Tavaly elefántos könyveket kerestem az interneten, amikor a találatok között felfedeztem Lawrence Anthony Elefántsuttogó c. könyvét. Meg is jegyeztem magamnak, és biztos voltam benne, hogy egyszer elolvasom.

A 2012-ben elhunyt, Lawrence Anthony, dél-afrikai természetvédő életét arra tette fel, hogy megőrizze az afrikai vadon érintetlenségét. Ennek első lépéseként vásárolta meg Thula Thulát, ahol vadrezervátumot alakított ki. Tervei között szerepelt, hogy a helyi zulu törzsekkel megegyezve, nagyobb területre terjeszti ki a rezervátumát, amelyet természetesen nem ingyen várt a helyiektől, és ezáltal újabb állatokkal gazdagíthatja állományát, amelyet a turisták elé tárhat.

Egy nap arra kérték, fogadjon be egy kilenctagú, igencsak vad elefántcsordát, különben mindegyik állatot kilövik. A rezervátumban még nem voltak elefántok, így a csapatnak rekordidő alatt kellett megépítenie az állatok számára a bomát (cölöpkerítést), amelybe áramot vezettek, hogy az elefántoknak ne legyen kedvük a szökéshez.

Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a sors keze van mindebben. Nem én kértem, a sors küldte nekem ezeket az elefántokat. És talán nem ok nélkül. 

A elefántok megérkeztek, de szinte azonnal meg is szöktek. Hosszas hajsza után megtalálták őket, de az állatok csak nehezen szokták meg az új környezetet. Nem véletlenül: olyan traumákon mentek keresztül, amiket olvasni is szörnyű, így nem meglepő, hogy minden emberi lénytől idegenkedtek. De Lawrence Anthony és barátja, a vadőrök főnöke, David, nem adták fel. Heteken át éjjel-nappal az elefántok közelében voltak, akik lassacskán elfogadták a közelségüket, főleg az Anthonyét, aki beszélt is hozzájuk.




De ez a könyv nem csak az elefántokról és a velük töltött évekről szól. Ez a könyv sokkal több ennél. Olvashatunk a vadorzókkal folytatott állandó harcukról, a zulukkal való tárgyalásokról, megtudjuk, hogy nemcsak a civilizálatlannak tűnő őslakosok, de a civilizált emberek is milyen hiszékenyek tudnak lenni egy lottónyeremény reményében, mit sem törődve azzal, hogy ezért feleslegesen ölnek állatokat.

Megismerjük Thula Thula alkalmazottait, Anthony francia feleségét, Françoise-t és hűséges ölebét, Bijout, elszánt kutyáikat, Pennyt és a hűséges Maxet, és természetesen a rezervátum lakóit is.
A főszereplők a matriarchátusban élő és különleges módon kommunikáló elefántok, de a róluk szóló fejezetek mellett, számos új információval leszünk gazdagabbak az afrikai vadon élővilágát, lakóit és hagyományait illetően.


Az Elefántsuttogót olvasni olyan volt, mintha egy érzelmi hullásvasútra váltottam volna jegyet. Persze ezt nem is sejtettem, mielőtt elkezdtem. Minden egyes fejezete más-más érzelmet képes kiváltani: együtt izgultam a csapattal, hogy megtalálják a csordát, majd hogy az elefántok megszokják új otthonukat, együtt féltem, majd nevettem Anthonyékkal, megdöbbentem és nagyon haragudtam bizonyos emberekre, és nem egy fejezete könnyeket csalt a szemembe. Egyszerre szívmelengető, felkavaró, tanulságos, varázslatos és letehetetlen olvasmány.
Minden sorában érezni a szerző minden élőlény felé áradó tiszteletét, szeretetét és alázatát.
A világ nagyon sokat veszített korai halálával - mindössze 61 éves volt. Kitartásával, alázatos munkájával igazi példakép nemcsak az állatvédők és állatbarátok, de mindannyiunk számára. Köszönöm, hogy Graham Spence-szel (ő a szerkesztője) megírta ezt a könyvet.

Az utolsó fejezetben ír a másik - magyarul megjelent - könyvéről is, a Babilon bárkájáról, amelyben az iraki háború alatt veszélybe került bagdadi állatkert lakóit menekítette ki társaival. Ez is már itt várakozik a polcomon, és amint lelkileg felkészültem rá, sorra is kerítem.

   Minden vad élőlény tökéletes összhangban van a környezetével, tudja, mire rendeltetett, és együtt rezdül az egész bolygóval. Figyelme teljesen kifelé irányul. Nem úgy az ember - ő hajlamos befelé fordulva a maga életére összpontosítani, olyan problémákon tűnődik, felnagyítva őket, amelyekre az állatvilág ezredmásodpercnyi energiát sem pazarol. Az emberek zöme már föl sem ismeri a természeti világ nagyszerű rendjét, amelyben életnek és halálnak valódi jelentése van. 

Lawrence Anthony és Graham Spence: Elefántsuttogó
Amit egy elefántcsordától tanultam életről, szabadságról és hűségről
Eredeti cím: The Elephant Whisperer. My Life with the Herd in the African Wild.
Fordította: Lukács Laura
422 oldal
Park Kiadó, 2017
4500 Ft
Kép: Another Bad Day In Zululand

Vers: Babelmatrix
Kép: Vladimir Volegov: THE LOVE BOAT PROMISES

Mikszáth Kálmán utolsó regénye, A fekete város, is nagyon régi hiányosságom volt, ráadásul azok közé tartozom, akik még a belőle készült sorozatot sem látták.
De nemrég eljött a pillanat, amikor azt éreztem, hogy itt és most pótolnom kell ezt is, úgyhogy még a sorozatot is beszereztem, hogy olvasás után végre azzal is megismerkedjem.

Érdekes, hogy a regény különböző kiadásainak fülszövege és a dvd díszdoboza is rögtön Görgey Pál és Lőcse városának konfliktusát említi, holott Mikszáthnál nem eszik olyan forrón a kását, és a palóc író csak a későbbiekben tér ki arra a bizonyos eseményre.

Mikszáth a Thököly-féle felkelés, majd a Rákóczi-szabadságharc idejébe kalauzol bennünket, de a hangsúly nem a történelmi eseményeken van.
Az író a történet alapját Görgey István, a Görgey családról írott tanulmányából vette, illetve a szerzővel és Takáts Sándor történésszel folytatott beszélgetéseiből, majd mindezt mikszáthosan kiszínezte. És milyen jól tette! Engem már az első oldalakon annyira magába szippantott, hogy eszembe is jutott: Miért nem olvastam már korábban?

A regény első fejezeteiben megismerjük Szepes vármegye hirtelen haragú viceispánját, Görgey Pált, a görgői kastély személyzetét és a Görgey családot, de mindezt Mikszáth nem egyszer olyan szórakoztatóan beszéli el, hogy lehetetlen legalább nem mosolyogni közben.

A 18. század beköszöntekor, újév napján illő volt vadászni, így a lőcsei férfiak (Kramel főbíró a szenátus több tagja és a fiatal diák, Fabricius Antal) is eleget kívánnak tenni a hagyománynak, ahogy Görgey alispán is kutyájával és hűséges hajdújával, Presztonnal, az oldalán.
Azonban a  vadászat nem várt véget ér: a lőcsei főbíró lelövi a területükre futó kutyát, ezért az alispán dühében rálő a bíróra. A döbbent lőcseiek ahelyett, hogy próbálnák megmenteni a meglőtt Kramelt, egy 14. századi szász privilégiumot alkalmazva, kivéreztetik a sebesültet, hogy annak vérével területet szerezzenek városuknak a görgői földből.

Lőcse városában villámként híre futott a nevezetes vadászatnak, melyet késő emberöltők is akként emlegettek, hogy: "elesett benne egy szarvas, egy kutya, egy nyúl és egy bíró."

A lőcsei tanács bosszút esküszik Görgey ellen, és amíg nem hajtják végre, a város teljes lakossága köteles fekete ruhában járni. Görgey tisztában van tette súlyával, megadja a lőcseieknek a megszerzett földterületet, de nem hajlandó elhagyni görgői birtokát.

Ehhez kapóra jön a hazatérő kalandor, Bibók Zsigmond, akinek vezetésével sereget szerveztet. Közben hírt kap, miszerint a lányát, Rozálit, el kell hoznia addigi otthonából, és megtalálja a módját, hogy éppen Lőcsén bújtassa el.


A fekete város egyszerűen zseniális. Mikszáth ismét bebizonyítja, hogy nagyszerű mesélő, és olyan jól szövi a szálakat, legyen szó szerelemről, egy utazásról vagy egy Magyarországon maradt török basáról, hogy egyetlenegyet sem éreztem feleslegesnek, és a töltelékrészeket (amiktől sokan leginkább a szemüket forgatják) is egytől-egyig imádtam.

Mikszáth szereplői annyira elevenek, annyira emberiek, hogy nem lehet nem kedvelni, vagy éppen nem utálni őket.

A kedvencem a Görgey család lett, közülük is Görgey Pál és Rozáli. Nagyon tetszett, hogy Mikszáth  az alispánt nemcsak feketének mutatta be, hanem már az elején megismertette az emberi oldalát is. Biztosan vannak olvasók, akik a lőcseiekhez hasonlóan gyűlölik, amiért rálőtt a bírójukra, de ő maga is beismeri a hibáját az unokaöccsének, és ez számomra még inkább szimpatikussá tette.

   - Attól tartok, nagyon sötéten nézi a dolgot, Pali bácsi.
   - Megadom magamat sorsomnak - felelte az alispán rezignációval. - Tudtam, hogy valami ilyes vége lesz egyszer szertelen heveskedésemnek, küzdöttem ellene minden erővel, úgy látszik, hasztalan volt.

A lánya, Rozáli, sem egy egyszerű kis fruska, akiben bár még megvan a gyermeki naivitás, tud határozott is lenni, ha kell, és számomra a regény legszerethetőbb szereplője lett.

A másik kedvencem Quendel apó volt, aki frissen szerzett nemességgel és jókora vagyonnal büszkélkedhet. A magyar nyelvet is sajátságosan beszéli, de ha kell, szívesen segít másokon, és az egyik legfontosabb szereplővé válik.

Nem feledkezhetem meg Bibók Zsigáról sem, aki nem mindennapi családot mondhat a magáénak. Bibók maga is nemesember, katona, de mindig odahúz, ahol a saját hasznát látja. Ennek viszont mi olvasók örülhetünk, mert a számos kalandját olvasva egyszer sem fogunk unatkozni.


A fekete város a harag, a nagyravágyás és a gőg regénye. De a számos szál olvasása közben Mikszáth mindezt olyan jól el tudta velem feledtetni, hogy az utolsó oldalakat olvasva csak annyit tudtam mondani: Ó.
És ez az Ó, de inkább Óóóóó, annyi mindent kifejezhet. Számomra többek között azt, hogy még később is a hatása alatt voltam, és garantáltan beírta magát a maradandó olvasmányélményeim közé.

Csak ismételni tudom magam: Mikszáth nagyszerű mesélő, és A fekete város ennek ékes bizonyítéka a maga ízes, korabeli nyelvezetével, humorával, több szálon futó cselekményével és nagyszerű jellemábrázolásaival.


A bevezetőben már említett sorozatról: a regényből Zsurzs Éva rendezésében készült hétrészes filmsorozat, amelyet végre én is megnéztem. Bár akadtak benne változtatások, mégis a legjobban sikerült adaptációk egyike. Aki már látta, valószínűleg egyet fog érteni velem, hogy a színészekre (Bessenyei Ferenc, Venczel Vera, Máthé Erzsi, Pécsi Sándor, Avar István, Benkő Péter és még sorolhatnám) mintha csak rájuk szabták volna a szerepüket, egyszerűen brillíroztak.
Manapság, amikor naponta tömegével jelennek meg az újabbnál újabb sorozatok, lehet ám rajongani klasszikus magyar sorozatért is - és természetesen az alapjául szolgáló regényért is.

Aki nem ismeri a történetet, ne olvassa el a dvd díszdobozán és a hangoskönyvön az ismertetőt.

A harag rossz tanácsadó s a friss harag a legrosszabb.

Mikszáth Kálmán: A fekete város
502 oldal
Európa Kiadó, 2006
950 Ft

Néhány éve elkezdtem nézni a filmváltozatát, amely magyarul a Randevú a halállal címet kapta, de azt hiszem, nem néztem végig, és csak arra emlékszem, hogy John Hannah is játszott benne, Poirot-ra és a sziklákra, úgyhogy tiszta lappal kezdhettem az olvasást.
Úgy tűnhet, hogy elég részletesen írtam a cselekményről és a szereplőkről, de ha valaki úgy dönt, elolvassa a regényt, ígérem, meg fog még lepődni néhányszor.

- Ugye, te is belátod, hogy meg kell ölni?

Ha a fenti kérdés egy Agatha Christie-krimi első mondata, biztosak lehetünk benne, hogy az elkövetkező oldalakon nem fogunk unatkozni. Ha pedig azt is megtudjuk, hogy ráadásul Hercule Poirot ablaka alatt hangzik el, amelynek a kis belga is fültanúja, az előbbi megállapításra akár mérget is vehetünk.
Különös amerikai család nyaral a Szentföldön. A négy felnőtt gyerek és a legidősebb felesége mást sem csinál, mint egész nap kiszolgálja a kövér, szívbeteg, nehézkesen mozgó és mindannyiukat sakkban tartó Mrs. Boyntont.

Azt hiszem, mindannyian találkoztunk már olyan anyával, aki a huszonéves gyerekét (akár fiú, akár lány) is mindenhová elkíséri, legyen szó egy egyszerű vásárlásról vagy egy ügyintézésről.
Mrs. Boyntont is így kell elképzelnünk, aki ráadásul ennek hatványozott megtestesülése. Az asszony  már gyerekkorukban annyira rájuk telepedett, hogy iskolába sem járhattak, a nevelőnők egymásnak adták a kilincset, mert egyik sem maradt meg huzamosabb ideig a házban, így a fiataloknak szakmájuk sincs, és ha akarnának, akkor sem dolgozhatnának, hiszen a családi vagyon mellett - melyet az apjuktól örököltek, és az anya a haszonélvezője - erre nincs is szükség.
Azt talán mondanom sem kell, hogy a való életben egyszerűen nem tudnak mit kezdeni magukkal, hiszen kimaradt az életükből a szocializáció. Még belegondolni is szörnyű, milyen gyerekkoruk lehetett, nemhogy még mindig egy ilyen környezetben éljenek!
A legidősebb fiú, a harmincéves Lennox, teljes apátiával figyeli az eseményeket, míg felesége, a korábban ápolónőnek készülő, Nadine, bár mindig anyósa rendelkezésére áll, mégis gyűlöli ezt a helyzetet. Nadine a fekete bárány, és logikus a kérdés: hogy került a családba, ha Mrs. Boynton ennyire rátelepedett a gyerekeire? Természetesen erre is van magyarázat, ha már így alakult, a mama ebben is meglátta az uralkodási lehetőséget, így elfogadta Lennox választását.

Raymond és Nadine, akik a nyaralás során megismerték a kinti világot, most végképp szeretnének kitörni a börtönükből.

A legkisebb gyerek, Ginevra (Jinny), pedig a saját fantáziavilágába menekült, aki egy külső szemlélő számára inkább pszichológiai, vagy inkább pszichiátriai esetnek tűnik.

A családdal nyaral Jefferson Cope, aki évek óta ismeri Nadine-t, akinek csak egy szavába kerülne, és a fiatalember boldogan új életet kezdene vele, bár az anyós zsarnoksága neki még nem szúrt szemet, pedig rendszeresen beszél Mrs. Boyntonnal.

Az utazás során, a vonaton, a frissen végzett orvos, Sarah King, szóba elegyedik Raymonddal, és a fiú igencsak furcsán viselkedik. Sarah csak később találkozik a teljes családdal, és érti meg a fiatalember viselkedését.
Másik alkalommal Carollal próbál barátkozni, aki bátortalanul, de szívesen fogadja, ám a mama most is résen van.

Sarah, a szállodában tartózkodó híres francia pszichiáterrel, Dr. Theodore Gerard-ral, beszéli meg a helyzetet. A szakértő szem rögtön sok mindent meglát.

   - La famille Boynton világot lát - mormolta dr. Gerard.
   - Nos, igen, de a furcsa az, ahogyan ezt teszik! Soha nem állnak szóba idegenekkel. És egyikük sem csinálhat semmit, amíg az öreg hölgy meg nem engedi!
   - Ő egy matriarcha típus - mondta dr. Gerard elgondolkodva.
   - Szerintem meg egy zsarnok - mondta Sarah. 

A doktornő és néhány más kiránduló úgy dönt, felkeresik Petrát, és csodák csodája, a Boynton család is követi őket! A petrai társaság kiegészül egy idegenvezetővel, aki maga a megtestesült szolgálat; egy angol politikussal, Lady Westholme-mal, akinek mindenről megvan a saját véleménye, amit meg is kell osztania másokkal; egy vénkisasszonnyal, Miss Pierce-szel, aki hűségesen bólogat előbbi minden szavára és a szolgákkal.
A kirándulók meg is érkeznek, ám este a táborban holtan találják Mrs. Boyntont! Vajon természetes halál volt, vagy valaki segített benne? Még szerencse, hogy Poirot is arrafelé vakációzik:

   - Ön ugye azt szeretné tudni, Carbury ezredes, hogy ki ölte meg Mrs. Boyntont? (Már ha valóban megölték, és nem természetes halált halt.) És azt is, hogy pontosan hogyan és mikor ölték meg - és egyáltalán, szeretné az egész ügyet felderíteni?
   - Igen, ezt szeretném - felelte Carbury tárgyilagosan.
   Hercule Poirot bejelentette:
   - Ennek nem látom semmi akadályát.
   Dr. Gerard hitetlenkedő arcot vágott. Carbury ezredes enyhe érdeklődést mutatott.
   - Ó, csakugyan? - kérdezte. - Ez érdekes. Hogyan akar hozzáfogni?
   - Módszeresen megvizsgálom a bizonyítékokat, és következtetéseket vonok le belőlük.
   - Nekem megfelel - mondta Carbury ezredes.
   - És felmérem a pszichológiai lehetőségeket.
   - Ez meg alighanem megfelel dr. Gerardnak - mondta Carbury. - És aztán, ha megvizsgálta a bizonyítékokat, levonta a következtetéseit és elidőzött a pszichológiánál - csiribú, csiribá! - azt hiszi, hogy elő tudja rántani a nyulat a kalapból?
   - Nagyon meg volnék lepve, ha nem tudnám - válaszolta higgadtan Poirot. 

Nagyon tetszett, hogy Agatha Christie a titokzatos Közel-Keletet választotta a regénye helyszínéül, ahol ismét különféle szereplőket sorakoztatott fel.
Egyértelmű, hogy Mrs. Boynton halálával a gyerekei járnak a legjobban, hiszen végre megszabadulnak az őket elnyomó zsarnoktól. De vajon lehetett-e más a táborban, akinek oka lehetett eltenni láb alól az asszonyt? Ha igen, akkor vajon kinek? Jefferson Cope-nak? Esetleg Nadine-nak? Vagy Sarah-nak, aki új érzéseket ébresztett Raymondban? Vagy a többiek közül valakinek? A szürke kis agysejtek ezúttal sem lustálkodhatnak.

Mivel megtanultam, hogy egy Agatha Christie-krimiben minden apróságnak fontos szerepe lehet, így egy nagyon szappanoperisztikus megoldásra gondoltam, de a krimi királynője most is kifogott rajtam.
Ez a regénye is végig izgalmas, az utolsó fejezetig fenn tudta tartani a feszültséget, és Poirot - meg is lepődtem - kifejezetten szerényen viselkedett. Azért az epilógust olvasva az volt az érzésem, mintha azt a néhány oldalt már Danielle Steel írta volna, aki felütötte a Shakespeare összes drámáit, megtetszett neki belőle egy-két idézet, és azokat is beleírta...
Ettől eltekintve a Találkozás a halállal az általam eddig olvasott Agatha Christie-k közül az egyik legjobb.


Érdemes viszont tudni, hogy aki még nem olvasta a Gyilkosság az Orient expresszent, pótolja ezt a hiányosságát, mielőtt belevág ebbe a regénybe.


Néhány észrevétel a kiadással kapcsolatban, amiken megakadt a szemem:

• Gyakran példálóztak ezzel a házassággal, amikor a tengeren utazókat fenyegető veszélyekről került szó. - ... veszélyek kerültek szóba - Így nem jobban hangzik és még értelme is van a mondatnak?
• Enyhe fejfájása volt, és egyedül akart lenni. Mély depresszió nyűgözte - olyan depresszió, aminek okáról nemigen tudott számot adni. - A depresszió mióta nyűgözi az embert? Esetleg kínozza vagy gyötri.
• Végül a kedvencem: baconszalonna, azaz magyarul: szalonnaszalonna. Megnéztem az új helyesírási szabályzatban (ez még a könyv megjelenése előtt nem volt érvényben), de abban is csak a baconsertést találtam. 

Kár az ilyen hibákért, és a borítóért is. Tudom, hogy ez egy olcsó sorozat volt néhány éve (azért is vettem meg többet is belőle), így nem a legszebb borítókat tervezték hozzá, de az biztos, hogy ez kapta az egyik legcsúnyábbat (tudom, a tartalom a lényeg, nem a külcsín), aminek ráadásul semmi köze a cselekményhez. Esetleg értelmezhetjük úgy, hogy a gyilkos - átvitt értelemben természetesen - egy kígyó.


Amikor képet kerestem a filmről, és megláttam ezen a jobb oldali nőt, rögtön az jutott eszembe: Mit keres Amaia Salamanca egy Poirot-filmben? Mert a nem tudom, kit játszó (bocsánat, nem néztem utána sem a szereplő, sem színésznő nevének) színésznő éppen úgy néz ki, mint ő a Tiempos de guerrában.





Nagyobban megnézve a képet és a film adatlapját, persze rájöttem, hogy egy másik színésznőről van szó, és nagyon meglepődtem, hogy az eredeti történetet ennyire megváltoztatták. Ha A ferde háznál azt írtam, hogy nyomokban Agatha Christie-t tartalmaz, akkor ez csak morzsákban. Abban a filmben sokkal jobban követték a regényt, és csak itt-ott turbózták fel, míg itt - ahogy mondani szoktam - eljött a feltámadás, ugyanis Mr. Boynton nagyon is él, és egy-két szereplőt kihagytak, jobban mondva újakat hoztak helyettük. Ráadásul a szereplők sem egyszerűen nyaralnak. Tudom, hogy már megint kötözködöm, de a kettő köszönőviszonyban sincs egymással, úgyhogy semmilyen nyelven sem fogom megnézi, mert a könyv igenis nagyon izgalmas. Kár volt elrontani - és ezt már mások is megírták.

    - Oly sok furcsa dolog van a tudattalanban eltemetve! Hatalomvágy, a kegyetlenkedés vágya, a vad ösztön, hogy tépjünk és marcangoljunk - mindezek fajunk törzsfejlődésének öröklött emlékei... Mindez jelenvaló bennünk, Miss King, az összes kegyetlenség, a vadság és a vágyak... Ezekre rá szoktuk csukni az ajtót, és nem engedjük meg, hogy tudatos életünkben részt vegyenek, de néha... túl erősek.

Agatha Christie: Találkozás a halállal
Eredeti cím: Appointment with Death
Fordította: Sipos Katalin
288 oldal
Európa Kiadó, 2010
Sorozat: Agatha Christie - A krimi királynője 5.
Képek: Wikipédia
            Gloomy-Grim

A Fiastyúk csak kotkodál
az égbolton sétafikál
Útközben néha meg-meg áll
ablakomon bekandikál:

- Jó estét! Hogy vagy? Jól? Derék!
- Köszönöm jól. S a kiscsibék?

- Jól vannak. Csak rideg az Űr
Rossz kapirgálni egyedül

- Egyet se búsulj Tyúkanyó!
Nálam lesz dolguk csuda jó

- Igaz szívű vagy Kislegény
de hét éhes csőr enni kér

- Add hát a legkisebb csibéd
a villámló varázsigét

- Vidd el és ne feledd soha:
te vagy mától az Ég Ura

Így szól s még föl sem ocsúdok:
hipp-hopp - hajamban Ő csipog

Fény gyullad ki a hegyeken
tüzet csihol mindkét kezem
S a Fiastyúk csak kotkodál
még elköszön s már messze jár




Vers: Babelmatrix
Kép: EarthSky

James Herriot nevével évekkel ezelőtt egy vonatúton találkoztam, amikor az intercityn kiszúrtam, hogy az egyik utas az ő valamelyik könyvét olvassa. A címére akkor még emlékeztem, és itthon utánanéztem, így megtudtam, hogy egy angol állatorvos a szerző, aki a pályája során történteket vetette papírra. Aztán egészen idén tavaszig eszembe sem jutott. Ekkor láttam meg az előrendelések között, hogy ismét megjelenik az Állatorvosi pályám kezdetén, és kíváncsi lettem rá, milyen történeteket mesélhet egy állatorvos (persze voltak elképzeléseim), így végül nemrég megvettem.

James Herriot, a kötetben található 60 történetben, pályakezdő állatorvosként, az 1930-as évek vidéki Angliájába kalauzol, ahol segédorvosnak jelentkezett egy már több éve praktizáló kollégája mellé.

Már az első történetben a lényegre tér, ugyanis egy tehén ellésének lehetünk tanúi, és részletesen elmeséli az egyáltalán nem egyszerű esetet (a borjú farfekvéses, és akkoriban még nem alkalmaztak császármetszést állatoknál), amelyből megtudjuk, hogy az egyetemi tankönyv nem egészen úgy illusztrálta az eseményt, ahogyan az a valóságban zajlik. Arról nem is beszélve, hogy minden állattartó, ha a másik jószágáról van szó, rögtön tanácsokat osztogat, és szerintük a környéken már ismert állatorvos mindent másképp - és sokkal jobban - csinál, mint egy most érkezett kezdő.

Ezt követően ismerjük meg a Skaldale House-t és James leendő főnökét, akinek már a neve sem semmi, hiszen Siegfried Farnonnak hívják. Siegfried néhány éve vásárolta meg a praxist egy idős kollégájától, és a hatalmas házban Mrs. Hall látja el a házvezetőnői feladatokat.
Gyakran megfordul a házban Siegfried öccse, az ugyancsak állatorvosnak készülő, Tristan is. (A testvérek Wagner-rajongó apjuknak köszönhetik a nevüket.)
Tristan a tanulás helyett szívesebben szórakozik (ma azt mondanánk: bulizik és csajozik), ezért bátyja minden lehetőséget megragad, hogy munkára fogja, de ezek a kísérletek a legtöbbször balul sülnek el. Ám van, hogy Tristan hibája old meg egy problémás esetet:

   - James, ez alighanem a legepésebb levél, amit valaha is olvastam. Cranford írta. Végzett velünk egyszer s mindenkorra, és azon gondolkodik, hogy perbe fogjon.
   - Már megint mit csináltunk? - kérdeztem.
   - Azzal vádol, hogy csúnyán megsértettük és veszélyeztettük a kanja egészségét. Azt mondta, küldtünk neki egy melaszosdobozra való tehénszart azzal az előírással, hogy kenje be vele a kan hátát naponta háromszor.
   Tristan, aki félig lehunyt szemmel ült, teljesen felébredt. Sietség nélkül felállt, és az ajtó felé indult. Keze a kilincsen volt, mikor rámennydörgött a bátyja hangja:
   - Tristan! Gyere vissza! Ülj le. Azt hiszem, meg kell beszélnünk valamit.
   Tristan elszántan felnézett, s várta a kitörő vihart, de Siegfried váratlanul nyugodt volt. A hangja meg szinte nyájas:
   - Szóval megint bemutatkoztál. Mikor tanulom meg végre, hogy a legegyszerűbb feladatot sem bízhatom rád? Ez nem volt nagy munka, igaz? Két kis csomagot feladni - aligha nevezhető nehéz feladatnak. De neked sikerült összekutyulnod. Rosszul raktad fel a címkéket, ugye?
   Tristan fészkelődött a székében.
   - Elnézést, nem is tudom, hogyan...
   Siegfried felemelte a kezét.
   - Ne aggódj. Melléd állt a szokásos szerencséd. Ez a baki bárki másnál katasztrófát jelentene, de Cranfordnál isteni gondviselés. - Megállt egy pillanatra, és szemében álmodozó kifejezés jelent meg. - Ha jól emlékszem, a címke azt mondta, hogy dolgozza be jól az ujjaival. És Mr. Cranford azt írja, hogy reggeli közben bontotta ki a csomagot... Igen, Tristan, azt hiszem, te megtaláltad a megoldást. Ez, úgy gondolom, elrendezte a dolgot.
   - Na és a per? - kérdeztem.
   - Ó, azt úgy vélem, elfelejthetjük. Mr. Cranford sokat ad a méltóságára. Gondold el, hogy hangzana ez a bíróság előtt?

Siegfried sajátos módszert alkalmaz a számlákkal kapcsolatban, ezért felveszi a tapasztalt  Miss Harbottle-t, hogy tegye rendbe az üzleti dolgaikat. A hölgynek is megvannak a saját elképzelései és rendszere a pénzügyeket illetően, így rendszeresek közte és főnöke között az összetűzések, amiket mi, olvasók persze egyáltalán nem bánunk.

Siegfried különleges egyéniség, ugyanis képes folyamatosan ellentmondani saját magának is, amely bizony a segédorvosa türelmét is rendszeresen próbára teszi.

Miközben James egyre több állatot kezel és egyre inkább megismerik és elfogadják azok gazdái is, nem egyszer keveredik furcsa helyzetekbe: pl. egyik páciense fogadott nagybácsikája lesz, egyik éjjel pizsamában megy ki egy kanca elléséhez, és ez az öltözék igencsak mást juttat Mr. Dixon eszébe:

    Még mindig feszülten gondolkodva levettem az esőköpenyemet, de révületemből a farmer hangos nevetése szakított ki:
   - Te nagyúristen, mi ez, maskarabál?
   Végignéztem a pizsamámon, halványkék, rajta csinos, széles vörös csík.
   - Ez, Mr. Dixon - feleltem méltósággal -, az éjszakai öltözékem. Nem vesződtem azzal, hogy felöltözzem.
   - Ó, értem. - A farmer szeme huncutul csillogott. - Elnézést, azt hittem egy pillanatig, valaki idegen keveredett ide. Láttam egy pofát tavaly, Blackpoolban; éppolyan öltönyt viselt, mint maga, csak csíkos cilindere és pálcája is volt. Csuda helyre kis táncot adott elő.
   - Sajnos azzal nem szolgálhatok - mondtam halvány mosollyal. - Most éppen nem vagyok olyan hangulatban. 

De természetesen  a szórakozás sem maradhat ki, amelyben általában Tristan siet kollégája segítségére - ha mással nem is, egy jó tanáccsal mindig szolgál...

Minden történeten érződik a szerző elhivatottsága, az állatok, az emberek és a vidék iránti szeretete. Míg az egyik megmosolyogtat vagy éppen megnevetettet (ezért inkább otthoni olvasásra ajánlom), a másik majdnem letaglóz: sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy könyvben ennyire fogok drukkolni, hogy egy tehén meggyógyuljon. Hiába, meglátszik, hogy gyerekkoromban imádtam a bocikat.

Állatbarátoknak különösen ajánlott, de aki csak egy igényes és szórakoztató olvasmányra vágyik, nem fog mellényúlni ezzel a könyvvel. Azért az érzékeny olvasók készüljenek fel, hogy a különböző állatok (főként tehenek, lovak és disznók) kezeléséről minden részletet megtudunk, így nekik nem ajánlott evés közben olvasniuk, különben hasonlóan járnak mint Mr. Cranford.
Abban viszont biztos vagyok, hogy fogok még olvasni a szerzőtől.


Ünneprontás: akit nem érdekel, ne olvassa el ezt a bekezdést.
A James Herriot írói név James Alfred Wightot takarja (1916-1995), aki valóban a saját élményeit írta meg a könyveiben, azonban a helyszínek és a szereplők nevét megváltoztatta, így sajnos Tristant és Siegfriedet sem így hívták a valóságban. Amikor ezt felfedeztem a Wikipedián, egy kicsit elszontyolodtam, de aztán meg is feledkeztem róla, és ugyanolyan lelkesedéssel folytattam az olvasást, mint előtte. Azt hiszem, mindegy, hogy James Alfred Wight James Herriotként vagy bármilyen más néven írta volna is meg ezt a könyvét, akkor is ugyanúgy szerettem volna.




A könyvből 1975-ben film is készült, amely Az élet dicsérete címet kapta magyarul, majd a BBC sorozatot is készített 1978 és 1990 között, amely 7 évadból és 90 részből áll. A YouTube-on több része is fent van.

   - Nem szeretném, ha sok olyan esetem lenne, mint a mai, de nem hinném,  hogy az állatorvosi praxis csak ilyenekből áll.
   - Nem, nem egészen - felelte Farnon -, de az ember sose tudja, mire számítson. Furcsa szakma a miénk. Páratlan lehetőséget kínál, hogy az ember hülyét csináljon magából.

James Herriot: Állatorvosi pályám kezdetén
Eredeti cím: All Creatures Great and Small
Fordította: Szász Imre
472 oldal
Ciceró Könyvstúdió, 2018
3490 Ft
James Herriot fényképét a bocikkal The Guardianon találtam.
A könyv korábban már megjelent Az állatorvos is ember, illetve Apraja-nagyja megbabonázott címeken is. Az új kiadásból kimaradtak a kutyatörténetek, mivel azok Kutyák a rendelőmben 2. címmel már napvilágot láttak a kiadónál.

Fut az út a zöld mezőben,
út után út szakadatlan,
virágsövény, pálma zörren,
azúr hegy, víz moccanatlan.

Völgyedet, te szép táj,
egymagamba járom.
De az est enyém már.

Lábam a földön suhan, lép,
a föld képe életemnek,
oly sivár és oly ugyan szép,
oly szilárd s oly kárba vesztett!

Ormodat, te szép táj,
egymagamba járom.
De a lonc enyém már.

Léptem úton lépdelőben:
mintha holdfény kelne lábra;
én jövök, te futsz előlem,
lelkem lelked áradása.

Erdődet, te szép táj,
egymagamba járom.
De a kút enyém már.

Nem látom, míg messze nézek,
mi történik közelemben.
Bércre hágok, völgybe térek,
vadon rengeteg a lelkem.

Éjedet, te szép táj,
egymagamba járom.
Csillagod enyém már.




Vers: Babelmatrix
Kép: Shutterstock

Nagyon régen olvastam olyan Agatha Christie-krimit, amelyben nem Poirot vagy Miss Marple derített fényt a gyilkos kilétére. Éppen a krimi királynőjének könyveit böngésztem az egyik webáruházban, amikor felbukkant A ferde ház szebb borítós kiadása, és rögtön eszembe jutott, hogy egy másik már régóta várakozik a polcomon, úgyhogy ideje megismerkedni ezzel a történettel is.

A szerző előszavából kiderül, hogy ez volt az egyik különleges kedvence, ami igencsak ígéretesen hangzik.

A történetet Charles Hayward visszaemlékezéséből ismerjük meg, aki a II. világháború idején ismerkedett meg Kairóban az ott dolgozó Sophia Leonidesszel. A fiatalok nem kötelezték el magukat, de abban maradtak, ha a háború véget ér, Charles megkeresi Sophiát.

Két évvel később Charles táviratozik a lánynak, melyben arra kéri, vacsorázzon vele. Majd ezt követően az újságban felfedezi, hogy Sophia nagyapja, a 87 éves görög származású vállalkozó, Aristide Leonides, elhunyt. A férfinak ekkor tűnik fel, hogy Sophia annak idején alig mesélt a családjáról. Milyen különös.

Az este folyamán kiderül, hogy az elhunytat boncolni fogják, a rendőrség ugyanis gyanakszik, ezért a ház minden lakóját szemmel tartják. Mivel Charles apja a Scotland Yard főnökhelyettese, így ő is belecsöppen a nyomozásba, amelyet Taverner főfelügyelő vezet.

Sophia a családi otthont a gyerekversbeli ferde házhoz hasonlítja, és hamarosan Charles is megérti, miért mondta ezt a lány.

És egyszeriben emlékeztem a gyerekversike egész szakaszára.
Járt egy sanda ember görbe útjain,
Gacsos karón termett neki egy rossz fitying.
Vett rajt' görbedt macskát, mely sunyi
                                           egérre vadász,
S mindannyiuk otthona egy kicsi ferde ház.

A ferde ház valójában egy hatalmas ház, amelyben együtt él a teljes Leonides família: az elhunyt második felesége, a nála jóval fiatalabb Brenda, az Aristide első házasságaiból született két fiuk családostól, az első feleség nővére, Sophia öccsének és húgának házitanítója és a Dadus.
Bár mindenkinek megvan a saját külön lakrésze, de ilyen körülmények között is borítékolhatóak a családon belüli konfliktusok.

A házban az a hír járja, hogy Brenda és a házitanító gyengéd érzelmeket táplál egymás iránt, így Sophia, ahogy a családja is, abban bízik, hogy a gyilkos a fiatalasszony.

Sophia elmondása szerint a családja minden tagjában jelen van egy bizonyos fajta könyörtelenség, így amikor a boncolás megállapítja, hogy Aristide Leonides mérgezés áldozata lett, mindenki gyanús lesz.

   - Meg kell tudnom, mi az igazság. Mindenáron tudnom kell!
   - Kettőnk miatt? De édesem...
   - Nem csak kettőnk miatt, Charles. A tulajdon lelki nyugalmam érdekében kell tudnom. Tegnap este nem mondtam, de az az igazság, Charles, hogy... az az igazság, hogy félek.
(...)
   - Miért mondtad, hogy félsz? - kérdeztem.
   Sophia megborzongott, és szorosan összekulcsolta a kezét.
   - Azért, mert így igaz - mondta halkan. Nagyon fontos, hogy ezt megértsd, Charles. Tudod, mi roppant furcsa család vagyunk... Jó adag könyörtelenség van bennünk... igen... több, különféle könyörtelenség. Ez az, ami annyira zavar. A különféle fajták.

Charles és a rendőrség munkához lát, és közben mi is megismerjük a könyörtelen család tagjait. Szándékosan nem írok róluk többet, de azt elárulom, hogy számos meglepetést tartogatnak. Vajon tényleg Brenda a gyilkos? Vagy valaki más tette? És miért? Ha Brenda, akkor egyértelműen azért, hogy új életet kezdhessen a házitanító oldalán. De ha más, akkor az anyagiak vezérelték? Vagy valami más oka volt?
A nyomozás során újabb és újabb információk és lehetséges indítékok kerülnek napvilágra, újabb és újabb családtagok válnak gyanússá, és Agatha Christie mindig egy újabb csavart tartogat. Én pedig nagyon meglepődtem, mert természetesen most is megvoltak a gyanúsítottjaim, de rá nem gondoltam. Úgy voltam vele, ő is csak az egyik tagja a furcsa családnak.

A ferde ház végig izgalmas, furfangos és letehetetlen, és nem éreztem hiányát sem Poirot-nak, sem Miss Marple-nek. Bátran kijelenthetem, hogy a krimi királynője, a Gyilkosság az Orient expresszen mellett, ebben a regényében válogatta össze a legkülönbözőbb szereplőket.
Bár nem iratkozott fel a kedvencek közé, de tökéletes választás volt a San Gennaro vére szünetében.

Azért az indítóok szó nagyon meglepett, amellyel nem az indíték szinonimájaként találkoztam a könyvben, illetve azt is megtudtam, hogy az elhunyt fürdőszobájában elektromos teafőző, villanyfőző grill-lel, villanymelegítő, de még kenyérpirító is volt. Biztos az ő lakrészébe már nem fért volna be egy konyha.


A regényből 2017-ben filmváltozat is készült, amelynek forgatókönyvét, a Downton Abbeyt is jegyző, Julian Fellows írta, és Glenn Close és Gilian Anderson is szerepet kapott benne. Eredetileg nem akartam megnézni, mert miután megtaláltam az IMDb-n az adatlapját, felfedeztem, hogy Sophia vezetékneve megváltozott (nem Leonides, hanem a nagynénje vezetéknevét viseli), gyanút fogtam.
Végül meggondoltam magam és az olasz szinkronos verzió mellett döntöttem, de nagyon álmos voltam, amikor elkezdtem nézni. Már az eleje sem igazán győzött meg, Charles magánnyomozó lett és már nem Sophia vőlegényjelöltje. Kb. 10 perc után elaludtam rajta, majd a 43. perctől a 76.-ig néztem. Többször is az volt az érzésem, hogy nyomokban Agatha Christie-t tartalmaz, mert eléggé kiszínezték és "felturbózták".
A cselekményt egy évtizeddel később, az '50-es évekbe helyezték, és mintha túl unalmasnak találták volna a regényt, mert olyan dolgokat is belevittek, amik nem voltak a regényben. Pl. Sophia nagyon vagány lett a filmben, és egy este táncolni ment Charlesszal. Ez a jelenet pedig jobban illene A nagy Gatsbybe, mint A ferde házba. De a kedvenc részem az volt, amikor a családi vacsora közben (olyan 1 óra körül) mobilcsörgés hallatszik. Nem sokkal ezután feladtam. A látvány persze tökéletes, de Gilian Anderson Kleopátrának maszkírozva kicsit nevetséges, főleg, hogy olvasás közben nekem inkább Júlia Lambertet juttatta eszembe az a szereplő, akit a filmben játszik. De ha valaki még nem olvasta a regényt, és csak a filmet látja, annak azt hiszem, tetszeni fog.

Nem kellemes gondolat, hogy egy Borgia szaladgál a házban.

Agatha Christie: A ferde ház
Eredeti cím: Crooked House
Fordította: Borbás Mária
256 oldal
Európa Kiadó, 2011
Sorozat: A krimi királynője 8.
Kép: Teaser-Trailer

Amikor tavaly az Európa elrablását olvastam, eszembe jutott Márainak ez a regénye, amelynek helyszíne Nápoly, és kíváncsi lettem rá. Eredetileg egy korábbi kiadást szerettem volna belőle, de mivel elég borsos volt az ára, végül az újat vettem meg.

A lányka költők álmait idézte,
mindig fehér ruhát öltött magára,
szfinxek nyugalma árnyékolta arcát.

Selymes haja a derekáig ért le,
dallamra csengett kurta kacagása,
szép testét szinte márványból faragták.

Szeretett viszonzatlanul. Szivében
és homloka mögött őrizte némán
bősz lángjait e szótlan szenvedélynek.

A vágy elsorvasztotta őt egészen.
S egy őszi alkonyon meghalt szegény lány,
mint verbéna, mit napsugár nem éltet.

Popper Péter Lélekrágcsálók c. könyvét korábban már olvastam, és bizonyos részeire még emlékeztem, de úgy éreztem, nem árt újra feleleveníteni. A tíz előadás témái között szóba kerülnek a játszmák, a családi és párkapcsolatok, a hazugság és annak ára, a lélekrágcsálók (a szorongás, a pánik és a félelem), barangolunk a tudatszintek között, megismerhetjük a belső erőforrásainkat és a boldogsággal kapcsolatos frázisokat.

Annak idején azt írtam, hogy annyira tetszettek Goldoni vígjátékai, hogy hamarosan együtt indulunk nyaralni. Nos, erre bizony négy évet kellett várni. Ezért sem ígérgetek és tervezgetek már semmit az olvasmányaimat illetően sem.
Mindenesetre jobb később, mint soha, és Goldoni Nyaralás-trilógiája sem okozott csalódást.
Ha valaki olyan könyves kihíváson vesz részt, amelyen egy trilógiát is el kell olvasnia, és nem idegenkedik a drámáktól, ennél egyszerűbben talán nem is teljesíthetné a kihívás ezen pontját. Szerencsére ez rám nem vonatkozik, egyszerűen csak valami vidám és könnyed olvasmányra vágytam, amikor eszembe jutott.
A kötet A komédiaszínház c. vígjátékot is tartalmazza, de azt majd máskor olvasom el.

Giorgio Strehler 1954-es előszavában azt írja a három darabról, hogy szorosan összefüggnek, noha sokáig csak a Nyaralásmániát adták elő. Egy-egy komédia előadásideje 90-100 perc, így egy este bemutatni a három darabot bizony kicsit hosszadalmas, ezért korábban is egy este csak kettőt tűztek műsorra. E mellett kiemeli, hogy az általa rendezett előadásban itt-ott kihúztak a szövegből, de mindezt Goldonihoz hűen tették. Ez szerencsére a magyar fordítással nem történt meg, így a trilógiát teljes egészében olvashatjuk.

Talán mondanom sem kell, hogy a bejegyzés cselekmény-leírást tartalmaz, de igyekeztem úgy írni a három vígjátékról, hogy ne meséljem el a teljes cselekményt.

A három komédia középpontjában a szerelem áll, amelynek köszönhetően a szereplők élete alaposan felfordul.

Nyaralásmánia: Szereplőink, akik Livornóban élnek, a szokásos montenerói nyaralásukra készülődnek. Paolo (a másik két részben már Paolino) gazdája, Leonardo holmijait csomagolja, miközben annak húga, Vittoria még nem készült el. A szabó ugyanis még nem érkezett meg a kisasszony legújabb divat szerinti ruhájával, amely nélkül Vittoria nem hajlandó útnak indulni.

VITTORIA   Jaj, de szerencsétlen vagyok!
LEONARDO (gúnyosan) Ez aztán a csapás! Borzalom, szörnyűség, égbekiáltó, hogy egy ruhával kevesebbel kell beérni!
VITTORIA   Igenis nagy csapás: ha valaki nem öltözik divatosan, könnyen rámondják, hogy nincs ízlése.
LEONARDO   Végtére is hajadon lány vagy, nem menyasszonyiruha-parádéra megyünk.
VITTORIA   Giacinta is lány, mégis követi a divatot, mint a férjes asszonyok. Manapság nincs különbség lányok és asszonyok közt, és ha egy lány nem tudja, mit kell hordani, annak vége: maradinak számít. Csodálkozom rajta, hogy ilyen elveket vallasz, és így lebecsülöd a gondjaimat.

Leonardo, az idős és tehetős Filippo úr lányának, Giacintának udvarol, és reméli, hogy együtt utaznak. Csakhogy Giacinta az ifjú Guglielmót is fogadja, amit Leonardo nem néz jó szemmel. Ráadásul Filippo úr az ifjút is magukkal hívta a nyaralásra.

GIACINTA   Becsülöm és szeretem, de nem akarok nevetségessé válni a világ előtt.
LEONARDO   Összedőlne a világ, ha egyszer nem menne el nyaralni?
GIACINTA   Egy év, hogy nem megyek nyaralni? Mit szólnának Monteneróban? Mit mondanának rólam Livornóban? Hogy néznék aztán az emberek szemébe?

A testvérek sokat költekeznek, és Leonardo bízik benne, hogy a nagybátyja (aki még életben van) vagyona majd megoldja a pénzügyi gondjaikat. A helyzetüket egyedül Fulgenzio, Filippo úr régi barátja látja jól.

Ha mindez nem lenne még elég, betoppan a pletykás és potyaleső Ferdinando, aki Leonardóékkal kívánja megoldani az idei nyaralását. Reméli, hogy csatlakozhat hozzájuk az úton, míg Giacinta szobalánya, Brigida abban bízik, hogy Paolóval együtt utazhat.

De mégis mire ez a nagy felhajtás? Kérem szépen, nyaralni kell! A nyaralás nem maradhat el (ezt fentebb Giacinta is megmondta), és ha már nyaral az ember, ki kell tennie magáért, vendégségeket kell rendezni és nem maradhat el a kártya sem.

A számos huzavona után végül útnak indul a társaság, hogy kezdetét vegyék a Nyári kalandok:
A kompánia végre megérkezett Monteneróba, ahová Giacinta nagynénje, az özvegy és vagyonos Sabina is elkísérte őket. Guglielmo és Ferdinando is Filippo úrékhoz kvártélyozta be magát. Utóbbi szemet is vetett Sabina asszonyra, és mindent megtesz, hogy elnyerje az asszony kegyeit - de leginkább a vagyonát.
A nyaralók közt az a hír járja, hogy Guglielmo Vittoriának udvarol, de titkon valójában Giacintát szereti, aki bár már Leonardo menyasszonya, mégsem közömbös az ifjú iránt. Leonardo gyanút is fog.

LEONARDO   Hamar rosszra gondol az ember, és nagyon könnyen ítél.

A nyaralókhoz csatlakozott Costanza asszony az unokahúgával, Rosinával, aki egy együgyű orvospalántát, Togninót szemelt ki élete párjául.

PAOLINO   Ezt legalább élvezi az ember. De a gazdáinknak mi örömük lehet?
BRIGIDA   Semmi. Nekik város vagy falu egyre megy. Mindenütt ugyanazt csinálják.
PAOLINO   Legföljebb az a különbség, hogy falun több a vendég, és minden sokkal többe kerül.

A szolgák nagyon jól látják gazdáik rongyrázását, akik a nyaralás során sokkal többet költekeznek, mint a városban. A Monteneróban töltött hetek alatt pedig szórakoznak, pletykálkodnak, kirándulnak, kártyáznak, vendégségbe járnak és vendégeket fogadnak.

FERDINANDO    Úgy látom, Vittoria kisasszony menni akar. Ha kívánja, elkísérem.
VITTORIA   Örömömre szolgál.
COSTANZA   Kérem, ahogy tetszik.
VITTORIA   Alászolgája.
COSTANZA   Alászolgája.
FERDINANDO   Tiszteletem, Costanza asszony.
VITTORIA (félre) Úgy kell nekem, minek jöttem ide. Szegény, gőgös és ostoba.
FERDINANDO (félre) A nagyravágyás és az irigység - szép zenei téma egy kantátához.
COSTANZA (félre) Őnagysága! A felséges hercegkisasszony! A hiúságánál csak az adóssága nagyobb.

De egyszer minden véget ér, és hőseink is kénytelenek visszatérni Livornóba.

Nyaralás után: Leonardót otthon a pénzükre várakozók fogadják, így kénytelen szembesülni a helyzetével. A szerelmi sokszög szereplői sorsa a harmadik felvonás végére eldől, de előtte megtudjuk, mire jutott Ferdinando Rosina asszonnyal, milyen módszert alkalmaz Giacinta, ha nem akar valamire, vagy inkább valakire gondolni, és természetesen az előzőekben megismert új szereplőket is viszontlátjuk.

GUGLIELMO (Giacintára nézve) A levelekre válaszolni illik.
GIACINTA   Az attól függ. Kérdés, hogy érdemes-e válaszra a levél.
GUGLIELMO   Jól nevelt személynek válaszolnia kell, kivétel, ha a szóban forgó levél tisztességes, és őszinte szerelemmel írták.
GIACINTA   A szerelem nem ment fel senkit, a tisztességet meg olykor összekeverik az érdekkel.

Azt hiszem, Goldoni vígjátékai ugyanolyan humorosak és szórakoztatóak a mai olvasó/néző számára is, mint az 1761-es bemutatójuk során. A cselekményük egy percig sem unalmas, a szereplői pedig nagyon is elevenek, esendőek, és a szerző kiváló emberismeretről tesz tanúságot - bár ez egy drámaírótól el is várható.
Ma is vannak pletykás és haszonleső emberek, mint amilyen Ferdinando; irigyek, mint Vittoria - sőt az az érzésem, hogy ma már egyre több van belőlük, hiszen senki sem maradhat le a másik mögött. Vittoria és Giacinta barátnők, de ez csak a felszín. A két lány valójában nem szíveli egymást. Gondolom, az övékéhez hasonló látszatbarátság is mai is létező fogalom.

Costanza asszony nem szívesen fogad livornói otthonában vendégeket, mert az nem elég előkelő, és a látogatók természetesen a háta mögött megszólják. Filippo úr, aki szívesen megvendégel másokat, az, akit utoljára szolgálnak ki, akinek nem akad más kártyapartnere csak az ostoba Tognino. Ismerősek, ugye?

A kötet végén a fordító, Magyarósi Gizella jegyzeteit (a korabeli pénzekről és óráról) és ismertetőit olvashatjuk a szerzőről, a korabeli színjátszásról, Goldoni színházreformjáról és néhány szót a darabjairól.

A trilógia nyaralás helyett, előtt, közben és után is jó választás lehet, ha valaki könnyed, de tartalmas kikapcsolódásra vágyik.

FULGENZIO Ej, kisasszony, már megbocsásson, de tudja, mit nem szabad csinálni? Többet költeni, mint amennyink van; adósságba verni magunkat a szórakozásért, és elvadítani, semmibe venni a hitelezőinket.

Carlo Goldoni: Nyaralás-trilógia
Az eredeti cím nem szerepel a kötetben, de megkerestem: Trilogia della villeggiatura (Le smanie per la villeggiatura, Le avventure della villeggiatura, Il ritorno dalla villeggiatura)
Fordította: Magyarósi Gizella
345 oldal
Európa Kiadó, 2008
3500 Ft

dr. Hoffmann Editnek

Már azt hiszed mindent elmondtál
magadról: titkot, tervet, bűnt és dicsekvést.
Azt hiszed: barátod számtartó szemei előtt
kitárultál mint érett kaptár
s életed úgy nyüzsög fel mint döngő
ifjú raj a sejtek feltépett ajtaján.
Azt hiszed: fuldokló multadat el se bírnád
oldó szó enyhülete nélkül, nem bírnád
a titkot, mely úgy dörömböl sziveden
mint tetszhalott a koporsó födelén.
De töprengő éjjeiden nézz csak lelkedbe
mely kielégülten hallgat.
Nézd csak mennyi mindent őrzöl még!
Nehéz pecséttel mint pártütő királynő
őrzi sejtbefojtott gyermekriválisát!
Oh nézz csak szivedbe: nem titok az
mit elmondani megkönnyebbülés!
Titok: ami szégyennel fáj, jobban semhogy
sikolthatnál. Amit rémület súlya húz a mélybe
s úgy ül benned mint szörnyeteg kő emészthetetlenül.
Titok: ami állati léted egyensúlyát tartja
s nem oldhatod fel
csak ha életedet feloldod.





Vers: Nyugat 1930. 3. szám
Kép: Maria (Masha) Sardari

De lehetséges-e évente csak egy befőttesüvegnyi (kb. egy liter) hulladékot termelni? Bea Johnson az ehhez vezető utat mutatja meg a 2013-ban megjelent könyvében, amely azóta a világ számos nyelvén (többek között spanyolul, portugálul, olaszul, lengyelül, kínaiul, németül, franciául, japánul, de még koreaiul is) megjelent.




Bea Franciaországban született, majd au-pairként került az Egyesült Államokba, ahol férjhez ment és megvalósult számára az amerikai álom: hatalmas házban élt, több autójuk is volt, bármit megvehetett, ami megtetszett neki és hetente rengeteg szemetet termelt. Megszületett a két fia, majd kisebb házba költöztek (azért megjegyzem, a magyar családok lakásaihoz és házaihoz viszonyítva még ez is nagynak számít), majd elkezdte érdekelni, hogyan faraghatnák le ők is a családi szemetes tartalmát?

   A természeti kincsek vészesen fogynak, mégis vesszük a kőolaj-alapú termékeket. A gazdaság gyenge, mi pedig külföldi termékekkel kényeztetjük magunkat. Az általános egészségünk romlik, ennek ellenére feldolgozott élelmiszerekkel tömjük magunkat, és toxikus termékeket viszünk haza. Amit elfogyasztunk, az közvetlen hatással van a természetre, a gazdaságra és az egészségünkre. Azáltal, hogy támogatunk bizonyos gyártási folyamatokat, azt az üzenetet közvetítjük, hogy még többet gyártsanak belőle. Más szóval a vásárlással voksolunk, és a mindennapi döntéseinknek súlya van. Rajtunk is múlik, hogy ártunk vagy jobbá tesszük a társadalmunkat.

De mi is az a Zero Waste, azaz nulla veszteség, esetünkben nulla hulladék? A Zero Waste öt lépésből áll, amelyek segítségével sikeresen csökkenthetjük a hulladék mennyiségét az életünk minden területén:

1. Utasítsd vissza
2. Csökkentsd
3. Használd újra
4. Hasznosítsd újra
5. Komposztáld

1. Utasítsd vissza azt, amire nincs szükséged
Hány reklámújság, katalógus stb. érkezik hozzánk akár naponta, de ha a heti mennyiségre gondolunk is, már az is szép. Tehát, ha nincs szükségünk ezekre, akkor mondjunk rájuk nemet.
Szerintem a postás mindenhol automatikusan bedobja az adagot, az autók szélvédőjére is odateszik, de az utcán osztogatott szórólapokat nem muszáj elfogadni.
Mondok egy saját példát: régen én is rendszeresen hazahordtam a drogériákban kitett akciós újságokat, de egy ideje már megnézem őket az interneten, és egy sem jön velem haza.
Ugyanez vonatkozik az ingyen dolgokra, az ún. freebie-kre (reklámajándékok, termékminták, szállodai sampon stb.), amiket itt-ott osztogatnak vagy csak ki vannak téve és ingyen elvihetőek. Tényleg szükségünk van arra az ingyen apróságra, aminek abban a pillanatban megörülünk, majd otthon előbb-utóbb a porfogóként vagy a kukában végzi?
De idetartoznak az italokhoz kapott szívószálak is, amiket használat után úgyis kidobunk. Mintha nem lehetne anélkül meginni az italunkat.

2. Csökkentsd, amire nincs szükséged, és amit nem tudsz visszautasítani
Tényleg annyi mindenre szükségünk van? Nem lehetne itt-ott lefaragni belőle?
A töménytelen mennyiségű reklám, ami a médiából (tévé, rádió, magazinok, internet) árad felénk, mind fogyasztásra ösztönöz. Ha nekünk nincs meg a legújabb az adott termékből, a reklám azt sugallja, hogy kilógunk és ez milyen ciki már. De tényleg nem tudunk élni a legújabb kütyü, kozmetikum stb. nélkül? Bea azt mondja: érjük be azzal, amink van, a boldogság nem attól függ, hogy a legújabb dolog a birtokunkban van. És ebben nagyon is igaza van.
Decemberben az egyik 100 Ft-os boltban láttam egy karácsonyi tollat 249 Ft-ért, amelyet végül azért nem vettem meg, mert:

• sokalltam az árát (éppen határidőnaplót mentem venni).
• rájöttem, hogy hasonlót tudnék magamnak készíteni (piros-fehér cukorka/nyalóka alakú volt, ami filcből megvarrható és egyszerűen ráhúzom az 50-70 Ft-os Signettára, de végül nem varrtam ilyet).
• úgyis csak a karácsonyi időszakban menő, bár nem mintha ez lenne a legfontosabb.
• itthon legalább 30 másik tollam is volt.

3. Használd fel újra, amit nem tudsz visszautasítani vagy csökkenteni
Ez nem azonos az újrahasznosítással, az majd a következő lépés lesz.
Vegyünk újrahasználható dolgokat, vagy használjuk újra a régit. Pl. ahogy a bevezetőben írtam, a kiürült margarinos dobozokból nagyszerű zsebkendőtartót és virágcserép alá tányért lehet készíteni némi akrilfesték, filcmaradék, szalag és ragasztó segítségével.
Járjunk vásárolni újrahasználható szatyrokkal (textil pl.).
A lyukas pólót pedig portörlőként használhatjuk tovább, az üres befőttes-, szószos és lekvárosüvegbe ismét tehetünk valamit.
Vásároljunk használt termékeket: rengeteg turkáló és adománybolt van már, illetve az interneten is sok használt dologra bukkanhatunk. A turkálókkal kapcsolatban megnyugtatnám a márkaőrülteket, ugyanis nem egy ruhám van turkálókból, köztük több márkás is, ráadásul az eredeti ár töredékéért.

4. Hasznosítsd újra (amit nem tudsz visszautasítani, csökkenteni vagy újra felhasználni)
Néhány éve én is lelkesen a szelektívbe teszem a kiürült samponos flakonokat, joghurtos poharakat, ásványvizes palackokat és amit lehet, de ebből a részből megtudtam, hogy sajnos nem minden műanyag újrahasznosítható, és az újrahasznosítás is nagyon energiaigényes. Mindenesetre még mindig jobb megoldás, mint a kommunális hulladék közé dobni az újrahasznosítható dolgokat.

5. Komposztáld a maradékot
Gondolom, ezt nem kell magyaráznom, és a könyvben részletes ismertetést és ötleteket kapunk, hogyan készítsük el a saját komposztálónkat.

A bizonytalanságaink miatt zsúfoljuk tele az életünket. 

Az öt lépést követően Bea az élet számos területére (Konyha és bevásárlás,  Fürdőszoba, illatszerek, egészség,  Hálószoba és gardrób, Takarítás és karbantartás, Munkaterület és levélszemét, Gyerekek és iskola, Ünnepek és ajándékok, Az otthonon túl - étteremben, kempingezéskor, utazáskor) kiterjesztett tippjeit ismerteti. Pl. évek óta csatos üvegekkel és textilszütyőkkel jár vásárolni, és igyekszik csak csomagolásmentes, kimért árukat venni.
Ötleteket kapunk, hogyan selejtezzük ki az általunk nem használt eszközöket és ruhákat, hogyan csökkentsük a körülöttünk lévő tárgyak mennyiségét, hiszen mindannyiunk otthonában több porfogó is található.
Felesleges tengernyi kozmetikummal és tisztítószerrel megtölteni a fürdőszobát. A Zero Waste nem tiltja a sminkelést, így erről nem kell lemondani és még saját sminkszereket is készíthetünk.
De kapunk recepteket (pl. házi mustár, házi ragasztó) is, megtanulhatunk papírt készíteni használt papírból, és megtudjuk, hogy az eddig használt dolgainkat (papírtörlő, tisztítószer stb.) mivel válthatjuk fel.

Így végre megtaláltam a tökéletes választ a következő kérdésre:
Miért nem vagy jelen a közösségi médiában? (Facebook, Instagram, Twitter és társaik)
Ezzel sem gyártok digitális szemetet. Rendben, itt ez a blog, ahol nem ötmondatos bejegyzéseket szoktam közzétenni, de a fentebb említett oldalak szerverein ezek sem foglalják a helyet, sem a reggelimről készült képek - ilyenek nincsenek is. Ezért sem teszek a könyves borítók mellé sem dekorációt, mivel azzal a kép mérete is nőne, tovább töltődne be az oldal is és szegény Olvasó belezöldülne a várakozásba. Arról már nem is beszélve, hogy teljesen feleslegesnek tartom az ilyesmit, tehát egy újabb dolog, amit visszautasítok. Pedig milyen jól nézett volna ki a könyv mellett a sárga zsák (nálunk ebben viszik el a szelektív hulladékot) és egy-két giliszta.

   Létezik olyan, hogy valaki túl sokat lóg a neten? A digitális eszközök túlhasználása nem pusztán környezetvédelmi szempontból merít le (mivel a legújabb elektronikai feltételeket követelik meg és azt, hogy éjjel-nappal fussanak a hatalmas szerverek azért, hogy mi bármikor hozzáférhessünk bármilyen hétköznapi információhoz), emberi szinten is káros hatása lehet. Eltereli a figyelmünket a jelen pillanatról és a valós élet élvezetéről, leépíti a személyes kapcsolatokat, minden egyes lépésünket közhírré teszi, és ezáltal elveszítjük a privát szféránkat. A folyamatos szórakozási lehetőség megfoszt az egyedülléttől, ami rendkívül fontos az önálló gondolkodás és talán a boldogság szempontjából is.

A számos kipróbált ötlet között találtam néhány számomra és talán mások számára is extrémet, és lehet, hogy Bea és a családja számára tökéletes a minimál gardrób, de azért én szeretem, ha mosás után is van még mit felvennem, ha esetleg másnapra nem száradna meg a ruha, ugyanis nincs szárítógépünk. Ezektől eltekintve több hasznos ötlettel gazdagodtam és szimpatikus volt számomra, hogy a könyv végén Bea arról is írt, hogy a váltás nem egyik napról a másikra történik meg, illetve nem mindenki tudja mindazt megvalósítani, amit ő. Pl. lehet, hogy ezentúl más is szeretne kimért árukat vásárolni, de a környezetében nincs ilyen üzlet. Ám vannak apróságok, amiket mindannyian megtehetünk, hogy nemcsak a magunk életét tegyük könnyebbé, hanem a szemetesünket is, és így mi is tettünk egy apró lépést a környezetünkért. Sok kicsi pedig sokra megy.

Ha nem teszünk semmit, azzal elfogadjuk a helyzetet és még több szemetet termelünk, de ha cselekszünk, azzal elindíthatunk valamit a változás útján. 

Bea Johnson: Tero Waste otthon 
Kevesebb hulladék, egyszerűbb élet
Eredeti cím: The Ultimate Guide to Simplifying Your Life by Reducing Your Waste
Fordította: Molnár Kata
376 oldal
Tericum Kiadó, 2018
3970 Ft
Bea blogja
Kép: Le Nouvelliste

A tükör volt először.
Egykedvű víztenyérben
felhő szigetnek tetszett, szivárvány alapzatnak.
A tükör volt elöször.
Az ág a pocsolyák csalárd egében
kotolt a hold tojásán,
és fátylát varrogatta a madár kósza röpte.

A tükör volt először.
Az óvatlan halakra hazug csillag kacsintott,
kottázgatott a hold, de senki sem riadt rá.

S egy reggel a tükörben
egy kísértetre ismert a vándor, önmagára,
egy járomcsontot látott,
s halántékot, örök-rab-víz szemet,
egy homlokot, tulajdon sírkövét,
meglátta külsejét, s a belsejét feledte.
És nyomban osztályozta önmagát,
szín és szőrzet szerint.

S szeretők haltak érte, kétszer-háromszor is,
vének vívták előre haláltusájukat,
a színesek hazája s barátja elveszett,
s a szépasszony eladta a férje minden álmát.

– A tükör volt először –.

A vágy villamosa Tennessee Williams egyik legismertebb, ha nem a legismertebb drámája, amely 1948-ban elnyerte a Pulitzer-díjat.


Blanche Du Bois harmincéves középiskolai tanárnő, a tanév vége előtt, New Orleansba érkezik a húgához, Stellához és sógorához, a lengyel származású, Stanley Kowalskihoz.

Az első meglepetés a húgáék negyedébe érkezésekor éri. Stelláék ugyanis a város szegénynegyedében élnek egy kétszintes ház földszintjén lévő kislakásban. Ez a ház pedig nem a családi birtok, ahol a lányok felnőttek, nem az a fehér oszlopos, emeletes ház.