy szereplő több történetben is felbukkan (pl. a bagoly és a fügefa), és bár a mesék több mint fél évezrede íródtak, a hallgató ugyanúgy tisztában van vele, hogy minden szereplője egy-egy emberi tulajdonságot jelenít meg. És valljuk be, az eltelt évszázadok óta az emberiség ezen a téren egy csöppet sem változott. Ma is vannak hiú, nagyravágyó, telhetetlen emberek, de - hála az égnek - önzetlenek is akadnak még.

   A CD-n található huszonnyolc történet között mindenki megtalálja a kedvencét, akár többet is. A mesék végén hallható zenék is legalább annyira zseniálisak, mint a szövegek és Für Anikó előadása. Utóbbi kettő csak még kerekebbé teszi az adott mesét, imádtam a kárörvendést megjelenítő zenéket.
Azért hozzáteszem, hogy ezek a mesék nem a legkisebbeknek íródtak, a célcsoport egyértelműen a felnőtt korosztály. Bár a középiskolás korosztály számára is tanulságosak lehetnek. 

   Mindegyik mese nagyon tetszett, de végül A hiú borotvapengét emelném ki, annak is az utolsó mondatát, mert ma is legalább annyira aktuális, ahogy Leonardo korában volt.

A hiú borotvapenge

Egy borotvapenge önállósította magát, kibújt a tokjából, és kifeküdt a napra. Rettenetesen büszke volt magára - ahogy csillogott rajta a fény, valóban lenyűgöző látványt nyújtott. "Menjek vissza a sötét borbélyüzletbe?"- háborgott magában. - "Hogy én vagdossam mosdatlan parasztok szakállát, és kaparásszak zsíros tokákon? Még mit nem!" Szépen bebújt egy fa odvába, és csak néhány hónap múlva jött elő újra a fényre, hogy csodálja magát. Addigra viszont megette a rozsda - a borbélyüzlet pedig nem érezte meg a hiányát, csilingelő ajtajától továbbra is sima, illatos tokával távoztak az elégedett parasztok. A tanulság: ne a látszatra adj, inkább műveld magad te szerencsétlen, különben rozsdás lesz az agyad!

Leonardo Da Vinci meséi
Felolvassa: Für Anikó
Fordította: Szálinger Balázs
Audio CD
Kossuth Kiadó, 2014
990 Ft
A mesét innen hoztam

Mary Poppins is a gyerekkori hiányosságaim közé tartozott, így amikor a Könyvkihíváson egy varázslatos könyvet kellett választanom, A csudálatos Mary mellett döntöttem. De már a bejegyzés címéből is kiderül, hogy Mary nem lett a szívem csücske. Természetesen nem szeretném megbántani a rajongóit és senkit sem szeretnék elriasztani a könyvtől sem, csupán a saját véleményemet osztom meg.

Valószínűleg gyerekként láttam részleteket a filmből, de csak arra emlékszem, hogy Mary az esernyőjével repült, akihez szeles időben mindannyian hasonlítunk, ha nem éppen jó minőségű az ernyőnk. Az viszont tény és való, hogy nem sokkal az után, hogy elkezdtem angolul tanulni, Anyukámmal vettünk egy magnókazettát, amin Disney-mesék dalai voltak, köztük a Mary Poppinsból is több, és azt nagyon szerettem.

Egy szeles napon pedig mi mást is olvashattam volna, mint Mary történetét, aki egy ilyen napon csöppen a Banks család életébe.

A család Londonban, a Cseresznyefa utca 17. szám alatti házban él. A papa bankár a City-ben, a mama otthon van négy csemetéjükkel, Jane-nel, Michaellel és az ikrekkel, a pár hónapos Barbarával és Johnnal. Éppen faképnél hagyta őket a dadusuk, amikor alkonyatkor az égből pottyan hozzájuk Mary Poppins, aki sajátságos módon is mutatkozik be és vállalja el a munkát. E perctől kezdve, a két nagyobb gyereknek különleges kalandokban lesz része.

De nézzük előbb azt, ami tetszett a könyvben: A táncoló tehén és a Karácsonyi vásárlás című fejezeteket nagyon szerettem olvasni. Előbbiben a Vörös Tehénről mesél Mary Poppins, aki egyszer csak táncolni kezdett, de sehogy sem sikerült abbahagynia, ezért a királyhoz fordult segítségért. Utóbbiban Jane és Michael ajándékokat indul vásárolni Mary-vel, és az áruházban megismerik Maját, aki valójában egy csillag, és a testvéreinek szeretne ajándékot. Maját nagyon szerettem, bájos és igazi csupaszív kislány.

Meg kell említenem még a John és Barbara történetét, melyből kiderül, hogy a pici gyerekek még értik az állatok és a növények beszédét, de amint egyévesek lesznek, már eltűnik ez a képességük. Ezt a fejezetet Travers annyira jól tálalja, hogy még én is elhittem, és nagyon sajnáltam a szarkát.

Most pedig nézzük, mi nem tetszett. Azt azért előre megjegyzem, hogy egy pillanatig sem húztam fel magam olvasás közben.

Banksék házára igencsak ráférne a felújítás, de a papa kijelentette, hogy vagy négy gyerekük lesz, vagy a házat teszik rendbe. Ezek szerint akkoriban még nem létezett a szocpolhoz hasonló támogatás. És az is meglepő, hogy a bankár apuka fizetése ilyen kevés? Tartson inkább eggyel kevesebb alkalmazottat. Banks mamának leesne az aranygyűrű a kezéről, ha neki kellene takarítani?
Azt meg sosem értettem, hogy valakinek összedől a háza, de inkább még egy gyereket vállal. Az rendben van, hogy a gyerek után több pénz jár, de mi van, ha egy nap rájuk dől a ház?

Ha a tizenhetes számot keresed - márpedig alighanem azt keresed, mert hiszen ez az egész könyv éppen arról a házról szól -, hát azt hamarosan megtalálod. Először is, mert az a legkisebb ház az utcában. Mellesleg pedig az egyetlen, amely meglehetős rozzant állapotban van, s erősen ráférne, hogy újrameszeljék. Hanem a gazdája, Banks papa, azt mondta Banks mamának, hogy vagy szép, tiszta, kényelmes háza lehet, vagy négy gyereke. Mind a kettőre nem telik.
Banks mama kissé fontolgatta a dolgot, aztán arra az elhatározásra jutott, hogy mégis inkább kell neki Jane, aki a legidősebb volt, meg Michael, aki utána következett, meg John és Barbara, akik ikrek voltak, s legutoljára születtek. Így hát el volt intézve a dolog, s ez a története annak, hogy a Banks család a tizenhetes szám alatt lakott. Brill néni főzött rájuk, Ellen terítette az asztalt, s Robertson Ay nyírta a gyepet, tisztogatta a késeket, kefélte a cipőket - azonfelül pedig, ahogy Banks papa mondogatta: "pazarolta a maga idejét s az én pénzemet".

 
Mary nagyon hiú. A karácsonyi vásárlás közben is a kirakatok portékai helyett inkább saját magában és az új kesztyűjében gyönyörködik. Igen, ezt ma már narcizmusnak hívják.
Ráadásul arrogáns is, az ilyeneket pedig nem szeretik a gyerekek, inkább félnek tőlük. Gondoljunk csak arra, hány gyereket íratnak át másik óvodába a szülők egy hasonlóan viselkedő óvónő miatt.
Mary folyamatosan úgy viselkedik, mintha ő körülötte forogna a világ, és mások érezzék megtisztelve magukat, hogy egyáltalán szóba áll velük!

Eszembe jutott a Mosolyogni kell című dal a musicalből, amit nem egyszer hallottam a tévében Kállay Bori előadásában (2:30-nál van belőle részlet), és ilyennek képzeltem Maryt Poppinst is, míg a kezembe nem került a könyv. Ellenben a regénybeli Maryt előbb nevezném udvariatlannak, mint mosolygósnak, és inkább a gyilkos pillantásai voltak többségben, mint a mosolyai.

Mary szippantott egyet.

Eleinte az jutott eszembe, hogy nyilván egy zsebkendőre lett volna szüksége, ami egy dadánál azért elég trehány dolognak minősül, mert rossz példát mutat a gyerekeknek. Aztán arra gondoltam, hogy Mary bizonyára valamit szed, pontosabban szív, és azért viselkedik így. 

Az elején még nekem is szimpatikus volt, aztán fokozatosan vesztette el a rokonszenvemet. Mert mégis milyen furcsa, hogy itt ez a nő, aki az üres táskájában magával vihet akár egy fél házat is (sok nő ilyen táskára vágyik), ismeri a világ minden teremtménye, ő mégis sokukkal egyszerűen udvariatlanul viselkedik és egy pillanatot sem hajlandó rájuk pazarolni. Ez aztán valóban nagyon jó példa a gyerekeknek...
 
De nem feledkezhetem meg Corry néniről sem, aki rettegésben tartja - nem éppen kiskorú - Fanni és Anni nevű lányait. Az anyai szeretet bűbájos példája.

A "kedvenc" bakim a könyvben:

Jane és Michael nézték a táncot, az óriáskígyó titokzatosan táncolt, s lehajolt, hogy mancsába fogja egy brazíliai fácán szárnyát; (...)

Mióta van az óriáskígyónak mancsa?

Persze megértem a rajongókat, hiszen a magyar musicalváltozatok bájossá és kedvesé tették Maryt (a dalszövegeket magyarul elég szabadon értelmezték) és valószínűleg a Disney stúdió filmje is, Julie Andrews-zal a címszerepben. Szeretem a meséket, a blogból is kiderül, hogy szoktam is őket olvasni, de Mary engem nem győzött meg. Tudom, hogy jóval túlkoros vagyok, hiszen a kiadó is nyolc éven felülieknek ajánlja, de nem vagyok benne biztos, hogy nyolcévesen tetszett volna-e nekem.

Az első részt további hét kötet követte a Wikipedia szerint, míg nálunk hatrészes a sorozat. A harmadik rész címében A csudálatos Mary kinyitja az ajtót, én pedig azt mondom, hogy: Mary, inkább maradj kint, és már csukom is be az ajtót.

Szintén a Disney-filmhez kapcsolódik a Banks úr megmentése című film (még nem láttam), melyben Walt Disney (Tom Hanks) vív csatát az írónővel (Emma Thompson) A csudálatos Mary megfilmesítése jogaiért. Csak néhány véleményt olvastam róla, de ebből is kiderül, hogy a filmbeli P. L. Travers nem adta könnyen jogokat és az általa kitalált Maryhez hasonlóan viselkedett. Így már mindent értek.
Egy érdekes cikk az írónőről. 


  

P. L. (Pamela Lyndon) Travers: A csudálatos Mary
Eredeti cím: Mary Poppins
Fordította: Benedek Marcell
221 oldal
Móra Kiadó, 1974

Legutóbb a Cicerónál jelent meg, tavaly pedig hangoskönyvben is a Kossuth Kiadónál, amit Polyák Lilla olvas fel.
A regény a MEK-ben

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.




Vers

Úgy néz ki, ez a hét igencsak a versek jegyében telik.
Tegnap láttam a Család-barát riportját a Versszinkron videókról, és rögtön tudtam, hogy ezt itt is meg kell osztanom. Aztán megtudtam, hogy megint csak én voltam lemaradva, aki most értesült minderről, de hátha nem vagyok egyedül.
Kíváncsi vagyok, akik eddig ódzkodtak és nem tudtak mit kezdeni a versekkel, mit szólnak hozzá, ha így tálalják őket? 

1855. április 9-én született Reviczky Gyula, akinek születésnapja alkalmából egy olyan versét választottam, ami tökéletesen jellemzi rövid életét:


Túlélek én minden csalódást!
Nem öl meg engem fájdalom.
Sok bánat eltompítja lelkünk',
S ez jól van s bölcsen is nagyon.
Mit innom hágy a sors, a mérget,
Mint a dohányt, bort megszokám.
Szerelmi bú, nyomor, szegénység
Kétségb'esést nem hoz reám.

A keresztlevelem hazudja,
Hogy fiatal vagyok, pedig
A vénség szomorú nyugalma
Lehatott már a lelkemig.
Mesés világba nem ragad már
A nagyravágyó szenvedély,
S szivem, mely annyira csalódott,
Csak az emlékezetnek él.

A nagyralátás büszke szárnyon
Ragadt magával el, tova.
Nem látszott onnan, a magasból
A bűnös ember nyomora.
Felhőkbe törve égtem én a
Vágyak tüzében egykoron.
Elhamvadt bennük ifjuságom,
S a tűz utója már korom.

Mint az angyallal Jákob egykor,
A boldogsággal küzködém;
De áldását hiába kértem;
Nem tudtam lenni boldog én.
Fáradt vagyok a küzdelemtől;
De megpihenni nem tudok.
Most is kínlódom, mint az angyal,
A ki az égből lebukott.

Mit ér, hogy annyiról lemondtam?
Mit ér, hogy bölcs türő levék?
Szerelem, ábránd, hit, vidámság
Nélkül mit ér a bölcseség!...
Lelkem sajog s bár türelemmel
Van mint a szentirás tele:
Csak más olvas belőle vígaszt;
Nekem a kínok kútfeje.

Reményt! reményt! Óh, hagy hihessem:
E nyomor egykor véget ér.
Oly iszonyú a mult; fülembe
Kiáltja minden percze: vér!
Nem haltak még ki a Kaínok,
Még nem sülyedt el Szodoma.
Az ember most is csak a régi,
S óh jaj, nem is lesz más soha!

S habár uj Messiás születnék,
Nem hozna ő se jobb időt.
A gonoszság, mely nem hisz Istent,
Halálba vinné most is őt.
Mig butaság, gőg, szívtelenség
Élet-halálra versenyez:
Nagy lélek, nagy erény örökké
Üldözve, számkivetve lesz.

Hogy koldusbot jutott Homérnak
S Jób hamudombon szenvedett;
Hogy megölték képmutatók azt,
Ki békességet hirdetett;
Hogy lesz még számos méla Hamlet,
És lesznek bűnös Gretchenek;
Hogy fájdalom minden nagy érzés:
A bölcs megérti és nevet.

A szellem sorsa harcz; de ritkán
Jut czélra, ritkán győztes ő.
Ha kimerűlt a küzdelemben,
Elsöpri földi, nyers erő.
Kezdettül óta e világon
Erőszak a hatalmas úr.
Erény, lángelme, szellem, ihlet,
Mit ér, ha gyönge és mazúr?

Úgy, úgy! A zsákmányon hizott bűn
Magasan hordja fenn fejét;
S a gyönge vértanú s a lángész
Könnyezve rágja kenyerét.
Mindenha úr lesz és hatalmas
Fegyver, erőszak, pénz, tömeg.
S e bitor eszközök bukását
Az öreg föld nem éri meg.

Bohócz-világ! megszoktalak már,
Hisz' ennek így kell lennie.
Nem szomjazom jobb korra többé;
Nem fáj nekem már semmise.
A balga hisz csak lehetetlent;
Én hát türök, ha tűrni kell.
Nagy bölcseség veszteg maradni,
És nem törődni semmivel!

Mostanában többször is találkoztam az interneten Fanny könyvével, és egyre inkább úgy éreztem, hogy ezt nekem el kell olvasnom. Már itt várt rám az asztalon, amikor javában a Germinalt olvastam, mégis azt éreztem, hogy ez a könyv azt sugallja: engem kell olvasnod. Így hallgattam rá, és elkezdtem.

Valószínűleg keveseknek kell bemutatni Fannyt, de aki esetleg még nem hallott volna róla, annak (is) röviden összefoglalom, mit kell tudnia.
    

Ünnep előtt volt. Kint a kertben

húsvéti bárány bégetett,

most borult virágba az alma,

a barackfa már vetkezett,

én meg épp versbe igyekeztem

fogni életet és halált,

mikor egyszerre nyílt az ajtó,

jött Lóci és elémbe állt

 s megszólalt: – Apu, verset írtam!

– De hisz még nem tudsz írni, te!

– Nem is írtam, csak kigondoltam.

– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

 szólt Lóci, azzal nekikezdett

s két sorban elmondta a verset:

„Az életet adja, adja,

egyszerre csak abbahagyja.”

Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól

a versed? Ennyi az egész?

– Hát az istenről, az a címe! –

magyarázta a gyerek; és:

 – Nem kéne még valami hozzá?

kérdeztem én kiváncsian.

– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,

ebben már minden benne van.

 – Benne van, jól van, igazad van,

szép a vers, menj és játssz tovább! –

Szinte ijedten csókoltam meg

Lóci hatéves homlokát…

 Ő elrohant… Kint ragyogott a

tavasz, a bárány bégetett

s én eltünődve ezt a verset

írtam a magamé helyett.

Sok éve már, hogy beszereztem a PONS olasz útiszótár és nyelvkalauzát, amit tavaly alaposan át is böngésztem, és egy-két bakit leszámítva, rendkívül hasznosnak tartok, ha valaki Itáliába indul. Az angol változatával való megismerkedés nem szerepelt a terveim között, ám amikor a Coopban felfedeztem a 499 Ft-os könyvek között, nem hagyhattam ott. És ez nem áprilisi tréfa.


A kötet összesen tizennyolc részre különül el. Az első rész megismertet az angol hangok kiejtésével és az abc-vel, majd ezt követi néhány általános információ. Megtudhatjuk, hogyan foglaljunk szállást, megismerjük a számokat, a köszönéseket és egyéb hasznos kifejezéseket.
Ezt követően indulunk útnak, mely fejezetben gondoltak az autóval, repülővel, hajóval és a vonattal utazókra is. Külön részt kaptak a kisgyerekkel utazók és a mozgáskorlátozottak is.

Majd a szálláshelyek, a vendéglátás, az aktív pihenés, a szórakozás (színház, opera, mozi, sport), a vásárlás, az egészségügy (betegségek, gyógyszerek nevei, orvosnál, fogorvosnál) kerül terítékre, és további hasznos kifejezéseket kapunk pénzfelvétellel, levélfeladással és telefonálással kapcsolatban.

   A kötetet rövid nyelvtani összefoglaló és angol-magyar, illetve magyar-angol szószedet zárja.

   Néhány észrevétel:

• a midnight mióta jelent déli 12 órát? Tudtommal ez az éjfél, a midday vagy noon a déli 12 óra.

• A szállásokról szóló fejezetben: Szeretnék ... kilátással a hegyekre . - I' d like a ... with a view of the sea. - Tudtommal a sea tengert és nem hegyet jelent. 

• Ugyanebben a fejezetben: Holnap reggel ... órakor elutazom. - I'm leaving this evening/tomorrow at ... o' clock. Miért maradt le a ma este fordítása? 

Azért kukacoskodom ennyire, mert feltételezem, hogy főleg azok veszik kezükbe az útiszótárt, akik angol nyelvterületre utaznak, de valami miatt nem volt idejük/lehetőségük elsajátítani a nyelvet, ám mégsem csak mutogatni szeretnének, hanem a felmerülő szituációkban megértetni magukat. Így nekik érdemes egy angolul már tudó személlyel átböngészni a fejezeteket. Mert az rendben van, hogy a nyelvtani összefoglalóból kiderül, hogyan képezzük a különböző igeidőkben az igéket, de hogy melyiket mikor kell használnunk, az már nem. Az igeidők neveit ráadásul lefordítja (valószínűleg a német megfelelőjére, amit magyarul is alkalmaz), és nagyon meglepődtem, amikor megláttam: Befejezett múlt idő/Régmúlt. A német nyelvvel elég hamar megszakadt a kapcsolatom, így nem tudom, hogy van-e benne régmúlt, de mivel a szerző német, így valószínűleg igen. Mivel a magyar nyelvben nincs ilyen igeidő, így aki sohasem tanult angolul, eléggé megijedhet, hogy mi is akar ez lenni...
A magyar kiadást lektorálták is, így nem értem ezeket a szarvashibákat.

Jelentem és elnézést kérek a saját tudatlanságomért, ugyanis hiába voltam régen nagy kórházsorozat-rajongó, mert - a spanyol-magyar kisszótárnak hála - megtudtam, hogy az általam hibaként említett angina, nemcsak az anginát jelenti angolul is, hanem a torokgyulladás orvosi neve is egyben. Azért kötöttem bele, mert ezt minden angoltanáromtól és minden könyvemben sore throatként hallottam-láttam.

Egyébként igényes, alapos és jól használható a kötet, amit az érettségire és a nyelvvizsgára (bármely fokon) készülők is haszonnal forgathatnak. A szituációs feladatok jelentős részéhez kapnak példamondatokat és kifejezéseket. Külön kiemelném az autó és a bicikli részeit bemutató képes részt, ami minden nyelvvizsgára készülő rémálma lehet, de ha ezt a néhány oldalt áttanulmányozzák, már nem is olyan ijesztő.
Az egyes fejezetek szavai  pedig remekül fejlesztik a szókincsünket is. (Találtam is egy újabb indokot, miért nem használom (sőt, kifejezetten utálom) a post szót a blogbejegyzéseimre.)