Vers hétfőn ~ Szabó Magda - Az utódokhoz

Micsoda árvaság, hogy senki sincs,
ki hallgatná szavam. Süket a kortárs.
Egyházi dalt fú, vagy fülét tömi
féltében, mert megsebzi a sikoltás,
s úgysem segíthet rajtam vagy magán.
E század gyűrt ege alól a tág
időn keresztül másik századig
sikoltani: micsoda árvaság!

Magam vagyok. Szívemből az alázat,
ha volt benne, már cseppenként kicsorgott.
Hozzátok szól e vers, kik eltűnő
léptem nyomába hágtok majd, utódok.
Ám nem vagyok szelíd ős, ki az új sarj
reményén elmereng, könnyezve boldog;
csak szaggatom jövőtök szőttesét,
tág egetekre irígyen vicsorgok.

Iszonyú ős, én, magamat marom
meddő vágyamban. Titeket szabadság
dajkál. Míg írok, a könnyem csorog,
csak kételyt ismerek, csupán a rabság
tömör egét, csak rettegni tudok,
csak arra várni, hogy egyszer megölnek.
Azért szőtték a sejtek testemet,
hogy testemmel ismerjem meg a földet.

Miféle párna mákkal teli csücske
zsongít el, hogy ne érezzem veszendő
életemet? Alva is szúr a tüske,
alva is lázadok. Mennyire meddő!
Mert nektek minden vizek szabadok,
az én szomjam nem felejti a szám.
Eltikkadtam. E század megaszalt.
Csak sistergek önmagam parazsán.

Hogy majd a csontom összegyűjtitek,
hogy síromhoz úgy jártok, mint a kútra,
szép futásotok hozzám méritek,
ki sose futhattam, mert sírba hulltam,
nem vígasztal. Mért örülne a fa,
ha mézet ken, mely hajdan rajta nőtt,
más száján a gyümölcs? Reménytelen
és keserű vagyok, mint most a föld.





Szerencsére vagyunk még jó páran, akik szívesen hallgatjuk Szabó Magda szavát a művein keresztül.
Ezzel a verssel pedig indulhat a blogban is az október, melyben nem egy ünnepi bejegyzést tartogatok. Nem csak Szabó Magdához kapcsolódóan.


Szüret - Összegyűjtött versek - érdemes velük megismerkedni
Kép